Annak demonstrálására, hogy mennyire intelligensek a polipok, elég egy kicsit búvárkodni a Youtube-on, mondja Piero Amodio, a Cambridge-i Egyetem állati intelligenciával foglalkozó doktorandusza. Az alábbi felvételen például egy kókuszdió héjának két felét illeszti össze egy polip, hogy elbújjon az így keletkezett búvóhelyen, majd magával is viszi ezeket, hogy később is kéznél legyenek.
Ez a fajta viselkedés pedig azt sugallja, hogy a polipok képesek megérteni, hogy ezek az eszközök a jövőben is hasznosak lehetnek számukra, mondja Amodio, akit bár lenyűgöznek a hasonló felvételek, egy kicsit értetlenül is áll az állatok ilyen mutatványai előtt. És ezzel nincs egyedül. A szakértők évtizedek óta vizsgálják, hogyan tettek szert magas szintű intelligenciára a nem emberi főemlősök, az elefántok, a delfinek vagy éppen a madarak egyes képviselői.
Állati elmék
A gerincesekre kidolgozott teóriák azonban sorra csődöt mondanak, ha a fejlábúak intelligenciájáról van szó, amelyek közé a polipok és a szintén nagyon okos tintahalak is tartoznak. Ezek az állatok ugyanis bár bizonyos helyzetekben nagyon kreatív megoldásokkal képesek előállni,
mintha kihagyták volna az intelligencia fejlődésének bizonyos állomásait, amelyeket más, jobban értett okos fajok látszólag törvényszerűen érintettek.
Amodio és öt kollégája egy nemrégiben megjelent tanulmányban derítik fel ezt a múltban alig-alig tanulmányozott paradoxont. Az állati viselkedés és intelligencia kutatói nehéz helyzetben vannak, hiszen a többi faj szellemi képességeinek felmérésekor nem hagyatkozhatnak az emberi intelligencia mérési módszereire. Bár akadnak olyan tesztfeladatok a nem emberi fajok vizsgálatára is, amelyek hasonlítanak például az emberi gyerekek problémamegoldó képességének vizsgálatakor végrehajtott tesztekre (például a különböző mennyiségek összevetése, vagy eszközhasználati feladatok), az ilyen felmérések lényege az lenne, hogy azt mérjék, milyen kognitív képességekkel rendelkezik az állat, amelyek segítik a túlélésben.
Itt olyan képességekre kell gondolni, mint a táplálék fellelésére való alkalmasság, és az ennek során alkalmazott kreatív megoldások, vagy éppen a jövővel való tervezés képessége. Az intelligens fajok legfőbb ismérve ugyanis, hogy nem kizárólagosan előre meghatározott reakciókra hagyatkoznak, hanem képesek alkalmazkodni az aktuális, megváltozott körülményekhez, és azokat minél optimálisabban kiaknázni.
Az előzőleg említett okokból, bár kétségkívül nagyon érdekesek a „művi” tesztek is (gondoljunk csak a különböző hosszúságú kartoncsíkokkal tevékenykedő Goffin-kakadukra, vagy az eszközöket több darabból összeállító új-kaledón varjakra), az állati intelligenciát a legjobban a fajok természetes környezetében lehet felmérni, hiszen itt derül ki, hogy milyen viselkedéseket alkalmaznak ténylegesen az élőlények mindennapos életük során. Így derült fény például arra, hogy a delfinek némelyike ötletesen szivacsot tűz az orrára, hogy elkerülje a korallzátonyokon való kutakodás közben a vágásokat és más sérüléseket.
Intelligenciaelméletek
A laborbeli és a természetes körülmények közötti intelligenciavizsgálatok során néhány faj kifejezetten kiemelkedően teljesít, és ezek összevetése révén a szakértők mára azonosítottak néhány közös tényezőt, amely magas szintű kognícióra képes fajokat jellemzi. Ilyen például, hogy a kérdéses fajok agymérete testükhöz képest relatíve nagy, ezek hosszú ideig élnek és komplex, hosszan tartó társas kapcsolatokat tartanak fenn. Ezekből a megfigyelésekből mára néhány ígéretes hipotézis is kinőtt, amelyek arra igyekeznek magyarázatot adni, hogyan lettek olyan okosak az érintett fajok.
Az egyik ilyen az ökológiai intelligencia hipotézis, amely szerint az intelligencia szintjének növekedése a táplálékkereséshez való alkalmazkodás egy formája. Míg sok faj megbízható és állandó tápanyagforrással rendelkezik, mások esetében megjósolhatatlan, hogyan alakul a jövőben az utánpótlás.
Ha például egy állat gyümölcsöt eszik, észben kell tartania, hol nőnek a gyümölcsfák, és mikor érnek be ezek, mondja Amadio. Ami érthető módon sokkal nagyobb kognitív kihívást jelent, mint hogyha egy faj tagjai leveleket fogyasztanak.
Ha a táplálék valamilyen okból fizikailag nehezen megközelíthető, akkor ennek eléréséhez eszközöket kell használni, ami szintén magas szintű kogníciót igényel. És ha az élelemből az év bizonyos időszakaiban hiány van, tervezni kell a túléléshez, vagyis készleteket kell felhalmozni, amelyek nem kerülnek azonnal elfogyasztásra, majd emlékezni is kell arra, hogy mit hová rejtett az állat.
