Korunk filmiparának egyik, ha nem a legnagyobb tragédiája, hogy a stúdiófőnökök egyrészt nem szívesen kockáztatnak új ötletekkel. Másrészt tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy számos, népszerű történet ma már minimum erőltetettnek-megfáradtnak hat, és ezt az ellentmondást kényszeres ál-kreativitással akarják feloldani. Azaz ahelyett, hogy hagynák a nekik dolgozókat, hogy új fába vágják a fejszéjüket, arra kényszerítik őket, hogy hellyel-közzel alakítsanak át egy bejáratott sztorit.

Ezzel, ahogy a sherwoodi erdő hősének kalandjait osztályharccal-populista utalgatásokkal feldobni igyekvő, sokak rémálmaiban kísértő Robin Hood esete is jól mutatja, könnyen be lehet fürödni. Hasonlóképpen, az egyes okkult világvége-kultuszok szerint Isten nemlétét direkt módon bizonyító A diótörő és a négy birodalom sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A filléres rémmesék ponyvahőseit egy, Marveléhez hasonló univerzumba terelni igyekvő A múmiáról nem is szólva, és sajnos a tervezett Godzilla-trilógia második részének sem tett jót az átgyúrás. A széria legújabb felvonásának központi motívuma ugyanis a környezetvédelem, pontosabban annak radikális-idióta megközelítése.

Bár az óriási gyík szabad, kutatóállomásokon megfigyelt, titánoknak nevezett társai csak arra várnak, hogy hozzá hasonlóan planétánkat róják, és gyanítható, hogy börtönükből kitörve megkísérelnének elpusztítani minket. Azonban a katasztrófahelyzetben mindig legendásan higgadt emberiség fő döntéshozói a várakozásokra rácáfolva nem végzik ki őket preventív jelleggel. Ennek oka, hogy a legkiválóbb tudósok közül többen is azzal érvelnek, hogy fajunk kizárólag akkor menekülhet meg a kihalástól, ha szövetségre lép a halálos sugárzást kibocsátó, agresszív szörnyetegekkel. Hogy ezt hogyan képzelik el, arról lényegében semmiféle konkrétumot nem tudunk meg azon kívül, hogy a jobb sorsra érdemes Ken Watanabe néha a „természet egyensúlyáról” delirál a hallgatóságának.

Ez viszont ki tudja miért, de elég meggyőző ahhoz, hogy az illetékesek megfontolják a kooperációt. Ám az idillnek hamar vége szakad: ökoterroristák ütnek rajta egy az egyik központi laboron. Céljuk, hogy a zseniális Dr. Emma Russell (Vera Farmiga) Orcának nevezett, bioakusztikus fordítógépezetével felkeltsék a történelem előtti idők urait, akik aztán remélhetőleg a Föld védelmében letarolják az erőforrásokat gátlástalanul felélő technikai civilizációt. Elvégre, mi más tenne jót a bolygónak, ha nem Hirosimát hétvégi piknikké degradáló pusztításra képes fenevadak dáridója. Magától értetődik, hogy a felfoghatatlan hatalmú, az ősidőkben vallásos áhítat övezte böhömök kordában tartásával megbízott, Monarch-ként futó szervezet tagjai ezt nem hagyják szó nélkül. Az elrabolt Russell férjével (Kyle Chandler) kiegészülve versenyfutásba kezdenek az idővel, hogy döntő csapást mérhessenek az egy megkeseredett katonatiszt (Charles Dance) vezette alakulatra. De hamar rá kell ébredniük, hogy valaki más mozgatja a szálakat.

Ahogy az ennyiből is megállapítható, a cselekményben teljesen fölösleges logikát, vagy legalább az értelem halovány szikráját keresni. Blőd tudományos szakzsargon-imitáció keveredik szerencsesüti-cetlin is kínos keleti műbölcsességekkel, továbbá a kőkorba visszakívánkozó félkegyelműek lázálmaival, és az események egyetlen rendezőereje a tömény hülyeség. Akad itt hiperbiztonságos bunkerből nyom nélkül megszökő, szigorúan őrzött csúcstechnikát is magával vivő kamaszlány és magát alsó hangon kétszer meggondoló áruló is.

Emellett cracken nevelt nyolcévesek stratégiai érzékével bíró hivatásos katonák haditerveiben is gyönyörködhetünk, és a jóformán mondatonként ötször emlegetett sugárzás kezelése is egy vicc. A szereplők hol rettegnek attól, hogy mit tesz velük a radioaktivitás, hol három lépésről, arcukon angyali mosollyal csodálják az égimeszelőket. Fél-egy óra után azt is méla közönnyel vettem volna tudomásul, ha Hitler öntudatra ébredt bajsza egy kibernetikus beültetésekkel megerősített, cockney rímelő szlenget beszélő T-Rex hátán szállt volna be az adok-kapokba.

Persze, akár még el is nézhetnénk a legelkötelezettebb hippit is heveny bébifóka-bélkitaposással kombinált gleccserolvasztásra sarkalló cselekményt. Mivel a gigászi bestiákra kihegyezett, parádés effektorgia bőven kárpótolhatna minket a véresen primitív, méregzöld hablatyolásért és a hat általános birtokában is hiteltelen technoblabláért. Ám erről szó sincs. Míg a kártyavárként összeomló, vagy épp az egekig csapó lángokkal égő nagyvárosok kifejezetten jól néznek ki, a titánokon lehetetlen nem hitetlenkedve röhögni.

Hiszen a direktor a jelek szerint nem bízott a CGI-trükkmesterek képességeiben, és a fő attrakciókat az esetek kilencven százalékában ilyen-olyan szűrőkön keresztül láthatjuk. Esetleg csupán egy-másik testrészükre, jellemzően a fejükre vagy a lábukra vethetünk egy pillantást. Füstfüggöny, porfelhő, vízesés, netán egy ócska monitor: a készítők fantáziája közel kimeríthetetlen, ha arról van szó, hogy hogyan vegyék el a maradék illúziónkat is. Asylum-produkcióba illő, olcsó és méltatlan megoldások tucatjai követik egymást. Mi pedig azon morfondírozunk, hogy jól kinéző romok ide, kigyulladt utcák oda, mégis, mi a bús francnyavalyára ment el a 170-200 millió dollárra saccolt költségvetés.

A Godzilla II. – A szörnyek királya tehát, annak ellenére, hogy messze nem olyan vészes, mint a borzasztó antipoénokkal sokkoló, gyenge CGI-jű Hellboy, egyszerűen nem éri meg a mozijegy árát. Semmit sem vesztünk, ha megvárjuk, míg bekerül a kábeltévék kínálatába. Sőt, ha tényszerűek akarunk lenni, igencsak híján kell lennünk az opcióknak, hogy ne találjunk kategóriákkal jobb szórakozást.