Hosszú évtizedek hiábavaló próbálkozásai után többé-kevésbé leszögezhetjük, hogy a videójátékok filmadaptációit ritkán kíséri áldás. A kritikailag szinte minden esetben megbukó, anyagilag viszont hullámzóan teljesítő alkotások listáját napestig sorolhatnánk. A Super Mario Brothers több gyermekkort tett tönkre, mint a családon belüli erőszak, és a Hitman-franchise ezen ágával ciánozni lehet. Az Alone in the Dark átirataira már a stáb tagjai sem emlékeznek, és a Double Dragon – A medál hatalma máig letörölhetetlen szégyenfolt Robert Patrick karrierjén. A Doom-ról, a Warcraft-ról, a Max Payne-ről, a Postal-ról, és a többi, az embert nem egy esetben depresszióba kergető, mozgóképnek álcázott reaktorbalesetről pedig nem is beszéltünk.

A járványszerű pechszéria okait persze nem nagy kunszt kitalálni. Az ihletforrások megismételhetetlen, döntéseinktől függő élménnyel kényeztetnek, és történetük vagy említésre sem méltó, vagy túlságosan komplex ahhoz, beleférjen két órába. Azaz a narratívára fókuszáló címek ezüstvászonra álmodott változatai a renoméjukat megalapozó nüanszok kukázása miatt hasalnak el. Míg a cselekményszegény, akció-fókuszú művek feldolgozásainál a sztorihoz pótlásképpen hozzáadott apróságok, és a passzív befogadásra, illetve az aktív részvételre építő médiumok közötti, áthidalhatatlan szakadék jelent problémát. Elvégre hogyan lehetne pergő képkockákkal visszaadni azt az érzést, amikor először mészároltunk a BFG-vel, eltakarítottuk Lee Hongot az útból, macska-hangtompítós karabéllyal likvidáltuk a húsvéti nyuszit, vagy diadalra vezettük az orkokat?

Ráadásul, ahogy azt a Sonic esete is ékesen illusztrálja, az ágazatra jellemző, kóros méreteket öltő, kockázatkerüléssel és hitvány alibizéssel vegyített hullarablás sem tesz jót az efféle kísérleteknek. Jeff Fowler vígjátéka ugyanis egy kissé megfakult renoméjú, de még ma is milliók szívét megdobogtató közönségkedvenc óvó-védelmező árnyékában kitervelt, méltatlan és színvonaltalan svindli.

Kalandjaink egy távoli bolygón veszik kezdetüket. Az elképesztő sebességgel száguldozó Sonic napjai idillibben nem is telhetnének, mivel szentül hiszi, hogy mentora, a bagoly Hosszúkarom fölöslegesen aggodalmaskodik, és nem fenyeget semmi vész. Azonban egy szörnyű napon kénytelen ráébredni, hogy mestere nem véletlenül intette óvatosságra. Agresszív hangyászsünök tűnnek fel a planétán, és az ifjonc egyedül a bölcs öreg önfeláldozásának köszönhetően tud elmenekülni egy mágikus gyűrűportálon át a Földre. Itt Green Hill kicsiny városában lel menedékre, ám tanulva keserű tapasztalataiból, elbújik az őslakosok elől, és az árnyak közt meglapulva figyeli őket.

De egy nap betelik nála a pohár, és magány-kiváltotta frusztrációjában szabadjára engedi egy saját maga által sem ismert képességét, irtóztató áramszünetet idézve ezzel elő. Az USA kormánya fényt akar deríteni arra, hogy mi áll a váratlan esemény hátterében: döntéshozóik a világ legokosabb, ám kőszívű tech-lángelméjét, az excentrikus-egoista Dr. Robotnyikot (Jim Carrey) küldik ki vizsgálódni. Ő kisvártatva rájön, hogy páratlan lehetőség hullott az ölébe, és ha ízekre szedi a jövevényt, tovább tökéletesítheti imádott masináit. Sonic eliszkolna, de az utazást lehetővé tevő csecsebecséi némi kavarodást követően San Francisco egy felhőkarcolójának tetejére teleportálódnak. Jobb híján a kalamajkában oroszlánrészt játszó seriff, Tom (James Marsden) segítségét kéri a visszaszerzésükhöz, és ő annak dacára, hogy elsőre szabályosan sokkot kap a kreatúrától, belemegy, hogy jóváteszi vétkét. Majd később a derék rendfenntartó neje, Maddie (Tika Sumpter) is színre lép, és hárman próbálják megállítani a nyomukban loholó, érzéketlen géniuszt.

