- A háborút, amely az ország legnagyobb vállalkozása, az élet vagy halál alapja, a megmaradás vagy pusztulás útja, mindenképpen alaposan tanulmányozni kell.
Zwetschgenrummel
Bár III. Miksa bajor választófejedelem dicsérendő toleranciával viszonyult a protestánsok szabad vallásgyakorlásához, és a művészetek, valamint a tudományok pártfogójaként is remekelt, nevét manapság jellemzően Európa egyik legértelmetlenebb tragédiája kapcsán emlegetik. Hiszen 1777. december 30-án bekövetkezett halála kiélezte a hódításaiknak köszönhetően drámaian megerősödött poroszok, és a ha nem is perifériára szoruló, ám megkopott tekintélyű Habsburgok kibékíthetetlen konfliktusát. Mivel mindkét fél arra törekedett, hogy az egyenesági utód nélkül elhunyt koronás fő jobb létre szenderülését a saját hasznára fordítsa, a vérontás elkerülhetetlennek tűnt. Viszont mint annyiszor a történelem folyamán, az ábrándbuborékokat kipukkasztó valóság közbeszólt.
Miután a perlekedők korábbi, költséges és kismillió nyomorult életét követelő összecsapásaik folyományaként az anyagi csőd szélén táncoltak, régi vágású nyílt-tömeges harcról szó sem lehetett. Pláne, mert az óvatos Nagy Frigyes vonakodott, hogy nekirontson a kedvezőbb pozícióban lévő II. József seregeinek. Így annak dacára, hogy az érintettek elvileg 1778 júliusától egészen 1779 májusáig tusakodtak, a klasszikus értelemben vett ütközetek helyett a kitérő manőverek, a rajtaütések és a kétségbeesett elemózsiaszerzési kísérletek domináltak.
Ez utóbbiak hatékonysága azonban nem kevés kívánnivalót hagyott maga után, mivel a bakák az éhezéstől és a fejüket felütő betegségektől úgy hullottak, mint a legyek. A bécsi statisztikus, Gaston Bodart 1915-ben kiadott értekezése szerint az osztrákoknál 274 katonát lőttek agyon vagy szúrtak le, míg hozzávetőlegesen tizenkétezren vesztek oda kolerában, dizentériában és alultápláltság-előidézte végkimerültségben. De a másik oldalnak sem volt sok oka az örömre: a ragályok ott is arattak, és a többség csonttá soványodva lehelte ki a lelkét.
Ennek tükrében nem csoda, hogy az ostoba csetepaté borzalmasan feldühítette a horribilis adókkal sanyargatott polgárokat, akik egy percig sem vették komolyan, hogy fiaikat nagy és nemes célért áldozták fel. Ezért undorukat kifejezendő, különféle gúnynevekkel illették a katasztrofális kakaskodást. Ausztriában a kínjukban a fák nemritkán még éretlen termését is behabzsoló regruták garázdálkodásai miatt szilvarumliként hivatkoztak a küzdelemre, ellenlábasaik pedig a krumpliháborút átkozták el.
Miként azt ez a példa is ékesen illusztrálja, egy nagyszabású hadjárat levezénylése komplikáltabb pár, lelkes kurjantásokkal kísért roham elrendelésénél, illetve hazafias tirádákkal teleszőtt szónoklatok tartásánál. Nincs ez máshogy a méltán népszerű Stronghold franchise Warlords alcímre keresztelt felvonásában sem. Mert az Ázsiára fókuszáló RTS-ben százból százegyszer rútul ráfaragunk, ha a szívós aprómunkát mellőzve engedünk az ad-hoc ötletelgetés és a túlságosan kecsegtető lehetőségek romlásba taszító szirénhangjainak.
Temüdzsin és a többiek
Tartozunk annyival a tényeknek, hogy leszögezzük: a 2014 óta parkolópályán rostokló széria dicsfényét visszaállítani hivatott alkotás nem tartozik az embert egyből lenyűgöző-megbabonázó játékokhoz. Sőt, az első egy-másfél, monitor előtt töltött óránk sanszosan azzal telik el, hogy azon bánkódunk, hogy ismét megfizettük a hülyék vámját. Mivel a nyitányhoz képest egy kétes hírű csomóponton kolduló, fogatlan-szifiliszes narkós egy J. D. Rockefeller, Kalkuttai Szent Teréz és Morgan Freeman DNS-éből szintetizált, joviális-bizalomgerjesztő jószolgálati diplomata.
Az oktatómód a kötelező minimumot is alig veri a fejünkbe, és az Âu Lạc legendák övezte hősének, Thuc Phan-nak a hányattatásait elmesélő nyitókampány eleje hajmeresztő fapadosságával sokkol. Magyarán könnyen arra a téves konklúzióra juthatunk, hogy egy, a létezésbe hitvány sorozat-nekromanciával visszahozott fertelemre adtuk ki nehezen megkeresett pénzünket.
