Bár azt hihetnénk, hogy a személyi kultusz érája alatt forgatott, a kommunista párt nagyságát és az új rend érdekében hozott rendkívüli teljesítményeket magasztaló, vonalas vígjátékok hazánkon kívül szerény rajongótáborral bírnak, ez nem igaz. Pontosabban, a magam részéről biztosra veszem, hogy a legújabb Robin Hood feldolgozást forgatókönyvíróként jegyző Ben Chandler, illetve David James Kelly polcán díszhelyen áll az Állami áruház, a Civil a pályán, vagy a Dalolva szép az élet rongyosra nézett, díszdobozos kiadása. Mással ugyanis egyszerűen nem lehet megmagyarázni, hogy mi vesz rá 2018-ban két írót arra, hogy az ötvenes évek legsötétebb trendjeit idézően szájbarágós, igénytelenül prezentált társadalmi mondanivalóval terhelt, akciófilmnek álcázott közhelyhalmazt vessenek papírra.
Hiszen a klasszikus történet legújabb feldolgozása lényegében egy szerelmes hangvételű óda kíván lenni korunk alulról szerveződő tömegmozgalmai felé, ám a pocsék kivitelezés miatt tudatos erőfeszítéssel sem árthatna többet az efféle irányzatoknak.
Arra hogy semmi jóra nem szabad számítanunk, már a bevezető felkészít, mivel ebben a Taron Egerton által alakított címszereplő lényegében keresztesháború címszó alatt az USA közel-keleti konfliktusainak egyfajta sajátos, bizarr, feltételezhetően mélynek-magvasnak szánt, ám végül paródiává silányodó változatában vesz részt. Annak dacára, hogy a rakétavetőket gigászi ismétlő nyílpuskák helyettesítik és szőnyegbombázás helyett katapultok teszik a földdel egyenlővé a csatatérré átvedlett arab várost, egy percig sem lehet kétségünk afelől, hogy egy olyan, bazárian olcsó, a legócskább közhely-idézeteket pufogtató pacifista propagandát látunk, ami amellett, hogy méltatlan az elesettek emlékéhez, pont annyira hatékony, mint naptejjel védekezni az atomvillanás ellen. Robin bánatos arccal megállapítja, hogy a harc maga a pokol, egy szolgalelkű, vérszomjas felettese pedig előbb a parancsok szentségére hivatkozva gátlás nélkül hátrahagyná osztaga fogságba esett tagjait, majd levezetésnek hadifoglyokat végeztet ki. Sehol egy eredeti ötlet, vagy egy tizennégy esztendős, békepárti aktivista világképén túlmutató megoldás, esetleg minimálisan árnyalt jellemábrázolás. Szabadidejükben vak néniket élve felgyújtott, vemhes kiskutyákkal dobáló démoni szadisták néznek szembe a katonai szolgálatra kényszerített, ártatlan, enyhén mentaleheletű angyalkákkal.
A mélypont azonban csak később jön, mert miután a hazájába visszatérő férfi frissen szerzett barátja, Yahya, azaz John (Jamie Fox) biztatására elhatározza, hogy miközben látszólag a léha elit fényűző mindennapjait éli, este viszont csuklyás igazságosztóként meglopja Nottingham a háborút a köznépet sanyargató adókkal fenntartó seriffjét (Ben Mendelsohn) nyakig süllyedünk az egydimenziós sablonok fojtogató mocsarába.
Az elit tagjai a főhőst leszámítva egytől-egyig nélkül hitehagyott, a vallást bunkósbotként használó cinikus, gátlástalan szociopaták. Dekadens orgiákon mulató, erkölcs nélküli véglények, akik ezzel teljesen tisztában vannak, sőt, még büszkék is rá, és a lehető legtermészetesebb hangon diskurálgatnak arról, hogy a közéjük nem tartozók annyit érnek, mint aranyér a veszett patkány végbelében.