Nem éppen frappáns vagy ötletes alaphelyzet, ám tartozunk annyival a tényeknek, hogy elismerjük: értő kezek között bőven elég lenne egy habkönnyű popcornmozihoz. De sajnos hamar kisül, hogy a készítők száz százalékban a kék kópé népszerűségére támaszkodtak, és nem nagyon strapálták magukat érdemi munkával. A végeredmény így Clinton első ciklusának elején is elcsépelt, az idézőjelet méltán megérdemlő „poénokkal”, és tízből kilencszer kínosan pózer egysorosokkal operáló, zagyva katyvasz lett. Hogy ki hitte azt, hogy 2020-ban az „Arra gondolsz, akire gondolom, hogy gondolsz” szintjén mozgó sablonszövegekkel, suta szóviccekkel és a negyedik falat lebontó kikacsintásokkal belophatja magát a nézők szívébe, rejtély. Itt viszont lényegében kizárólag ilyen másodlagos frissességű,  agyonkoptatott, molyrágta, és halmazati büntetésnek kifejezetten gyengén tálalt blődliket kapunk a pénzünkért.

A félreértéseket tisztázandó: nem az aranyosnak szánt, falmelléki-középutas mentalitás a gond. Hiszen józan paraszti ésszel belátható, hogy az alapanyagból trükkös lenne Bergman stílusjegyeit magán viselő drámát, a Szemtől szembent idéző, feszült gengszterthrillert, vagy Fellini előtti tisztelgést faragni. A baj az, hogy a kreativitás egy nyüves, életéért tessék-lássék küzdő szikrája sem csillan-villan fel kilencvenkilenc, csigalassan vánszorgó perc alatt. Futószalagon elénk hányt, avétos-penészes, a Szeszélyes évszakok gyatrább évadjait idéző, rosszul öregedett bohóságoknak kéne mosolyt csalniuk az arcunkra. Mintha egy kiváló adatelemzési képességekkel bíró, ám halálosan sótlan mesterséges intelligencia akkurátusan kigyűjtötte és dramatizálta volna az utóbbi harminc év leggyakrabban elsütött gegjeit, főként az 1995 előttiekre fókuszálva.

Vagyis egy egészen hajmeresztő, nívótlan időutazás elszenvedői vagyunk, és fájdalmunkat tovább fokozza, hogy az általánosnak mondható apátia a színészeket sem kímélte. Marsden egy nejlonzacskó karizmájával, feszengve-szégyenkezve formálja meg az ügyeletes jófiút, és Sumpter sem jobb: arcáról egyetlen őszinte érzelmet sem olvashatunk le. Ergo abban sincs semmi meghökkentő, hogy enyelgő kettősük totálisan hiteltelen, és két villanyoszlopról előbb hisszük el, hogy őszintén szeretik egymást, mint róluk. Egyik-másik mellékalakot pedig bucira kellene pofozni vérlázító ripacskodásáért. Velük szemben éles kontrasztként Carrey szerencsére rutinjának hála, magasan a halovány mezőny fölé tud nőni, és lubickol az egoista tudós szerepében.

Világhírű, a fizika és a biológia törvényeit ajánlásokká szelídítő gumiarcát joggal tekinthetjük a produkció fénypontjának. Megkérdőjelezhetetlen tehetségét fennen hirdeti, hogy a határozottan pocsék dialógusait is hamisítatlan profizmussal adja elő, és a lelkét is kiteszi, hogy kompenzálja a többiek baklövéseit. Rajta kívül az effektekért felelős specialistákat is dicséret illeti. Az undorító lovecrafti aberrációból szerethető mesehőssé varázsolt, digitális címszereplő tündéri, és nemezise furfangos szerkezetei is parádésan muzsikálnak. Egyik-másik akciójelenet óhatatlanul is csodálatot ébreszt bennünk – aztán egy sajtszagú, ósdi tréfa visszaránt a valóságba, és újfent azon kezdünk el keseregni, hogy a Sega kabalafigurája ennél jobb sorsra volt hivatott.

Összességében tehát a Sonic, a sündisznót csupán azért nem fogják 2020 legnagyobb csalódásai között emlegetni, mert pár, tűzön-vízen keresztül kitartó rajongó kivételével senki sem bízott a sikerében. A verdikt ezért nem lehet kétséges. Amennyiben egy VHS-re szánt komédia porlepte humorpótlékait a modern vígjátékok popkultúra-antiélceivel vegyítő, erkölcsileg az útonállás szintjén mozgó, feledhető semmiségre vágyunk, szaladjunk jegyet venni. Ellenben ha nívós, kicsiket-nagyokat egyaránt megnevettető szórakozást keresünk, és nem ragaszkodunk az effektorgiához, a zseniális Mi újság, kuflik? nagyságrendekkel jobb választás. A teljesítményhez mérve kirívóan magas pontszám a szűk marokkal mért, de kiemelkedő pozitívumoknak köszönhető.