A Stargate története 1994-ben kezdődött – vagy, ha a filmet nézzük, 1928-ban – amikor is a régészek egy, később csillagkapunak elnevezett eszközt találnak egy egyiptomi ásatás során. Az eszközt, mint kiderül, egy ősi, intergalaktikus faj építette, hogy segítségével, néhány pillanat alatt hatalmas távolságokat tudjon megtenni féreglyukakon átlépve – vagyis jelenlegi tudásunk alapján az Einstein–Rosen‑híd jelenséget felhasználva, ha pedig kétirányú féreglyukakról beszélünk, akkor Kip Thorne elméletét megvalósítva.
A film sikerét 1997-ben a hét évadot átölelő Stargate SG-1 sorozat követte, 2004-től pedig öt évadot élt meg a Stargate Atlantis, de animációs sorozat, dokumentumfilmek és a Stargate világának, hátterének és készítésének „titkait” bemutatóműsorok is rendszeresen bemutatásra kerültek a sorozat fénykorát (kb. 1996-2006) jelentő évtizedben. Egy időben, a tervek szerint még MMO-t is ki akartak hozni a Stargate univerzumból, de ennek munkálatai pár év alatt dugába dőltek és még az utána beígért TPS játék sem valósult végül meg.
A Stargate: Timekeepers ugyanabban az univerzumban és idővonalban játszódik, mint az SG-1 és az Atlantisz. Egészen pontosan a hetedik évad csúcspontját jelentő antarktiszi csata idején veszi fel a fonalat, majd egy alternatív irányba viszi tovább. Aki nem Stargate történetekkel kel és fekszik az eléggé nehezen érti majd meg, hogy mi is történik, kik harcolnak kivel és hogy mi a különbség az ellenséges egységek között.
A Jaffák (nem, nem nincs közük a szörphöz), a Goa’uldok, Anubis személye és jelentősége és a Földi erők küldetése mind beleveszik egy olyan történetszálba, ahol leginkább olyan érzésünk van, hogy ide-oda rángatnak minket. Hatalmas csata az Antarktiszon? Miért is ne folytassuk egy dzsungel-bolygón, ahol idegen lények karavánját kell megvédenünk?
Embereink jellege a klasszikus RTT (real-time-tactics) és lopakodós játék vonalat követik. Van harcosunk, mesterlövészünk, orvosunk, kémünk és izgalmas idegen fajú, speciális képességekkel bíró egységünk is. Mivel ebből a csapatból csak pár egységet kapunk – vagyis nem vihetünk bárkit bárhová – a kihívás az lesz, hogy miként oldjuk meg az adott pályát.
A stílusra jellemzően őrjáratokat, bizonyos szakaszokat megfigyelés alatt tartó őröket, speciális/bizonyos támadásokkal szemben ellenálló egységeket vagy kis csoportban álló ellenségeket kell likvidálnunk és eljutnunk a végcélig.
Mindennek a megvalósítása viszont meglehetősen ambivalensre sikerült. Egyfelől a karakterek személyisége és beszélgetései a régi TV-s időket idézik, nem akarják túl komolyan venni magukat, de sajnos ezzel együtt nem sok minden derül ki róluk, vagyis a kommentárok közepette is kétdimenziós figurák maradnak.
A pályák kialakítása elég jó lett, minden küldetést tele pakoltak „Csillagkapus” utalásokkal, eszközökkel, egységekkel, hangulattal. Abban igazán jó a játék, hogy a Stargate univerzumban elmerülve tényleg úgy érezhessük, hogy körbevesz minket a sorozatokból megismert világ.
Ahol viszont sajnos nagyrészt elvérzik a Stargate: Timekeepers, az az irányítás. Ebben nem csak az van benne, hogy mintha lassúak lennénk és állandó kapkodással tudjuk csak felvenni a versenyt az ellenséges egységek sebességével, hanem az is, hogy nagyon nehéz két egymás mellett álló vagy földön fekvő ellenséget „becélozni”. Mivel volt már dolgom hasonló stílusú játékokkal ezért feltűnő volt, hogy a játékidő egy részét nem azzal töltöm, hogy megtervezzem, miként kéne megoldani az adott nehézséget, hanem azzal, hogy kapkodva, a pause-t indokolatlanul sokat használva levezényeljem a karakterek feladatait. Persze az előbb belinkelt játékokban (Shadow Gambit, War Mongrels) is voltak necces, ide-oda kapkodós és húzós épphogy-sikerült helyzetek, de itt egy közepesen bonyolult felállást is gyakran annak éreztem.
Az pedig nagyon szép, hogy a tutorialban videókkal is megmutatják, hogy mi hogyan működik (persze lore magyarázatot nem kapunk ettől még), de voltak hiányosságok, amik egy kész játéknál eléggé bajosak. A tutorial pálya első részében belefutok egy helyzetbe, ahol lerövidíthetném a bejárandó pályát, ha átvágok egy ponton, csak egy vasdarabot kell arrébb löknöm. Ezt a tutorial el is magyarázza, majd, amikor rákattintok a kapuként funkcionáló vasdarabra az a karakter, akit odaküldtem beragad és nem moccan többé.
Még jó, hogy volt másik, alternatív útvonal is, különben ott megakadtam volna. És ugyanez megtörténik egy csapda aktiválásánál a második pályán is. Szerencsére kikerülhető a dolog, de bugok tekintetében felettébb irritáló. Ahogy az is, hogy a rejtekhelynek számító bokrokban, lopakodva mozogás közben is volt, hogy 1-1 pillanatra rám láttak az ellenségek, ami hibaként egy alapvető mechanikát vág pofán vagy okoz felesleges szívrohamot.
A Stargate: Timekeepers mondjuk ki, leginkább rajongóknak készült, és ebből is a fanatikus hívők járnak a legjobban. Nekik sokkal kevésbé kell elmagyarázni, hogy mi történik és szinte minden egységet, utalást azonnal felismernek. Hangulat tekintetében tényleg jól sikerült a játék, de élmény és irányíthatóság szempontjából komolyabb lélekerő kell hozzá, ami az átlagos, vagy csupán a stílust szerető játékosoknál nem lesz elég.