Velük szemben természetesen az igaz lelkű nép áll, melynek a Robin ál-halálhírét követően férjhez menő Marian (Eve Hewson) látványos kivételével jellemzően fülig szaros tagjai gyakorló élőszentek. Félpercenként belefutunk egy sekélyes szimbólumba, vagy a modern időkre való, fájóan primitív kikacsintásba. A lázadó tömeg Molotov-koktélokkal dobálja az elnyomókat védő, rohamrendőrökre emlékeztető őröket, a nagypályás gaztevők vezérigazgatók elegáns öltönyére hajazó ruhakölteményt viselnek, és az önjelölt forradalmárok Guy Fawkes maszk helyett példaképük csuklyáját viselik.
A félreértések elkerülése végett: egy korunk változásaira, vagy főbb ideológiáira reflektáló adaptációval a világon semmiféle gond nem lenne, ha a feketén és a fehéren kívül létezne más szín. De az, hogy az alkotás úgy próbál üzenetet, sőt, értéket közvetíteni, hogy egy tetszés szerinti Vitéz László szkeccsben, vagy Disney-féle Robin Hood rajzfilmben kidolgozottabbak a karakterek, viccnek rossz, komolyan meg semmi szín alatt sem vehető.
Őszintén szólva a játékidő felénél fel voltam készülve arra, hogy egy tüdőbajos kisgyerek az őt fogai eladásából fenntartó özvegy édesanyjával Szomszédok-stílusban a nép politikai jogainak fontosságáról értekezik majd, hogy aztán a csúcsponton lassítás nélkül elüsse őket egy válogatott szexuális perverziókban elmerülő arisztokratákkal teli, aranyozott platinahintó.
Ez már önmagában is elégséges lenne ahhoz, hogy hitetlenkedő röhögéssel töltsük a kétórás játékidő java részét, ám a bugyutaságuk ellenére látványos akciójelenetek nyújtotta csekélyke élvezeti értéket sikeresen negáló, józan ésszel felfoghatatlan baromságok és kapitális baklövések listája ezzel nem ér véget. Dramaturgiáról, vagy értelmes cselekményről beszélni is fölösleges: az események fő szervezőelve a véletlen, és a totális, agyzsibbasztó hülyeség. A kezdet kezdetén bajtársainak pár, a másik oldalon álló katona kedvéért fél másodpercnyi habozás nélkül nekirontó Robin hangját hol felismerik a barátai, hol nem, idiótábbnál idiótább összeesküvésekről hull le a lepel, és mi percről-percre egyre kínosabban érezzük magunk.
A színészek is az elvárható minimum alatt teljesítenek. Mendelsohn két dühroham között jól láthatóan azon tűnődik, hogy mit tett, hogy ide jutott, Foxx Ben Kingsley, Anthony Hopkins, Al Pacino és Robert De Niro után végleg beállt az egy zsíros csekkért bármekkora marhaságban bohóckodó Oscar-díjasok közé, míg Egerton ezúttal még egyetlen figuráját, a vagány-laza májert sem tudja hitelesen hozni. Szomorú módon a prímet messze a többieket a vászonról még szándékosan ripacskodva is lejátszó, gyakorlatilag a Sátán és Rodrigo Borgia Machiavelli-összest reggeliző szerelemgyerekét megformáló F. Murray Abraham viszi. Záróakkordként az, hogy a párbeszédek egymással laza logikai kapcsolatban álló mondatok ad-hoc halmazai, végképp beveri az utolsó szeget is a film koporsójába.
Összességében tehát, a Robin Hood olyan benyomást kelt, mintha valaki arra a bizarr döntésre jutott volna, hogy egy időlassítós lövöldözésekkel teli akciófilmmel magyarázza el egy csapat, nem túl éles elméjű elemistának az osztályharcot.
Okosabb, nem csupán végletekben gondolkodó forgatókönyvvel, kevésbé erőszakosan az arcunkba nyomott jelképekkel, életszerű dialógusokkal és nem halálosan életunt szereplőgárdával akár az év vitára ösztönző meglepetése is lehetett volna. Ám így, ebben a formában hamarosan el fogja foglalni méltó helyét a C-lista legalját játszó kábeltévék késő esti kínálatában.