Ám ha ezek a kellemetlenségek nem veszik el a kedvünk, kisvártatva világossá válik, hogy nem feltétlenül éri meg a kezdeti benyomásunkra hallgatunk, mert a régóta várt epizód méltó jeles elődjeihez. A bődületesen unalmas, zéró kihívási faktorral bíró rutin-semmiségek kikopnak, és mire észbe kaphatnánk, izgalmasabbnál izgalmasabb küldetések szegeznek minket a székünkhöz. Előbb Hanoit ostromoljuk meg, hogy leszámoljunk a gyűlölt Hồng Bàng dinasztia utolsó despotájával. Majd könnyed lazításként a Kínát egyesítő Csin Si Huang-tit irányítva foglaljuk el a rivális királyok kastélyait – vagy éppen válogatott ármányokkal törünk borsot az orruk alá. Később Dzsingisz kánnal kapunk leckéket arról, hogy alkalmasint a nyers brutalitásnál többet ér, ha mézes-mázas szavainkra támaszkodnunk.
A halál és az adók
Míg a nevesincs senkiháziból Japán leghatalmasabb urává avanzsáló Tojotomi Hidejosi karrierét egyengetve első kézből tapasztalhatjuk meg, hogy ha szorul a hurok, akkor a szamurájok java igen lazán értelmezi a hűségesküjét. Árulások, váratlan fordulatok és nagyívű csaták: egy percünk sincs unatkozni, ráadásul annak is örülhetünk, hogy a missziók a kategóriához mérve kifejezetten változatosak. Vagyis dőreség abban reménykednünk, hogy pár trükk begyakorlásával garantálhatjuk a győzelmünk: ha nem tanulunk és fejlődünk, elbukunk.
A juh és az etetés
Persze, a legízlésesebb tálalás sem ér semmit, ha maga a felszolgált fogás ehetetlenül pocsék, de ezen a területen sincs okunk panaszra. Miként azt megszokhattuk, a komplex, ám nem túlbonyolított szisztéma alapja az, hogy a feladatunk teljesítéséhez szükséges lépések abszolválásához elengedhetetlen megszorításokkal ne dühítsük fel a lakosságot.
Pontosabban, bár lényeges, hogy jobbágyaink ne lázadozzanak, és néha egy kis moráljavító kényeztetés sem árt meg, a boldoggá tételük nem cél, hanem eszköz. Így nem lubickolhatunk a derék élőszent szerepében: az egyetlen járható út az, hogy a saját üdvünket szolgáló látszatengedményekkel biztosítjuk, hogy ne legyen fennakadás. Kincstárunk szinte kong az ürességtől, és elkerülhetetlen, hogy háromszorosára emeljük az adókat? Ha semmit sem tudunk cserébe felkínálni a mosdatlan anyaszomorítóknak, elvesztünk, mivel az üres zsebük miatt morgók lassabban robotolnak, és az újoncok kiképzése is nyögvenyelősen megy.
De ha utolsó petákjainkon beszerzünk némi rizst, vagy elárasztjuk a földeket vízzel, hogy a parasztok többet vethessenek, és szétosztjuk a felesleget, akkor enyhíthetjük a károkat. Felhúznánk egy falat? Csupán egy kezelésre szoruló holdkóros épít egyből kőbányát: egy okos-analitikus nagyság előbb ellenőrzi, hogy van-e elég tartalék munkás ahhoz, hogy a létesítmény ne idézzen elő más szektorok leállásával fenyegető felfordulást. Aztán ha kisül, hogy kevés a szorgos kuli, az élelmiszer-termelés fokozásával és házak építésével vonzza be a dologtalanul lődörgő világcsavargókat – kizárólag ezután csattoghatnak a csákányok.
Unjuk primitív lándzsásaink és fúvócsöveseink szenvedését? Hát a hatékonyabb fejszeforgatóknak, íjászoknak és más specialistáknak honnan lesz fegyverük? Nemezisünk vaskos falak mögé rejtőzik, és nem szándékozik onnan előjönni? A huszáros virtuskodás öngyilkosság: előbb édesgessük át a hűbéreseit hozzánk, provokáljuk, hogy lekössük a figyelmét, építsünk torbocsinokat, és legalább két irányból támadjunk.
