Karen Lips, a Marylandi Egyetem kutatója 1997 óta dolgozik a panamai El Copé közelében, egy nemzeti parkban, amely egykor hemzsegett a kétéltűektől. 2004-ben azonban ezt a régiót is elérte a Batrachochytrium dendrobatidis, vagyis a Bd, amely a területen végigsöpörve legalább 30 fajt irtott ki, és összességében több mint 75 százalékkal csökkentette a kétéltűek egyedszámát. Ahogy Lips mondja, a fertőzés hatása világosan hallható: míg korábban élénk brekegés és kuruttyolás töltötte be az erdőt, a kórusból mostanra alig maradt valami.
Ahogy azzal korábbi cikkünkben foglalkoztunk, a Bd az állatok bőrét és szívét támadja meg, a megfertőzött kétéltűek halálát okozva. Míg a legtöbb fertőzés egy-egy fajra vagy rokon fajok szűk csoportjára korlátozódik,
a Bd az élővilág egy jelentős szeletét támadja látszólag válogatás nélkül: egy olyan állatcsoportot, amely 370 millió éve létezik és elképesztő katasztrófákat élt túl, most viszont komoly veszélybe került.
A betegség elmúlt 50 évben a kétéltűfajok 6,5 százalékánál okozott jelentős hanyatlást, 90 fajt pedig véglegesen kipusztított.
Látható és láthatatlan következmények
A békák eltűnésének az erdő halkabbá válása mellett más nyilvánvaló következményei is vannak. Például El Copé környékén és más érintett területeken is egyre jellemzőbb, hogy a források és patakok elalgásodnak, mivel már nincs elég ebihal, amelyek korábban megették és kordában tartották a moszatokat.
Más következmények kevésbé nyilvánvalóak, de nem kevésbé súlyosak. A békák jelentős része fontos táplálékforrást jelent a kígyók számára, és ha elfogy a zsákmány, azt nyilvánvalóan a ragadozók is megsínylik. A kígyófajok helyzetét azonban jóval nehezebb vizsgálni, hiszen nem adnak ki jól hallható hangokat, hosszú ideig mozdulatlanok maradnak, beleolvadnak környezetükbe, és alapvetően sokkal kevésbé elterjedtek, mint a kétéltűek.
Lips azonban évtizedekkel ezelőtt elhatározta, hogy megpróbálja kideríteni, mi történik a kígyókkal, ha a békák ilyen durva arányban hullani kezdenek. Társaival, köztük a panamai La MICA Biológiai Állomás kutatóival több mint 1000 vizsgálatot végeztek El Copé környékén. A kutatást 1997-ben a Bd helyi megjelenése előtt kezdték, vagyis először felmérték a meglévő kígyóállományt, majd a betegség felbukkanása után folyamatosan monitorozták a helyzetet. A járvány előtt 30 kígyófajt azonosítottak a régióban, az azóta eltelt években azonban csak 21-et sikerült megtalálniuk.
Ez látszólag megerősíti, hogy a kígyók is drámai hanyatlásnak indultak, a helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb.
A területen élő ismert kígyófajok közül 12 annyira ritka, hogy a kutatók mindössze egyszer találtak belőlük egyedeket. És ezek közt voltak olyanok is, amelyeket csak a Bd megjelenése után azonosítottak, holott jó eséllyel már korábban is jelen voltak az élőhelyen.
Felmerül azonban a kérdés, hogy hogyan lehet ilyen körülmények között bármiféle tendenciát megállapítani? Honnan lehet tudni, hogy ha egy kígyófajból láttak pár (vagy egy) példányt a Bd megjelenése előtt, a Bd felbukkanása óta viszont nem látták nyomát az állatoknak, hogy a faj valóban kipusztult vagy elvándorolt a környékről, vagy egyszerűen csak a kutatók nem találják a továbbra is ott élő egyedeket?
