Spenser az igazság nyomában – Besenyő Pista bácsi, a gengszter

Bár sokan hajlamosak az önálló műsorgyártásba is belekezdő online platformokat az eltunyult, bátortalan álomgyár élénk-sziporkázó konkurenciájának tekinteni, ez a vélekedés nem minden esetben állja meg a helyét.

Spenser az igazság nyomában – Besenyő Pista bácsi, a gengszter

39 %
{{ average }} %
Szerzői értékelés
Szerző
39
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Amíg ide gyöttem végig kérem, azalatt háromszor volt igazam!

Válságidőszakok során hagyományosan előkerül az örökösödési illeték megemelésének megosztó, egyben érdekes kérdésköre. Egyes közgazdászok azzal érvelnek, hogy a társadalmi egyensúly megkövetelné, hogy az ezüstkanállal a szájukban születettek ne alapozhassák pusztán jól hangzó családnevükre az egzisztenciájukat. Élvezzék ki a felső tízezer nyújtotta lehetőségeket ameddig fiatalok, pallérozzák magukat a legjobb iskolában, ismerjék meg a világot, és építsenek értékes kapcsolatokat.

Később viszont álljanak a saját lábukra, a korábbi generációk felhalmozott vagyonának javát pedig az állam ossza szét a rászorulók között. Vagy költsék a legsanyarúbb sorsúak számára a kitörés mámorító-megigéző lehetőségét megcsillantó felzárkóztatási programokra. Csakhogy az ellentábor szerint ezzel egyrészt pont a fejlődés egyik motorja, a racionális önérdek kerülne ki a gazdaság bonyolult képletéből. Másrészt az érintettek megoldanák, hogy fáradozásaik nemritkán dollármilliárdokat érő gyümölcsei az utódjaikhoz kerüljenek.

Vallom, hogy ennek a polémiának a mintájára apránként a szórakoztatóipar felhozatala kapcsán is megkezdődhetne egy, az érveket vehemensen ütköztető, és a közvéleményt formáló, kiterjedt vita. Hiszen egyre gyakoribb, hogy rafinált ötlet-nekromanták meg akarják úszni az egy új projekt bombabiztossá tételének fáradtságos-rizikós munkáját, és szellemi energiákat alamuszi kockázatkerülésre fordítják. Így mára már bevett szokás a köreikben, hogy özönvíz előtti sztorikat rángatnak elő a sírból. Vagy kínjukban egy régi kedvenc neve mögé bújnak gyalázatos, egy szebb-jobb világban büntetőjogi szankciókkal sújtandó förmedvényükkel.

Sajnos ahogy arra egy szűk negyedóra után feltétlenül ráébredünk, a Spenser az igazság nyomában is ezt a vonulatot erősíti. A Robert B. Parker fejéből kipattant bostoni magándetektív ugyanis a róla szóló regényekben a kissé karcos modorát öklével és célzótudományával kompenzáló, katonaviselt kemény legény iskolapéldája. Egy kizárólag a saját becsületkódexe mozgatta védangyal, aki nem fél bemocskolni a kezét, és a törvény szellemét többre tartja a paragrafusok zord-szigorú értelmezésénél.

Ebben méltó társai a néha a jog árnyékos oldalára tévedő segítőtársa, a francia idegenlégióban szolgált, simlis Hawk, és kedvese, a pszichológusként dolgozó Susan.  Hosszú évtizedeken keresztül működő, tiszta és világos recept – ám Peter Berg adaptációja szakít a könyvsorozat régi vágású, hard boiled hangulatával. Műve inkább a buddy cop filmek, azaz két, kezdetben vetélkedő, aztán őszinte barátságot kötő rendfenntartó civódása körül forgó krimivígjátékok sikerét igyekszik meglovagolni, és szabadon kezeli a széria bejáratott formuláját.

Ne hazudtolj meg, mer' kétségbe vonlak!

A korábban zsaruként dolgozó, de egy a bűn mocsarában vígan dagonyázó felettese megruházása után öt hosszú esztendőre rácsok mögé küldött Spensert (Mark Wahlberg) nem viselte meg a bíró ítélete. A nagydumás májer épp olyan szemtelen, mint bő fél évtizeddel korábban, ezért régi haragosai pár, vesetájékra irányzott rúgással tudatosítják benne, hogy fel kéne húznia a nyúlcipőt. Fenyegetőzésükkel nyitott kapukat döngetnek, mert az ex-hekus a végtelen országutakat rovó kamionsofőrként akar új életet kezdeni. Ám mikor egykori főnökét megölik, és a gyilkossággal egy rejtélyes körülmények között elhunyt cimboráját vádolják, meggondolja magát.

Némi tűnődés után összeáll egy Hawk (Winston Duke) néven futó, érző szívű behemóttal, és onnantól kezdve új komájával együtt göngyölíti fel az eset szálait. De ez természetesen nem ígérkezik fáklyásmenetnek. Bozótvágót lóbáló bérgyilkosok, az ír maffia prominensei és korrupt pribékek fenik rá a fogukat, ergo kénytelen pofátlan, az esélyekre köpő piaci légyként borsot törni a zsiványok orra alá. Egysorosok, flegma sziporkák és kék-zöld foltok szegélyezik útját, míg végül egy kis szerencsével az utolsó mozaikkockát is a helyére illeszti.

