Tartalom és forma

Bár a felszínes szemlélődőnek úgy tűnhet, hogy a maga idejében jószerivel teljesen mellőzött, éhező-küszködő H. P. Lovecraft fénykorát éli, ez legfeljebb kreatívan tálalt féligazság. Vitathatatlan: neve hívószóvá nemesedett, műveinek ilyen-olyan alapállású adaptáció rajongók millióinak figyelmét keltik fel, ráadásul ezrek biztosítják a megélhetésüket az író kreatúráit ábrázoló csecsebecsékkel és műalkotásokkal. De ha az osztódással szaporodó, jellemzően csalódást keltő játékok, plüss-Cthulhu-k, Nyarlathotep-amulettek vagy jópofáskodó internetes mémek mögé nézünk, ráébredhetünk, hogy a látszat csal. Providence mizantróp remetéjének novelláiból és kisregényeiből kizárólag a külsőségek ragadták magával a nagyközönség fantáziáját.

A karmos-csápos megnevezhetetlen bestiák, alaktalan förtelmek és hasonló, inhumán szüttyögények nyűgözik le, borzasztják el vagy épp nevettetik meg az érdeklődőket, és termelik óraműszerű pontossággal a milliókat. Míg az írások valódi zamatát adó kozmikus horror és a létezés reménytelenséggel vegyes értelmetlensége a partvonalra szorult. Azaz miközben komoly sanszunk van arra, hogy egy gyorsétteremlánc pár éven belül fröccsöntött Hastur-babával vagy R'lyeh-kifestővel kedveskedik majd a gyermekmenüt rendelőknek, nagyítóval kell keresnünk a felszín kapirgálásánál többre vállalkozó alkotásokat.

Holott, ahogy azt Stygian: Reign of the Old Ones is ékesen példázza, megdöbbentően szerény költségvetésből dolgozva is lehet maradandót alkotni a témában. Hiszen a török Cultic Games munkatársai ágazati léptékkel mérve büfépénznek is karcsú összeget, uszkve huszonnyolcmillió forintot kalapoztak össze a Kickstarteren. Ergo gyakorlatilag egy közepesen lepukkant, egy plusz két félszobás, XV. kerületi panellakás árából gazdálkodva hozták tető alá remeküket.

Inkább a halál?

Történetünk egyből az események sűrűjébe csap. Arkham térből-időből kiszakadt és egy másik, az ősi istenek irányítása alatt álló dimenzióba átkerült városa elveszett: lakóira az elkerülhetetlen halál vagy egy annál is iszonytatóbb végzet vár. Ám az érintettek nem törődnek bele a sorsukba, és megkísérlik fenntartani megszokott életük bejáratott kereteit. Ez azonban nem más, mint a leghitványabb, lélekromboló önámítás, mivel csupán elódázzák az elkerülhetetlent, és gyors elmúlás helyett fokról-fokra hagyják maguk mögött emberi mivoltukat.

A tények önmagukért beszélnek. A demokrácia a jóléttel együtt a múlté: a Viaszpofaként futó gengsztervezér és tébolyodott szektások vezéreinek szava a törvény. Ők viszont a legkevésbé sem törődnek azzal, hogy javítsanak a körülményeken: vagy az érzéki örömöket hajszolják, vagy sajátos tanaikat terjesztik. Így ha nem a leomlott-elhagyatott házak között menedékre lelő rémek kapnak el, akkor kannibál koldusok, az egy kis mellékesre vágyó őrök, netán rablógyilkos hobók vágják beléd a kést. Az utcákon hemzsegnek a szifilisztől szenvedő, lassan élve elrohadó nyomorultak, és az átélt szörnyűségektől örökre megzavarodott félcédulások. Nélkülözés, szenvedés és válogatott kínok: a hamis optimizmus illúziója, esetleg egy, a valóságot kirekesztő-korlátozó mánia csacska-csalóka védelme híján nem állhatjuk a sarat.

Mi a magukat még többé-kevésbé tartó túlélők sorát erősítjük, és egy este váratlanul hatalmas kincs hullik az ölünkbe. Álmunkban ugyanis megjelenik előttünk a Komor Férfiként emlegetett, titokzatos alak, aki azzal kecsegtet, hogy ha megfejtjük a rejtvényét, akkor esélyünk nyílhat a megváltással is felérő menekülésre. Mert semmit sem veszíthetünk, belemegyünk az alkuba, és ezzel kezdetét veszi a pokol legsötétebb bugyraiba vezető kálváriánk.

