A mesterséges intelligencia fejlesztések fenekestől felforgatták a világot még úgy is, hogy a robotok nem vették el mindenki munkáját és a Skynet sem ébredt még öntudatra. A felhasználás lehetőségei, az alkalmazási területek száma folyamatosan növekszik, de ezzel együtt azok a hangok is, amik szabályozásokat, kereteket és határokat szeretnének látni. Nem feltétlenül azért, mert az AI hirtelen mindenkire lecsapna, hanem azért, mert ezeket a programokat emberek készítik és használják. Amibe pedig emberi kéz nyúl, ott már jogosan merül fel a felhasználás oka, módja és célja. Az ipari forradalom idején a munkások körülményeit csak komolyabb lázadások és feszültségek árán lehetett lépésről-lépésre jobbá tenni, de az internettel kapcsolatos idealista, utópisztikus elképzelések is a porba hullottak mára. A közösségi oldalak embereket összekötő, kapcsolatban tartó, mindenkit közelebb hozó elve mellett alakult ki egy manipulációra, figyelemgazdaságra és pszichológiai hadviselésre – ezzel együtt jóllétre – kicsiszolt, a legutolsóra károsan ható rendszer, amiben nem meglepő, hogy emberek hoztak döntéseket és jelöltek ki utakat.

Ez utóbbiban a történet főszereplői – hatalmas meglepetésre – milliárdosok, politikusok no meg „őrült” tudósok lesznek, akik mind hozzáteszik a magukét a szép új világhoz, miközben privát hadseregeket, érdekeket, elképzelhetetlen összegű pénzt, adatcsomagokat és több millió ember életét egyensúlyozgatják kétes érdekeiknek megfelelően. Hozzátartozik az a részben gondolati részben rögvalóság állapot, hogy ha minden AI-hoz van kötve, ha mindent adattá alakítunk az optimalizálás, a kényelem érdekében, miközben ez a rendszer rengeteg nehéz, kellemetlen és unalmas munkát is elvégez, akkor az emberek többsége – nagy többsége – szívese odaadja cserébe a szabadságot, a döntéshozatal képességét és a magánszféráját. És mihez kezdenek a döntéshozók mindezzel? Mit nyerünk és mit veszítünk?

A MindsEye-t sok mindenért meg lehet dicsérni. A grafikája jó, a történet izgalmas bár rövid a maga 13-15 órájával. A város és a sivatag változatos, jól összerakott helyszín akkor is ha megállunk valahol, de úgy is, hogy elsuhanunk bizonyos részei mellett. Figyeltek az apró részletekre is, a sivatagban bulizókat, sátrazókat és elhagyott járműveket is találunk, a városban balesetek és egyéb történések mellett megyünk el, vagyis nem csak egy statikus világ vesz minket körbe, tényleg olyan, mintha élne. A hangszínészek jó munkát végeznek, a zene és az atmoszféra is nagyon jól illik az akció/kaland/sci-fi kerethez és érdekes bepillantani a Szilikon-völgy futurisztikus utópiájának kikiáltott Redrockba. A történet is jól ötvözi a mai világra jellemző tech-optimizmust és annak minden árnyoldalát, kormány és hadsereg szintű összeesküvésekkel, majd mindezt megspékeli egy ősi Atlantisz szerű rejtélyes tech civilizációval és a mesterséges intelligencia mindenhatóságának hatalmas kérdőjeleivel. Jó ötvözet, jó ötletek és szépen összefonódnak a szálak, amiben volt katonaként mi is minden szinten belekeveredünk – bár bégig megmarad a kisember érzet a főszereplővel kapcsolatban. De miért áll akkor a játék 35% körül Steamen és miért ábrándult ki belőle olyan sok ember?