Hiányos információk
Végül Elise Zipkin, a Michigan Állami Egyetem ökológusa bevonásával oldódott meg az elemzési probléma. Zipkin hasonló feladványokra szakosodott, vagyis azt igyekszik megbecsülni akár hiányos adatok alapján is, hogyan reagálnak az állatok a változó környezetre. A szakértő Lips projektje számára létrehozott egy matematikai modellt, amely az El Copé környékén élő kígyóközösséget reprezentálja.
Ez a modell figyelembe veszi, hogy a különböző fajok eltérő gyakorisággal vannak jelen az élőhelyen, vagyis vannak rendkívül ritka, rendkívül gyakori és a köztes kategóriákba eső fajok is. A gyakoriság alapján előre jelzi, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy az erdő egy adott területén jelen vannak egy-egy faj képviselői, és hogy mekkora az esélye a hüllőkutatónak, hogy arra sétálva észreveszi ezeket. A modell és a látott kígyók száma alapján Zipkin képes volt megbecsülni, hogy kutatás különböző időszakaiban valójában mennyi kígyó volt jelen az erdőben.
Az eredmények elég riasztó tendenciákat mutatnak: Zipkin számításai szerint 85 százalék annak a valószínűsége, hogy kígyófajok száma valóban csökkenni kezdett, miután a Bd megritkította a kétéltűeket. És 99 százalék a valószínűsége, hogy a kígyóközösség homogénebbé vált, vagyis hogy minden kisebb régióban ugyanazon fajok maradtak meg. Ez pedig a hüllőkutatók szerint tragédia: ha egy ennyire diverz régió a homogenizálódás egyértelmű jeleit mutatja, az azt jelzi, hogy a ritka kígyófajok tényleg örökre eltűntek onnan.
Ráadásul a megmaradt fajok sincsenek jó bőrben. Zipkin becslése szerint
a gyakoribb előfordulású fajok felénél mérhetően csökkent az egyedszám, míg negyedénél növekedett, negyedénél pedig nem változott ez a mutató. A hat leggyakoribb fajból négy a járvány óta kevesebb egyedet számlál, kettő pedig többet.
Vannak tehát olyan fajok, amelyek felvirágzásnak indultak, de a kígyók java esetében egyértelműen negatív hatásai voltak a kétéltűek pusztulásának, és ezek a trendek nagyobb területekre vetítve is jellemzőnek látszanak. Ami persze egyáltalán nem meglepő, hiszen a Bd valódi globális járvány, amelynek terjesztéséhez nagyban hozzájárult az ember is.
Mozgó célpontok
Az élővilág vizsgálata és védelme kapcsán egyre nagyobb problémát jelent a kutatók számára, hogy lépést tartsanak a változásokkal. Újabb és újabb fajok kapcsán derül ki, hogy bár sokáig jól voltak, most egyik pillanattól hirtelen pusztulni kezdenek, így konzervációs törekvések célpontjai állandóan mozgásban vannak.
És gyakran nagyon nehéz felmérni, hogy pontosan mekkora baj, mivel hiányosak a rendelkezésre álló információk.
Az világosnak tűnik, hogy az éghajlatváltozás, a beszűkülő élőhelyek és más tényezők miatt számos faj van gondban, de hogy mekkora a gond, azt nehéz számszerűsíteni, ahogy azt is nehéz megállapítani, hogy hol érdemes beavatkozni a rendszerbe.
Ebből pedig sok feszültség fakad szakmai körökben is. Nemrégiben pont Lips és társai egy, a Bd kétéltű fajokra tett hatását vizsgáló korábbi kutatását érték kritikák a bizonyítékok minősége és az adatok kezelése miatt. Egy másik nagy port kavart ügyben egy kutatócsoport azt állította, hogy az óceánok 55 százalékát halássza az emberiség, majd amikor egy másik tudóscsoport is megvizsgálta az adatokat és kisebb területegységekkel számolta ki ugyanezt, kiderült, hogy a valódi eredmény közelebb áll a 4 százalékhoz.
