- Del Toro és Perlman valószínűleg kaján mosollyal az arcukon járnak majd a következő két-három hónapban.
A fénykorukat a nyolcvanas évek végén, és a kilencvenes évek elején élő, fél-legális kirakodóvásárok lelkes látogatói alighanem jól emlékeznek a „sárga kazettásokként” emlegetett, hitvány konzolimitációkra. Az idézőjelet méltán megérdemlő „játékgépek” legfeljebb külsejükben hajaztak a Nintendo, vagy ritkábban a Sega termékeire. Valójában nem voltak többek nyomott áron kínált, ZS-kategóriás utánzatoknál. A Hellboy-ról kitántorogva önkéntelenül is ezek a megannyi (S)NES-re, vagy Mega Drive-ra ácsingózó, jobb sorsra érdemes gyermek karácsonyát-születésnapját tönkretevő borzalmak jutottak eszembe. Ugyanis Neil Marshall reboot-ja ezekhez hasonlóan nem több egy vérlázítóan pofátlan svindlinél. Csak itt minden határon túlmenően alacsony nívójú elektronikai cikkek helyett egy viccnek ócska, komolyan meg nyilván nem gondolt, messziről filmnek tűnő fertelemmel akarják palira venni a jónépet.
A Hellboy egészen egyszerűen nem érdemli meg, hogy mozgóképként tekintsünk rá, mert ilyen alapon a MÁV is zenés felárat szedhetne az ütemes vonatzakatolásért.
Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy annak ellenére, hogy kétségkívül zajlanak hol rövid, hol hosszú távú hatással bíró események a vásznon, történetről beszélni barokkos túlzás. Elméletileg Nimue, a vérkirálynő (Milla Jovovich) azon mesterkedik, hogy a paranormális jelenségekre szakosodott Trevor Bruttenholm (Ian McShane ) által fiaként felnevelt féldémont, Hellboy-t (David Harbour) átcsábítsa a sötét oldalra. Hiszen a napjait szörnyvadászként tengető bestia egyes próféciák szerint egy napon ki fogja pusztítani az emberiséget, és ha sikerülne felébresztenie a benne lévő gonoszt, eljöhetne az éjszaka gyermekeinek ideje. Ám annak ellenére, hogy nevelőapja, és egy régi barátja, a különleges képességekkel bíró Alice Monaghan (Sasha Lane) kivételével szinte senki sem bízik benne, a vörös izompacsirta ellenáll a kísértésnek.
Ez még rendben is lenne, viszont a dramaturgiát egy fogkeféből farigcsált gyilokkal torkon szúró, majd a még meleg, agonizáló testen kegyetlen-beteges hajlamait kiélő forgatókönyvnek hála, egy kusza-élvezhetetlen katyvaszt kapunk. Az apróságokat hosszasan elnyújtó, de cserébe a fontos eseményeket gyakran zanzásítva átugró, elsősorban a hülyeség és a véletlenek mozgatta sztori szinte biztos, hogy kimeríti a BTK egyik-másik tényállását. Karakterek és mellékszálak tűnnek fel, hogy aztán szélsebesen el legyenek felejtve, vagy vágva, mivel kell a játékidő annak, hogy egy pelenkás goblin ide-oda ugrál. Vagy, hogy egy ocsmány banya csókot vált a vörös démonfattyal.
Közepesen ostobák szellemi szintjéhez igazított poénok, logikai bukfencek, hajmeresztően irritáló, Deadpool-koppintás egysorosok, iszonytató, ad-hoc jelleggel odahányt mondatokból álló dialógusok és kiszámítható fordulatok követik egymást, meghintve nem kevés csihi-puhival.
Azaz a végeredmény leginkább arra hasonlít, mintha Michael Bay rafinált párbeszédtechnikáját Paul W. Anderson kifinomult cselekményszövésével ötvöznénk, és Uwe Boll közmondásos igényességével kombinálnánk.
Ilyen alapokra roppant nehéz építkezni. Pláne, ha a színészek abból indulnak ki, hogy ha az író, Andrew Cosby nem erőltette meg magát, akkor tőlük sem várhatja el senki, hogy csatakosra izzadják a hátukat igyekezetükben. Harbour-ön látszik, hogy átlagosan negyedóránként átgondolja az életét, míg McShane egy percig sem rejti véka alá, hogy kizárólag a pénzért van benne a buliban, és nagyon szeretne valahol máshol lenni. Lane időnként iparkodik, ám nem nehéz észrevenni, hogy párszor átfut az agyán, hogy miként érinti majd nemrég szárba szökkent karrierjét az, hogy 2019 egyik legpocsékabb művéhez adta a nevét. A Hellboy-ban nem bízó Ben Daimio-t megformáló Daniel Dae Kimnek pedig okvetlenül fel kell hozni a védelmére, hogy a legfelszínesebben felskiccelt alak bőrébe bújva akkor sem sziporkázhatna, ha akarna.
Egyedül Jovovich lóg ki a gárdából. Ő újfent bebizonyítja, hogy öngyilkossággal felérő lépés olyan szerepet adni neki, amiben nem az a dolga, hogy feszülős bőrszerkóban, vagy aligruhában ugráljon, és elvétve szólaljon meg. Messze földön legendás repertoárjának köszönhetően a rettegett boszorkánykirálynő jobb pillanataiban egy magát lejárt kuponokon és mosatlan edényeken felidegesítő, kétgyerekes háziasszony mimikájával kísérli meg elhozni az apokalipszist. Míg rosszabb esetben belónyugtatózott tekintettel mered a kamerába.
Az effektek még dobhatnának egy kicsit a gyengécske összképen, de izgalmas-látványos CGI-orgia helyett jellemzően a kétezres évek közepén forgatott családi komédiákban is kínos megoldásokkal kínozzák a látóidegeinket. A nyitány során testetlen fejként kiabáló Nimuét látva nehéz elhinni, hogy az alkotást ötvenmillió dolláros büdzséből hozták tető alá, és a heveny röhögőgörcsre ingerlő szellemek, vagy a botrányosan kinéző szörnyecskék is percek alatt elveszik az életkedvünket.
Hiába fröcsög úgy a vér, hogy még Tarantino is önmérsékletre intené a készítőket, vagy nyílik meg a föld, hogy egy félőrült rémálmából előmászó aberrációk húzzák karóba az agonizáló embereket. Az egész hajítófát sem ér, mert az annak idején teljes joggal elbukó Az óriásölőhöz hasonlóan itt sem sikerül megteremteni azt az illúziót, hogy valóban koboldok és egyéb undok bestiák randalíroznak.
Összességében tehát leszögezhetjük, hogy ha a képregény-adaptációk nem élnék virágkorukat, a Hellboy-t nem hogy mozikban nem játszanák, még DVD-re sem adnák ki. Ezért azt leszámítva, hogy ha a belezős gyilkosságokra gerjedünk, hozzávetőlegesen öt-tíz percig tömény gyönyör a jussunk, egyetlen érvet sem lehet felhozni a film megtekintése mellett. Ráadásul ez is elég halovány pozitívum, mivel garantált, hogy a kettészakítások, lefejezések és hasonló, horrorpornóba illő jelenetek között kínunkban hosszában próbáljuk meg felvágni az ereinket a pattogatott kukoricás zacskóval. Szóval ha nem égünk a vágytól, hogy megfizessük a hülyék vámját, vajmi kevés okunk van arra, hogy jegyet váltsunk erre a filmnek álcázott atomkatasztrófára.
