Annak dacára, hogy a szórakoztatóiparban sosem árt némi egészséges, alkotókedv-élénkítő rivalizálás, egy klasszisokkal tehetségesebb versenytárs jelenléte még a legígéretesebben induló pályát is derékba törheti. Ezen tétel illusztrálására keresve sem találhatnánk szomorúbb példát a DreamWorks kálváriájánál. Hiszen számítógépes animáció örök másodikjaként elkönyvelt stúdió dolgozói sehogy sem tudtak kitörni az inspiráltabb Pixar alkalmazottjainak árnyékából.

Jellemző adat, hogy nemes ellenfeleiket összesen tizennyolc Oscar-díjjal jutalmazták, miközben ők három aranyszobrocskát vihettek haza, és más területeken sem kedvező számukra az összehasonlítás. Azt nem is említve, hogy az emeryville-i gárda tagjai négy, egymilliárd dollárnál is többet kasszírozó közönségsikert dobtak piacra, nekik pedig egyszer sem jött össze a bravúr. Ez kihatott a cég stílusára és hozzáállására is. Elfogadván, hogy lecsúsztak a tápláléklánc csúcsáról, más utat választottak, és a kísérletezgetést szinte totálisan mellőzve bevett-kipróbált megoldásokra kezdtek el építeni.   

Az annak idején az egyén és a társadalom viszonyát, illetve a boldogsághoz való jog összetett kérdését boncolgató Z, a hangyával debütáló stúdiónál így apránként totális koncepciócsere következett be. Többnyire vitathatatlanul profin tető alá hozott, viszont roppant egyszerű üzenetekkel és sablon-megoldásokkal operáló, színes-szagos középutas semmiségekre fókuszáltak. Ezért mialatt a konkurenseik 2017-ben a mexikói kultúrából táplálkozó Cocóval ejtették ámulatba a kritikusokat, ők az Alsógatyás kapitány:

Az első nagyon nagy filmmel és a Bébi úrral igyekeztek hódítani. Utóbbi már a puszta címével is szekunder szégyent előidéző regényadaptációval szemben százhuszonöt millió dolláros költségvetéssel bőven félmilliárd feletti bevételt hozott.  Ergo egy percig sem volt kétséges, hogy az ítészek java gyengécskének vagy érdektelennek bélyegzett komédia a beharangozott tévésorozat mellett egy hagyományos értelemben vett folytatással is bővülni fog.

A Templeton fivérek felnőttek. Az örök álmodozó Tim főállású apaként neveli lányait, a zsenitanodába járva egyre távolságtartóbban viselkedő Tabithát és a totyogó Tinát. Míg a rámenős Ted testvérével szökőévente találkozó, és a Bébi Rt.-t teljesen elfeledő üzletemberként tarol. Vagyis idillről beszélni erős túlzás. Pláne, mivel hamar kisül, hogy a magát gügyögni is alig tudó csöppségnek álcázó, agyafúrt tipegő átvette a pénzügyi lángelme egykori munkáját, és nem válogat az eszközökben.

Hogy kiderítse, hogy pontosan miben is mesterkedik a nővére elméjét is pallérozó oktatási intézmény titokzatos-excentrikus igazgatója, egy kísérleti csodaszerrel megfiatalítja apját és nagybátyját, aztán beküldi őket az oroszlán barlangjába. Ám tervébe hiba csúszik, mert bár az emlékeit visszanyerő ifjabbik testvér kéjes élvezettel ugrik fejest feladatába, az idősebbik inkább az önbizalom-hiányos géniusz lelki egyensúlyára ügyel.

Miként az ennyiből is kiókumlálható, izgalmakból, drámából, illetve kalandos helyzetekből nincs hiány. Feltéve, ha az utóbbi röpke nyolcvan esztendőt egy hermetikusan lezárt bunkerben töltöttük, és csupán mostanában merészkedtünk vissza a felszínre. Mivel ellenkező esetben óhatatlanul azon kezdünk el tűnődni, hogy vádolták-e boszorkánysággal valamelyik távoli ősünket, vagy verték-e agyon egy ezoterikus misztériumokban elmélyedő oldalági rokonunkat ingerült kaszinótulajdonosok gorillái.

Mert a semmiből kialakuló, Geller-gyalázó paraképességünkkel akkor is gyakorlatilag tíz percre előre megjósoljuk, hogy mi zajlik majd le a vásznon, ha életünk fő stresszforrása az óvodáscsoportunkat sújtó sógyurmahiány. Magyarán nem csak a Közönséges bűnözők csattanóját helyesen megtippelő, és a Doyle-adaptációk rejtélyeinek összekuszálódott fonalait az első reklámblokkig kibogozó veteránok, hanem a kisebbek is illedelmes unatkozással ülik végig a produkciót.

Ez persze nem meglepő. Elvégre lapos-elcsépelt típusviccekkel, és a Bolondos dallamokra legfeljebb hangulatukban, de nem nívójukban hajazó, veszett-vad jelenetekkel bajos zajos tetszést aratni. Ráadásul halmazati büntetésnek a siker mibenléte, a túlhajszoltság vagy az érzelmi eltávolodás kapcsán felmerülő, kényes-kínos témákra is bántóan közhelyes válaszok születnek. Holott miként azt a 2021 legjobbjai között bérelt hellyel bíró A Mitchellék a gépek ellen is ékesen igazolja, ezekről a bevett klisék megfricskázásával bőven lehet újat mondani. Megkockáztatom: egy közepesen értelmes elsős is fintorogva fogadja a Disney legrosszabb, avétos trendjeit idéző, banális-leegyszerűsítő nyáltengert.

Összességében tehát, a semmit sem kockáztatva a sematizmus lábszagú mocsarába süllyedő Bébi úr: Családi ügy az inspirálatlan alibizés minősített esete. Ezerszer bölcsebb döntés, ha Michael Rianda és Jeff Rowe a robotok elől menekülő, diszfunkcionális família hányattatásait elmesélő remekével, vagy a bugyutaságát büszkén felvállaló Dzsungeltúrával koronázunk meg egy szeretteinkkel töltött napot.