Más szakértők az állati intelligencia alakulását a társas intelligencia hipotézissel magyaráznák. Ennek értelmében egy faj tagjai úgy válnak okosabbá, hogy együttműködnek és tanulnak fajtársaiktól, egymás és a generációk közt is átörökíthetővé téve a megszerzett tudást, ami idővel nagyobb és hatékonyabb agy kialakulásához vezet, mondja Amadio. Az intelligens fajok a kutatók szerint pedig pontosan azért élnek hosszabb ideig, mert fiatal egyedeknek hosszabb időre van szükségük agyuk kifejlődéséhez, ami alatt a felnőttekre hagyatkoznak a túlélés során.
A nagy szökés
Azt nehéz lenne vitatni, hogy a polipok és a tintahalak rendkívül intelligensek, főleg az olyan történetek ismeretében, mint Inky, a polip pár évvel ezelőtti legendás szökése: az állat egy új-zélandi akváriumból lépett meg, először kimászott saját tartályából, majd megkeresett egy öklömnyi nyílású lefolyót, amelyen keresztül aztán 50 méternyi csővezetéken végignavigálva visszajutott az óceánba. De azokat a videókat látva is nyilvánvaló az állatok problémamegoldó képessége, amelyeken üvegbe zárt polipok csavarják le belülről a fedőt, hogy megszökjenek börtönükből.
A polipok mellett a tintahalak szellemi és alkalmazkodási képességei is legendásak: az állatok képesek ideiglenesen szemfoltokat kreálni testükre, hogy nagy halaknak álcázzák magukat, így tévesztve meg a zsákmányt és a ragadozókat is. De ha olyan ragadozó bukkan fel, amely inkább szaglására támaszkodik, azt is rögtön felismerik, és gyorsan elmenekülnek. A fejlábúak említett csoportjai a laborbeli intelligenciateszteken is brillíroznak, és más okos fajokhoz hasonlóan testükhöz képest nagy aggyal rendelkeznek.
A hasonlóságok azonban ezen a ponton véget érnek. Hogy az aggyal kezdjük, a fejlábúak agya gyökeresen máshogy fest, mint az okos gerinces fajoké: a polipok számítási kapacitást biztosító idegsejtjeinek java például nem a fejükben, hanem a karokban található alagyakban csoportosul.
Ami még furcsább, a fejlábúak nem éppen hosszú életűek: vannak ugyan köztük olyanok, amelyek két évig elélnek, de többségük pár hónap után elpusztul.
És nincsenek társas kapcsolataik sem: párosodni persze párosodnak, de a hímek és a nőstények nem maradnak együtt, hogy a kicsinyeket gondozzák. Míg a csimpánzok és a delfinek több tucat egyedből álló közösségeket formálnak, a fejlábúak rövidke életük javát magányos farkasként tengetik.
Az okos fejlábúak is korán halnak
Amodio és társai szerint a fejlábúak evolúciós története rejtheti intelligenciájuk titkát. Úgy félmilliárd évvel ezelőtt a polipok és tintahalak féregszerű őse rájött, hogyan használhatja meszes héját az óceánban való vertikális közlekedésre. A héjon belül kamrákat töltött meg gázzal, és ennek révén emelkedett fel vagy süllyedt le a vízben. A nautiluszok a mai napig így élnek: a polipokhoz hasonlóan karokkal és viszonylag nagy aggyal rendelkeznek, de közel sem olyan intelligensek, mint rokonaik.
275 millió évvel ezelőtt aztán az ősi fejlábúak egyike elvesztette külső vázát. Az egyelőre nem világos, hogy ez miért és hogyan történt, de az eredmény felszabadító volt. Az állatok mészhéjuk nélkül új helyeket deríthettek fel, például képessé váltak bebújni a sziklák közti nyílásokba, hogy ott keressenek maguknak táplálékot. A héj elvesztése ugyanakkor kockázattal is járt, hiszen páncéljuk nélkül a fejlábúak sokkal kiszolgáltatottabbá váltak a ragadozókkal szemben.
Amodio kutatócsoportja szerint ez késztethette a polipok és tintahalak őseit arra, hogy az álcázás és a szökés mestereivé váljanak. Ehhez nagy agyra volt szükségük, amely segített nekik az új problémák megoldásában, és a tervezésben is, hogy tudják, egy kókuszdió vagy egy jókora kagyló héját jó eltenni, mert hasznos lehet, ha később rejtőzködni kell.
Az intelligencia azonban a fejlábúak esetében nem hozta meg a tökéletes megoldást. A polipok és a tintahalak pár hónappal vagy egy-két évvel világra jövetelük után menthetetlenül a ragadozók áldozativá válnak, mondja Amodio.
A természetes kiválasztódás okos, de rövidéletű állatokat formált belőlük.
A szakértő elmondás szerint a kérdéses fajokat tovább kell vizsgálni, hogy az intelligenciájuk kialakulásával kapcsolatos a hipotézis megerősítést nyerjen, de ha ez sikerül, azzal nem csak a fejlábúakkal kapcsolatban árnyalódik a kép, de az intelligenciával kapcsolatban általánosságban is. A polipok és tintahalak példája ugyanis jól mutatja, hogy a magas szintű kognitív képességekhez különböző lefutású és eredményességű utak vezethetnek.
