A farmolás (sajnos) a legtöbb online szerepjáték elmaradhatatlan része, hiszen minél magasabb szintet érünk el, annál több pénzre van szükségünk karakterünk fejlesztéséhez. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen, ritka varázskard, vagy mágikus komponens is jelentős előnyt hozhat számunkra, főleg a többi játékos ellen vívott harcban vagy kiélezett raideken.
A fejlődő országok, és a harmadik világ java részében azonban komolyabb tétje van annak, mit is dobnak el haláluk után a szörnyetegek, mint ahogy azt képzelnénk. Ott ugyanis a farmolás nem játék, hanem sokak életét meghatározó üzlet.
A bérfarmerek első számú székhelye pedig Kína, ahol százezernél is több ember számára jelentenek megélhetést az online játékok. Bár az iparág bevételei mindent összevetve konzervatív becslések szerint is elérik a hárommilliárd dollárt, az aranybányászatban, karakterfejlesztésben, és tárgykészítésben részt vevők közül kevesen gazdagodnak meg abból, hogy online szerepjátékokkal játszanak.
A ranglétra legalján álló, ám a munka java részét végző munkások harminc és ötven cent közötti órabért tehetnek zsebre, míg főnökeik ennek a tízszeresét kasszírozzák be. Ám még ők is alul vannak fizetve a láncolat legvégén álló kereskedőkhöz képest, akik ötszörös-hatszoros haszonkulccsal dolgoznak. Vagyis a hetven-százhúsz forintért kitermelt, majd nekik hétszázért továbbadott javakat akár ötezer forintot is meghaladó nyereséggel is értékesíthetik, hiszen egy gazdagabb országban élő játékos könnyedén ki tud adni karakterenként akár több száz, vagy ezer dollárt is, hogy előnyhöz jusson.
A helyzetet tovább bonyolítja a kínai kormány felemás politikája. A népköztársaság vezetői ugyan 2009-ben rendeletileg tiltották be a virtuális pénz valódiért való eladását, de ennek nem sok foganatja lett, mert a máskor oly szigorú törvényhozók nem nagyon igyekeznek betartatni az intézkedést.
Igaz, ez nehéz is lenne, hiszen a legendásan korrupt kínai állam tisztségviselői is masszívan profitálnak a virágzó, és egyre bővülő üzletből. Egyesek egészen odáig merészkedtek, hogy a „javító-nevelő” munkatáborokba zárt elítélteket arra kényszerítik, hogy napi tizenkét órában farmoljanak.
Egy ilyen fegyenctelepről szabadult elítélt visszaemlékezései szerint háromszáz sorstársával együtt jóformán minden ébren töltött idejét a World of Warcraft előtt kellett hogy töltse, arany és jól eladható tárgyak után vadászva.
Mindez első hallásra nem hangzik annyira borzasztóan, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a lágerekben elsősorban nehéz és veszélyes fizikai munkát szoktak végeztetni a táborlakókkal. De valójában ez is ugyanolyan aljas, a testet és lelket egyaránt felőrlő kényszermunka, mint a bányászat vagy a kőtörés. Ezek az emberek egyetlen percig sem játszanak, hanem napi tizenkettő, vagy nemritkán tizenhat órán keresztül ugyanazt a pár cselekedetet ismétlik meg, akár szimultán egy tucat felhasználói fiókot kezelve. Aki pedig nem tudja teljesíteni a napi kvótát, vagy csak úgy ítélik meg róla, hogy lanyhul a munkatempója, azt az őrök kegyetlenül megverik. Ez a bánásmód csak egy fokkal rosszabb, mint az elvileg szabad farmerek élete, akiknek sorsa mindössze annyiban különbözik a rabokétól, hogy havonta egyszer szabadnapot kapnak, és élelmezésük, valamint lakáskörülményeik egy hajszállal jobbak, mint az elítélt bűnözőké.
A legtöbben a már említett naponta a legjobb esetben ezerkétszáz forintos kereset mellé „béren kívüli juttatásként” ingyen kapnak a létfenntartáshoz elégséges ételt, valamint, a nyolc-tíz társukkal megosztott, matracokon kívül mást nem tartalmazó szobáikért sem kell fizetniük.
Vajon úgy is élveznénk kedvenc játékainkat, ha szó szerint az életünk, vagy a testi épségünk múlna azon, milyen, és mennyi kincset szerzünk?