Egy harmadik kutatást pedig egy jól (illetve rosszul) hangzó statisztikai adat „túltolása” miatt kritizálnak szakmai körökben: a szerzők arra építették fel tanulmányukat, hogy 1970-hez képest napjainkban 3 milliárddal kevesebb madár létezik, közben pedig elkentek számos, szintén fontosnak tűnő, pozitív és negatív hatású részletet. A sokak által beharangozott rovarapokalipszis kapcsán pedig szintén komoly kérdések vannak a probléma mértékével kapcsolatban, mivel csak a rovar fajok egy apró töredéke kapcsán rendelkezünk hosszútávú adatokkal.
A megismerés nehézségei
A hiányos információknak sok esetben nem is az az oka, hogy nem történtek meg a szükséges kutatások. Ha evolúciós és ökológiai léptékű folyamatokról beszélünk, természetesen eleve behatárolt, hogy meddig visszamenőleg vannak releváns adatok, és hogy ezekből mit lehet leszűrni.
De például El Copé esetében elvileg minden adott volt a szükséges adatsorok létrehozásához: volt egy kutatócsoport, amely sok évre bebiztosított anyagi támogatással évekkel a Bd várható felbukkanása előtt vizsgálni kezdett egy területet, jelen voltak, amikor a betegség felbukkant, és első kézből tapasztalhatták meg annak hatásait. De még ebben a kivételes helyzetben sem sikerült elég információt gyűjteniük a helyi kígyókról, egyszerűen azért, mert ezek természetes környezetükben sokkal nehezebben kutathatók, mint más állatcsoportok. Mert ritkábbak, csendesebbek, rejtőzködőbbek.
A kutatók megoldása példamutató volt a problémára: nem azzal álltak a nagyközönség elé, hogy a kígyófajok több mint 30 százaléka kipusztult a régióban, hanem az adatokat sokkal átfogóbb, sok faktort figyelembe vevő elemzésnek vetették alá, amelyből végül valószínűségeket állapítottak meg.
A szakértők belátták, hogy az adott helyzetben egyszerűen nem tudják megmondani, hogy hány faj volt jelen eredetileg és hány tűnt el.
Azt viszont megállapították, hogy mi tekinthető valószínűnek a hanyatlással kapcsolatban. Ennél többet nem is fognak tudni mondani a helyzetről, hiszen nincs és soha nem is volt mód több adat gyűjtésére, az adott területen és témában ez volt a maximum, amit ki lehetett hozni egy ilyen vizsgálatból. Ezt kell tehát elfogadni, mint bizonyítékot a Bd élővilágra kifejtett átfogó hatásának mértékével kapcsolatban, mondja Zipkin.
***
Hogy az ilyen jellegű eredmények elegendőek lesznek-e például a konzervációs törekvések alakításához, illetve a törvényhozók, támogatók megnyeréséhez, az nagy kérdés. Elvégre az, hogy egy állatcsoport 85 százalékos valószínűséggel negatívan érintett egy másik állatcsoport betegségében, sokkal nehezebben értelmezhető és felfogható információ, mint ha azt mondjuk, hogy ma 3 milliárddal kevesebb madár van, mint 50 évvel ezelőtt. Még akkor is, ha az előbbi minden bizonnyal sokkal helytállóbb állítás, mint a madarakra vonatkozó számadat.
Viszont ha pontosabb képet akarunk alkotni a környező élővilágról és annak változásairól, kénytelenek leszünk elfogadni, hogy nem mindent lehet konkrét számokban meghatározni, mert a környezet összetettsége, jellege és egyebek miatt nem minden esetben ismerhető meg olyan mértékben, ahogy szeretnénk. Ez azonban, ahogy Zipkin és Lips munkája demonstrálja, nem jelenti azt, hogy hiányos információkból ne lehetne helyes következtetéseket levonni.