A gond ott kezdődik, hogy a nagyon jól sikerült részek alatt olyan mechanikák és hibák húzódnak meg, amik az egész játékot áthatják. Túl gyakran találkozni glitchekkel, pl. hirtelen felrobbanó autók és semmiből felbukkanó forgalom formájában. A játék egy jó része lövöldözésből és vezetésből áll, az előbbivel nincs is gond, bár a fegyverek a tűzgyorsaságuktól eltérően teljesen ugyanolyannak tűnnek, nincs visszarúgás, nincs semmi „fizika” a tűzharcokban, de oké, legyünk akkor szuperhős szerű főszereplők. A vezetés időnként el tud húzódni, amit párbeszédekkel enyhítetek a fejlesztők, de mindeközben kihívást is kapunk, hogy a GPS által átlagolt ETA-nál hamarabb érjünk oda, ami miatt állandóan kapkodhatjuk a tekintetünket az út és a minimap között, hogy merre is megyünk és ez – hozzátéve az általában telefonon lefolytatott beszélgetéseket – eléggé zavaró tud lenni együtt, mintha három felé kellene figyelnünk, és ez nem jó érzés. Kérdés egy ennyire tech világban miért nincs AR útvonalvezetés? Sok mindent megoldana. És ezek mellett mivel csak autosave van a játékban, ezért nem tudhatjuk, hogy mikor ment a játék (nem feltétlen jelzi) és egy hosszabb átvezető után kilépve nem egyszer előfordult, hogy visszatöltéskor újra megkaptam az átvezetőt, pedig arra számítottam, hogy utána új szegmens kezdődik. Ez még nem lenne nagy baj, de az átvezetőket nem engedi a játék átlépni, úgyhogy örülhetünk, hogy nem Death Stranding féle 45 percest kaptunk, csak pár percest.

És sajnos a listának még nincs vége. Amikor autós küldetést kapunk, két véglettel találkoztam: az egyik, hogy az autónkat 30x szétlőtték, jóformán karosszéria és 4 kerék maradt rajta, de – mivel a küldetés szerint „sebezhetetlen” – visszatöltődik, tökéletesen használható marad üldözésre vagy bármire. Máskor viszont az első egy-két kósza lövedék kilyukasztja mondjuk az első kerekeket, amitől az autó még használható marad, de ezzel a sebességgel végigvezetni oda-vissza a városon és a sivatagon idegőrlő, nem is beszélve a már emlegetett „érj oda időben” kihívásról, a legjobb az egészben pedig az, hogy hiába mozog körülöttünk egy élőnek tűnő város, más autóját nem vehetjük el, nem szállhatunk át egy jobb állapotban levő járműbe. Az esetek nagy többségében egy-egy érdekes beszélgetést vagy küldetést az esetek 95%-ában lövöldözés vagy hosszú autóvezetés előz meg és van, hogy a feladat után is ez vár ránk. Lehet, hogy a fejlesztők reálissá akarták tenni a játékot, egyfajta GTA és open world jelleget adva neki, de a MindsEye nem elég nagy és nem elég szerteágazó egyik címkéhez sem.

Így sajnos a TPS és az autóvezetős részek is jobbára unalomba fulladnak, mert rettentő mód repetitívek, nincs bennük semmi izgalmas, a felfedezések és a társainkkal való beszélgetések pedig keveset adnak ahhoz, hogy az ember örömmel tartsa lenyomva a W-t 10 percen keresztül, minden küldetés során, minimum kétszer. Ennek az egésznek pedig az sem tesz jót, hogy az ellenséges katonák időnként bespawnolnak elénk – mert miért ne? – és néha a textúra is csak akkor tölti be magát, amikör közelebb érünk és ez még vicces módon a kerekekre is igaz, más járművek kerekei akkor kezdenek „pörögni”, amikor a közelükbe érünk, addig álló kerekekkel mozognak.

A MindsEye jót akart és bizonyos részeire tényleg sok figyelmet fordítottak a fejlesztők. A jól összerakott történetet viszont olyan cliffhanger és olyan kevés magyarázat zárja le, ami miatt biztosak lehetünk, hogy folyttatásban gondolkodtak a készítői, de, hogy ez eljön-e egy ilyen bukta után az erősen kérdéses. Hogy a „többi” miért esett ennyire szét és miért lett repetitív, unalmas vagy rétestésztaként elhúzódó azt valószínűleg csak a bennfentesek tudják. Reméljük, hogy legalább ők, mert akkor legközelebb talán jobb döntéseket hoznak. Ennél a játéknál nem sikerült, mert ott, ahol igazán számítana – az egész vázát tekintve – összeomlik és a sok dísz és csinosítás sajnos porfelhőbe vész.