Mi szem-szájnak ingere

Az atmoszférára tehát egy szavunk sem lehet, és szerencsére a megannyi, kuriózumnak számító elemmel kényeztető játékmenetet is kuriózumszámba menő ötletek színesítik. Az, hogy összesen harminckét, nemritkán igen furcsa előnyökkel-hátrányokkal, például vadállati szexuális kisugárzással, vagy borzasztó üzleti érzékkel megáldott-megvert kasztból válogathatunk, előrevetíti, hogy elfelejthetjük a megszokott-bejáratott sablonokat. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy ha akarjuk, ha nem, hivatásunk és a tulajdonságokra, illetve képzettségekre elkölthető pontok mennyiségét befolyásoló korunk mellett világnézetünket is ki kell választanunk. Ez lényegében egyfajta, a rettenetes valóságot jótékony, rózsaszín köddel elfedő fő motiváció, és kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy egy különösen nyákos-sötét reggel ne kenjük fel az agyunkat a falra. Mechanikája egyszerű, de nagyszerű. Ha tartjuk magunk jellemünk kulcseleméhez, tapasztalati pontokat zsebelhetünk be, és a józan eszünket jelképező, az átélt borzalmaktól csökkenő épelméjűségünket is növelhetjük.

Ha nem óhajtjuk túlbonyolítani, akkor megfelelő összegért cserébe az anyját ha el nem is adó, ám a lízingelésébe belemenő, harácsoló bélféregként próbálhatunk érvényesülni. Tarhálás, zsarolás, csalás: ha anyagi javakról van szó, nem válogatunk a piszkos-mocskos trükkökben. De ha úgy tartja kedvünk, a racionalitás megszállottjaként tudományos felfedezésekkel, és higgadt, elemző-értelmező logikával kerülhetjük el, hogy becsavarodjunk. Ám humanistaként, egy kifürkészhetetlen entitás óvó gondoskodásában hívő, mélyen vallásos fanatikusként, és az ezotériára esküvő okkultistaként is állhatjuk a sarat. Vagy éppen az átlagnál jóval szívósabb, de a lét értelmetlenségéről alkotott nézeteiből adódóan cselekedeteiből vajmi kevés megnyugvást merítő nihilistaként vethetjük bele magunk a kalandokba. Lehetőségeink közel határtalanok. Öreg, kissé megkopott reflexeit precíz célzással ellensúlyozó, véres-beles karrierje meghökkentő fordulataként Istenre rálelő bérgyilkosként, tejfelesszájú, kapzsi alkimistaként, vagy ex-filmszínész playboyként is érvényesülhetünk.

Ez már önmagában is remek hír – ám az igazi csemege az, hogy a fejlesztők fokozottan figyeltek arra, hogy ne ál-szabadsággal szúrják ki a vásárlók szemét. Vagyis a missziókat nem csak izomból, sunnyogással, vagy szociális képzettségeink bevetésével oldhatjuk meg. Minden jártasság és tulajdonság egyformán hasznos: sosem tudhatjuk, hogy mikor mire van szükség. Meg kell szereznünk egy felbecsülhetetlen értékű, ritka könyvet? Jó rábeszélőkével természetesen célba érhetünk, de ha elmélyedtünk az okkult tanokban, belophatjuk magunk a tulaj szívébe, és ha elég ügyesek vagyunk, kicserélhetjük a fóliánst egy üres noteszre. Sohasem tudhatjuk, hogy mikor mi jön jól. Megeshet, hogy egy haramiával akkor bánhatunk el a legkönnyebben, ha bivalyokéval vetekedő fizikumunknak hála, az asztal alá isszuk. Míg egy másik alkalommal műszaki tehetségünknek, vagy annak látjuk a hasznát, hogy le se tudjuk tenni az anatómiával foglalkozó könyveket.

Megjegyzendő, hogy az is benne van a pakliban, hogy mivel semmihez sem értünk, ami az adott szituációban segítene rajtunk, a legnehezebb opciót vagyunk kénytelenek választani. Azonban pont ez a tervezhetetlenséggel vegyített változatosság adja meg a játék igazi varázsát, és sarkall minket arra, hogy egy másik karakterrel is megpróbáljuk felgöngyölíteni a szövevényes eset összegubancolódott szálait. Megkockáztatom: akár négy-öt alkalommal is nekifuthatunk annak, hogy kiderítsük, mi áll a háttérben, és ha van bátorságunk új utakra tévedni, akkor páratlan élményben lehet részünk.

Kész agybaj

Ám akárhogy is döntünk, hamar rá fogunk ébredni, hogy bár a fizikai sérülések is megnehezíthetik az életünket, az igazi veszélyt az jelenti, hogy egy közel élhetetlen átokföldjén tengetjük napjaink. Egy pofa sör luxus, és barátra lelni majdhogynem lehetetlen. A készletek kimerülőben, a lakosság tekintélyes hányada orvosi értelemben vett őrült, és nem tudhatjuk, hogy mikor csap le ránk egy felfoghatatlan-elképzelhetetlen, az univerzum állítólagos törvényeit gúnyosan kikacagó fertelem. Így a hétköznapi értelemben vett józan ész vagy mentális szilárdság valódi ritkaság, és komolyan el kell tűnődnünk azon, hogy megéri-e széllel szemben vizelnünk.