Ahogy az ennyiből is könnyűszerrel megállapítható, egy kifejezetten laza átirattal állunk szemben. Ez persze önmagában nem gond, mivel miként azt kismillió újraértelmezés esete is ékesen hirdeti, az ihletforrástól való elkalandozás bocsánatos bűn. Roger nyúl a pácban, Apokalipszis most, Meztelen ebéd: a példák hosszasan sorolhatóak. Ám a megengedő-jóindulatú hozzáállást megnehezíti, hogy az alkotás majdhogynem minden létező szempontból a kötelező minimum alatt teljesít.

Nooormális?

A korábban főként képregényfilmekben bohóckodó Duke egyszerűen nem méltó párja kollégájának. Színészi repertoárja a katasztrofális és a korlátozott között ingadozik, ami tekintve, hogy az izomhegy finoman fogalmazva sem egy Shylock vagy Willy Loman kidolgozottságú, alakítóját megizzasztó karakter, okvetlenül említésre méltó eredmény. Vagyis a zsáner velejét jelentő, hiteles se veled, se nélküled viszonynak csupán azért nem inthetünk búcsút, mert egyetlen percig sem érezzük azt, hogy eltéphetetlen kötelék szövődne a duó tagjai között.

A Die Hard harmadik része, vagy a 48 óra franchise felvonásai a legrosszabb pillanataikban is köröket vernek erre a harmatos próbálkozásra. Ráadásul halmazati büntetésnek Wahlberg kivételével a többiek sem szaggatják az istrángot, vagy hajtják túl magukat fene nagy igyekezetükben. A Kisvárosban is megütközést keltő, blőd karikatúra-gazfickók szerencsétlenkednek, akik annak dacára küzdötték fel magukat Boston legkeményebb nagymenői közé, hogy szellemi képességeiket elnézve nem tudnak egyszerre pislogni és lélegezni. Lehetetlen eldönteni, hogy ez holmi felfoghatatlan-értelmezhetetlen, posztironikus koncepció akart-e lenni, vagy fájóan kidolgozatlan, abszurd poénnak szánták, esetleg ennyire futotta.

De ezzel együtt a tény tény marad. A sanszosan a Szeszélyes évszakokból átemelt haramiák mellett senkinek sem tűnne fel, ha Besenyő Pista bácsi, a Vercotti testvérek, vagy a Beagle Boy-ok vernék laposra a forrófejű vagányt. Tehát a kiskanállal adagolt noir-elemek totálisan hiteltelenek, hovatovább, egyenesen zavaróak, mivel az atmoszférát lényegében közvetlen közelről lövi tarkón, hogy egyik-másik epizodistát még az Irigy Hónaljmirigy Show-ból is kivágták volna. Viszont cserébe a vígjáték-vonulat sem működik: a poénok laposak, kiszámíthatóak és elcsépeltek.

A végső kegyelemdöfést azonban a totálisan logikátlan és érthetetlen ostobaságokkal teli, agyzsibbasztó cselekmény viszi be. Tényszerűen nem telik el úgy perc, hogy ne kínoznának meg egy, az eleve szerény élvezeti értéket tovább rontó következetlenséggel, marhasággal vagy hajánál fogva előráncigált fordulattal. Elvileg rettenetesen kegyetlen, ám a főhős ellen kiscserkészekből is heveny röhögőgörcsöt kiváltó módszereket bevető gengszterek, illetve a semmiből felbukkanó, és pont oda visszatérő mellékszálak viselik meg érzékeny idegeinket. Mintha a direktor egy hat-nyolc óra alatt viccből összedobott, minimális kohézióval bíró és a készítők mérhetetlen döbbenetére zöld lámpát kapó, kiforratlan jegyzethalmazból dolgozott volna.

Így a látványos akciójelenetek sem tudják tompítani, hogy a Spenser az igazság nyomában egy nettó nyereségvágyból elkövetett, bekategorizálhatatlan, se íze, se bűze kísérlet. Ha akarjuk, az ügyes és profi koreográfiájú, de a kiemelkedőtől fényévnyi távolságra lévő bunyók miatt adhatunk neki egy esélyt. Ám biztos, hogy nem ez a habkönnyű semmiség fog meggyőzni minket arról, hogy jó ötlet volt előfizetni a Netflixre.

Összefoglalás

Spenser az igazság nyomában – Besenyő Pista bácsi, a gengszter

Spenser az igazság nyomában – Besenyő Pista bácsi, a gengszter

Spenser az igazság nyomában – Besenyő Pista bácsi, a gengszter
Szerzői értékelés
39
%
Robert B. Parker regényének laza adaptációja.
Az akciójelenetek látványosak.
A nem szándékos paródia és a tudatos, abszurd performansz között ingadozik, öles logikai bakugrásokkal megspékelve.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap