• A félénk diák az egyetem legrettegettebb oktatójánál vizsgázik.
• - Professzor úr kérem, ha elérem a kettest, szóljon. Nekem az is bőven elég.
• A tanár bólint, és faggatni kezdi a delikvenst. A felelet eleinte hibátlan, viszont a nebuló végül belezavarodik a mondókájába, és háromnegyed órával később megváltásként fogadja, hogy éppen hogy sikerült az elvárható minimum felett teljesítenie.
• - Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz. – sóhajt fel távoztában.
• - Én sem drága gyerekem, mivel fél órája a jelesnél tartottunk.

Ahogy azt a 2016-os Ben Hur szomorú-szégyenteljes esete is ékesen példázza, egy, korábban már kismilliószor dramatizált novella vagy regény sokadik adaptációja alkalmasint a legszerényebb várakozásokat is alulmúlja. Ennek legfőbb oka, hogy a megannyiképpen elmesélhető, friss értelmezést lehetővé tevő történetek ritkák, mint a fehér holló. Ergo joggal merül fel a gyanú, hogy az ötlethiányban szenvedő készítők a nosztalgia hullámainak farvizén evezve óhajtanak meggazdagodni. Figyelni kell hát a jeleket: a leghamarabb az indíthatja be a riasztócsengőt, ha az érintett mű meghatározó különlegessége egy technikai jellegű újítás. Elvégre régi bölcsesség, hogy az efféle bazári svindli tízből kilenc és fél esetben annyit ér, egy sósavban félig feloldott, majd hentesbárddal kezelésbe vett, félig cseppfolyós hulla penészes pofájára ragasztott szépségflastrom.

Ezért az A vadon hívó szava elsőre biztos, hogy fennakad a rostán, hiszen Jack London örökbecsűjének átirataival Dunát lehetne rekeszteni, és relatíve kevesen érezték üresnek az életüket a százezredik, menetrend szerinti próbálkozás nélkül. Ráadásul a Chris Sanders által dirigált változat deklaráltan nem a belbeccsel, hanem a külcsínnel, pontosabban fogalmazva, számítógéppel animált állatokkal kísérli meg jegyvásárlásra csábítani a publikumot. Azaz egyik baljós ómen a másikat követi, ám ha fittyet hányunk az óvatosság elemi szabályaira, rájöhetünk, hogy a helyzet messze nem olyan vészes, mint azt a körülmények ismeretében hinnénk.

Kalandjaink az 1800-as évek végén veszik kezdetüket egy kicsiny kaliforniai településen. Buck, a jókora, elkényeztetett bernáthegyi-skót juhászkutya keverék a környék réme, mert gazdája, Miller bíró tekintélyének köszönhetően a leghajmeresztőbb stiklijeit is megússza. De az idillnek egy nap vége szakad, mivel egy alávaló tolvaj tőrbe csalja és eladja. A pofátlan ex-kedvenc Alaszkában tér magához, ahol kénytelen elfogadni a tényt, hogy ha életben akar maradni, feltétlenül fékeznie kell zabolátlan természetét. Ez persze nem megy könnyen – pláne, mert a sors markánsan eltérő elveket valló gazdák és segítőtársak mellé veti.

Téveszméiből jottányit sem engedő, kapzsi és hataloméhes őrült épp úgy keresztezi az útját, mint korrekt viszonyra törekvő álmodozó, vagy egy letűnőfélben lévő világ az utolsó leheletéig kitartó mohikánja. Nekik köszönhetően hősünk gyorsan megtanulja a leckét, mígnem végül a fia halála után cél nélkül lődörgő John Thornton (Harrison Ford) oldalán meg nem ízleli az édes-mámorító szabadságot.

Nincs megállás: egymást érik bámulatos tájakat felvonultató, egyben sematikusságuk dacára is torokszorítóan izgalmas jelenetek. A nem éppen túlbonyolított cselekmény visszarepít a gyermekkorunkba, és lelkesen szurkolunk az elhagyatott senkiföldjén békére lelő, barátságos óriásnak. Becsület, szeretet, és a család fontossága: egyszerű, de szívmelengető üzenetek. Többet-jobbat elvileg kívánni sem lehetne – ám sajnos a témához mérve kínosan hosszú, száztizenegy percre rúgó játékidő során fokról-fokra megkopik a rafinált fortélyok nélkül tálalt, nem túl komplikált alkotás varázsa. Emiatt egyre nehezebben tudunk felülemelkedni azon, hogy az elkényeztetett eb fejlődésmeséje kis dózisban üdítően bájos, nagyobban ellenben óhatatlanul unalomba forduló mederben csordogál.

A karakterek egysíkúak, érdemi fordulatok gyakorlatilag nincsenek, és az „A pénz nem boldogít.”, illetve az „Alkohol romlásba dönt.” féle, közhellyé koptatott bölcsességeken legfeljebb a hat év alattiak merengnek el. Ez pedig még akkor is súlyos probléma lenne, ha a fő húzóerőnek szánt, digitális négylábúaktól halkan koppanna az állunk a padlón – csakhogy erről szó sincs. Az effektspecialisták ugyanis ignorálták azt az alapigazságot, hogy a realista ábrázolásmód bajosan egyeztethető össze a Bolondos dallamok tréfamestereinek az anatómia törvényeit gúnyosan kikacagó grimaszparádéjával. Egy sunyi-ármányos pofát vágó husky, egy szerelmes farkas, vagy egy arrogáns medve kifejezetten zavarba ejtő, hovatovább, illúzióromboló látvány, a vérfagyasztóan emberi Buck-ról nem is beszélve.

Vagyis az A vadon hívó szava egy klasszikus tündéri, de fájóan bő lére eresztett újragondolása, torz, komputergenerált mimikával súlyosbítva. Ha családi programot keresünk, lényegesen jobb választás a Sonic, a sündisznónál, ám semmi szín alatt se várjunk kiemelkedő vagy katartikus élményt.