A játék nyelvére lefordítva ez annyit tesz, hogy éjszakai pillangók hajszolásával, olvasgatással, vagy komoly függőséget okozó kerítésszaggatókkal és kábítószerekkel enyhíthetjük a nyomást. De ha együtt úszunk az árral, akkor egyrészt negatív hatásokat kompenzáló pozitívumokkal is járó mentális nyavalyák formálják át hősünk személyiségét. Másrészt hozzáidomulunk a többséget kitevő eszelősökhöz, és könnyebben találjuk meg velük a közös hangot. Ráadásul rejtett igazságok is feltárulnak előttünk, és eseményeket nemritkán meghökkentő mederbe terelő dialógusopciókkal bővül a palettánk.

Az pedig, hogy egyenrangú szövetségesként csatlakozó, nehezen meggyőzhető, sőt, kissé hébe-hóba szeszélyes-önveszélyes segítők mellett napibérért küzdő pribékeket is felfogadhatunk, már csupán a hab a tortán. Igaz, arra nem árt felkészülnünk, hogy követőink általában elvárják, hogy etessük őket, és a magunk betevő falatját is biztosítanunk kell. Azaz egy nagyobb udvartartás könnyen anyagi végromlásba dönthet minket, ha nincs elég, a pénz helyettesítő cigarettánk vagy cserealapunk.

Az indie-lét átka

Leszögezhetjük: a Cultic Games fáradozásainak gyümölcse lenyűgöz, magával ragad, lebilincsel és nem ereszt. Jóval alacsonyabb  büdzséje dacára klasszisokkal a sétaszimulátorrá degradálódó Call of Cthulhu, illetve a kiforratlan The Sinking City fölé emelkedik.

Ám már-már magától értetődően a stúdió messze erejükön-lehetőségeiken felül teljesítő tagjai kénytelenek voltak megkötni pár, felemás kompromisszumot. A kézzel rajzolt grafika indokolatlan jóindulattal is maximum az egyedi, és nem a szép jelzőt érdemelheti ki. Mint ahogy a kissé darabos animációk is sűrün eszünkbe juttatják, hogy egy garázsprojekttel van dolgunk. Az is furcsán veszi ki magát, hogy ugyan kismillió, a készítők fantáziáját dicsérő ötleten, karakteren, eseményen és csavaron borzonghatunk, egyik-másik misszió Lovecraft  legnépszerűbb műveinek közel direkt átültetése. Vagyis ha jól ismerjük a szerző munkásságát, és ez egy kifejezetten az ő rajongóinak készült rétegcímnél alsó hangon sanszos, akkor számos váratlannak szánt fordulatról idejekorán lehull a lepel.

Ezek a hibák persze még megbocsáthatóak – viszont a fapados-igénytelen harcrendszerre nincs mentség. A testrészekre célzás elfelejthetjük, sőt, lényegében az épelméjűségünket csökkentő mágia kivételével semmivel sem nem trükközhetünk a csatatéren. Kiválasztjuk az aktuálisan irányított karakter egyik fegyverét, aztán hatótávon belül mozgunk a hexán, szúrunk, ütünk vagy durrantunk. Ezt, ha nem magányosan vitézkedünk, társainkkal is megismételjük, majd kibekkeljük rosszakaróink támadásait, aztán ha új kör jön, ismétlünk. Az érthető okokból szerény zsákmány, és a szűk marokkal osztogatott tapasztalati pontok miatt messze akkor járunk a legjobban, ha a békés konfliktuskezelést preferáljuk. Pláne, mert az ütközetek jócskán feltornásszák a főleg ütöm-vágommal, de bizonyos, kegyetlen-irgalmatlan döntésekkel is növelhető stressz-szintünket.

Ez lényegében egy negatív szintlépés-féleség: ha túl gyakran keveredünk csihi-puhiba, akkor a rizikó okozta frusztráltság szimbolizálásaként egy nem túl jelentős, ám kellemetlen hátrányt kell választanunk. Ezért azzal együtt, hogy néha közel elkerülhetetlen puskát vagy kést ragadnunk, jobban járunk, ha a minimumra szorítjuk az összetűzéseket.

Végkövetkeztetés

De ezen gyengeségei ellenére mégis bátran kijelenthetjük, hogy a Stygian: Reign of the Old Ones nem csak egy kiváló CRPG, hanem a lovecrafti szellemiség talán eddigi legtisztább kvintesszenciája. Ha kipróbálnánk egy kevesekhez szóló unikumot, és alámerülnénk a kétségbeesés mocsarába, egy percig se habozzunk: irány Arkham kárhozatra ítélt városa!

A játék demóját ide kattintva tölthetjük le.

[italic][bold]

[/bold][/italic]