A tudás hatalom
Miként az ennyiből is kiókumlálható, nem törtethetünk előre agyatlanul, és az sem árt, ha kalkulálunk tetteink nemritkán hosszútávon visszaütő következményeivel. A megmaradásra koncentrálva nem maradt tér a kifinomultabb létesítményeknek vagy luxuscikkeknek? Ha mázlink van, az árucserét felpörgethetjük egy kis kereskedéssel, ám a területi gondokra egyedül a talajgyalulás nyújthat megoldást. Túlságosan is kegyesek voltunk, és a lusta csürhe gyengeségként könyvelte el a jóindulatunk? Nincs mese: kínzókamrákban serénykedő, szadista hóhérjainkon a sor, hogy hosszú és fájdalmas leckét adjanak a renitenseknek arról, hogy miért is trónolunk a tápláléklánc csúcsán.
A vízöntő korszaka
Összességében tehát balsejtelmünk hamar elillan – hovatovább, egykettőre azon kapjuk magunk, hogy hétköznapi gondjainknál ezerszer égetőbbnek tűnik egy templom vagy nagykövetség felhúzása. Esetleg annak a kimatekozása, hogy a húsporció-osztás kompenzálja-e az adóemelést, vagy nem ártana zöldségekkel is lekenyereznünk a plebszet. De hiába a megfelelő beállítottság esetén óhatatlanul beszippantó ragadó atmoszféra, előbb-utóbb belefutunk egy, az élvezeti faktort orvul sípcsonton rúgó hibába vagy furcsaságba. Az, hogy a készítők a tények indokolatlan torzításával is legfeljebb átlagos grafikát kissé túlságosan is élénk-vibráló árnyalatokkal igyekeztek szebbé varázsolni, futó nyűg. Hiszen apránként napirendre térünk a csúnyácska külcsín felett, és a valamit valamiért ősi igazságához alkalmazkodva beletörődünk, hogy a program főként kiforrott mechanikáival kényeztet.
Ahogy a szinkronszínészek a kilencvenes éveket idéző, bájosan amatőr teljesítményét is gyorsan megbocsátjuk – ám sajnos a mesterséges intelligencia furcsaságai okkal-joggal keserítik meg a szánk ízét. Mert miközben a gép által irányított nagyvezérek leleményesek, és ezernyi fortéllyal próbálnak felénk kerekedni, addig embereink között erősen felülreprezentáltak az egy osztálykülönbségek eltörlésén mesterkedő, pacifista anarchohippi-konspiráció virággyermek-lelkű szabotőrjei. Más magyarázat ugyanis nincs arra, hogy amúgy ügyes legényeink hébe-hóba miért korbácsolják fel dühünk krónikus, kétoldali retardáltsággal súlyosbított tohonyasággal.
Harsány szitkokkal kísért kattintásainkra rá sem bagózó gyalogosok, bajtársaik lemészárlását közönyösen végignéző veteránok, vagy éppen hipertónia-előidézően imbecilis útvonalkeresés: vérforraló jelenetekből nincs hiány. Dicső gárdánkat alkalmasint egy tornából felmentett Tupperware-ügynökökből, cserkészlányokból, klasszikafilológusokból, illetve eszperantista bélyeggyűjtőkből verbuvált, és szakadt nejlonzacskókkal felszerelt, gyülevész banda is a pokolra tudná küldeni.
Tovább is van, mondjam még?
Kész szerencse, hogy ezek az egér-szétroppantásig és billentyűzet-kettétörésig hergelő intermezzók örvendetesen ritkák – de az ildomosnál természetesen sűrűbbek. Viszont Murphy törvényeihez igazodva véletlenül sem tét nélküli, apró-cseprő tusáknál nehezítik meg a dolgunk: ritchig a lehető legrosszabbkor csapnak le, és idegborzoló gúnykacaj kíséretében kicsavarják a kezünkből a kiérdemelt győzelmet.
Verdikt
Az ilyen-olyan tényezőket súlyozva bátran leszögezhetjük, hogy a Firefly Studios fáradozásainak mézédes-laktató gyümölcse kisebb-nagyobb gyengeségeit leszámítva méltó az RTS-ek rajongóinak figyelmére. Ám ezzel együtt azt sem vita kérdése, hogy egy rétegműfaj kifejezetten pepecselős-időigényes képviselőjeként kétségbevonhatatlan nívója dacára nem való mindenkinek. Ezért ha főleg ravaszabbnál ravaszabb taktikák kiötlésével aratnánk le a babérokat, és mérsékelten motivál, hogy a tényleges akcióig teaház-építésen, fejadag-kalkuláción vagy nagyipari favágáson át vezet az út, keressünk más elfoglaltságot. Ellenben amennyiben kedvünkre való, hogy egyszerre kell fondorlatos stratégaként, könyvelőlelkű menedzserként, higgadt városépítőként és gazdasági váteszként ügyködnünk, egy percig se habozzunk a vásárlással.
