Detroit városa a filmben az OCP fennhatósága alá kerül, amely már nem csupán gazdasági szereplőként, hanem kvázi államhatalomként működik, gyakran áthágva az etikai határokat. A Robotzsaru így nem kizárólag akciófilmként értelmezhető, hanem egyúttal éles társadalmi szatíraként is, amely a kapitalizmus visszásságaira reflektál. Ez a filmben érdekesen összecseng az OCP (Omni Consumer Products) nevével, ahol a megavállalat állít elő és forgalmaz szó szerint mindent - itt Robotzsaru is csak egy termék és az omni/minden szó az OCP teljhatalmú helyzetére is utal.

A filmben az erőszak stilizált, gyakran groteszk túlzásai nem öncélúak: a média torzító hatásait, a vállalati mohóságot és a morális leépülést állítják pellengérre. Paul Verhoeven rendező tudatosan alkalmazta az erőszakot ironikus eszközként, hogy rámutasson a társadalom érzéketlenségére és az amerikai kultúra erőszakhoz való viszonyára, egyszersmind pedig arra a folyamatra is, ahol a legdurvább alvilág és a megavállalat szoros együttműködése szinte senkit nem lep már meg, beletörődtünk az elkerülhetetlenbe.

A film továbbá olyan alapvető társadalmi problémákat is tematizál, mint a rendfenntartás jövője, a bűnözés kezelése, valamint a technológia térnyerése az emberi élet minden területén. Érdekes lenne mindebbe az AI-t is belevenni és a MindsEye amúgy meg is próbálkozott vele.  A filmekben a Robotzsaru figurája a mai napig relevánsnak hat és a technológiai fejlődés ambivalenciáját testesíti meg: egyszerre hordozza magában a megváltás és az elidegenedés lehetőségét és finoman egyensúlyoz a külső hatások, kényszerítő erők és az egyén felelősségvállalásának ereje között.

A film előremutató módon vizsgálja a média formáló erejét és manipulációs mechanizmusait is A híradók és reklámblokkok nem objektív tájékoztatásra törekednek, hanem torzítják a valóságot: az erőszakot elkenik, bagatellizálják, a társadalmi problémákat szenzációként tálalják. Ez a tudatos torzítás nem csupán a figyelem felkeltését szolgálja, hanem hozzájárul egy olyan társadalmi légkör kialakulásához, amelyben a tragédiák iránti empátia fokozatosan csökken. Egy dehumanizált világban az emberek már nem a történtek súlyára, hanem a tálalás módjára reagálnak és aligha kerülhető el a felismerés: a film által felvázolt jövőkép sok tekintetben zavaróan ismerős a jelen valóságában.

Egyenes folytatásnak tekinthető a RoboCop - Rogue City – Unfinished Business, ugyanis Robotzsaru győzelme után az OCP egyik legújabb projektje, az Omni Tower kerül fókuszba. A hatalmas felhőkarcoló szupermodern lakóházként debütált, azonban egy zsoldosbanda főhadiszállása lett belőle, miután végigraboltak több fegyverraktárat és a Precinct Westet is végigpusztították, Robotzsaru „székét” is megszerezve. A gyanú szerint az ellopott technológiákkal képesek lennének átvenni az irányítást az OCP rendszerei felett – ami kiterjedtsége miatt szinte a teljhatalommal lenne egyenértékű.

Ezt persze csak és kizárólag hősünk akadályozhatja meg, úgyhogy elkezdődik a torony „megmászása”, szintről szintre haladva likvidáljuk a rosszakat, csapdákat semlegesítünk és túszhelyzeteket oldunk meg, természetesen ezt is a bűnözők gyors likvidálásával. Az alaplapok chipekkel való puzzle-kirakósa nem mondanám, hogy hatalmas újdonság, inkább olyasmi, ami kósza ötletként jó poén, új játékrészhez viszont kevés.

Sajnos hiányzik az utcákon járőrözés, a helyszínek váltakozása, a nyomozós rész és az is, hogy ne azt érezzem végig, hogy egy helyre vagyok bezárva. Ez utóbbiban nem klausztrofóbiáról van szó, hanem arról a várost bejáró, többféle helyszínt felvonultató játékmenetről, amit az előző rész nagyon szépen eltalált és megvalósított. Az Unfinished Business DLC-ként indult és ambivalens érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy melyik iránnyal jártunk volna jobban. Egyfelől a nagyobb világ jobban passzolna egy új részhez, kibővítve azokat a mechanikákat, amik az első részt megalapozták.

Másfelől viszont a fejlesztők az Omni Towerből is elég sokat kihoztak, kicsit olyan érzete van az egésznek, mint a Csillagok Háborújában, amikor megmentik Leia hercegnőt. Van itt is harc a különféle szinteken, folyosókon, van szemétzúzó, kommunikációs központok – vagyis a helyszínek elég változatosak, de a Halálcsillag egy zárt tér, képzeljük el, ha az egész első rész ott játszódna. Elbeszélgetünk az ismeretlen segítőnkkel és 1-1 mellékküldetést is megcsinálhatunk,  ha kedvünk tartja, van két érdekes kitekintés Alex Murphy és Ed-209 felé, de ez összességében nálam még mindig DLC felé billenti a mérleget, bár azon belül is a jól sikerült kiegészítők irányába.

Itt a korábbiaknál is jobban a harcra helyeződött a hangsúly – mivel másra nem igazán tud – így ez a rész azoknak fog inkább tetszeni, akik az előzőben is ezt élvezték a legjobban. Beszélgetések, egy kis háttértörténet, mellékküldetés persze itt is akad, de nem olyan sok és ami van az is sokkal kompaktabb.

Persze a fanatikus Robotzsaru rajongók itt is megtalálják a számításaikat, hiszen az ismerős filmes utalások, a hangulat és a helyszínek hozzák a filmek (főként az első két rész) hangulatát, ebben sikerült a stúdiónak megtartani a színvonalat. A DLC vagy teljes játék vitát pedig egyszerűen eldönthetjük annyival is, hogy akarunk-e még több Robotzsarus játékot vagy sem? A válasz önmagát adja, Murphy pedig köszöni szépen az együttműködést!