Dzsungeltúra – A rózsa, az rózsa, az rózsa, az rózsa

Annak dacára, hogy egy kis odafigyeléssel többet-szebbet kaphattunk volna egy mezei popcornmozinál, a Disney nem okoz csalódást a lazítani vágyóknak.

Dzsungeltúra – A rózsa, az rózsa, az rózsa, az rózsa

50 %
{{ average }} %
Szerzői értékelés
Szerző
50
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

A kormánytól jöttem, és segíteni akarok

Szent meggyőződésem, hogy a legijesztőbb magyar mondat nem egy válogatott kínzási metódusokat frappánsan kombináló indulatkitörés, esetleg egy fizikai vagy egzisztenciális megsemmisítésre tett, vérfagyasztó ígéret. Ezek ugyanis a kontextust figyelembe véve az esetek kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalékában  nem többek a pillanat heve szülte, komikus fenyegetőzéseknél. Ergo, bár szó szerint értelmezve hátborzongatóak, hatásuk kvázi zéró. Viszont a „Kacagtató kikapcsolódás az egész famíliának.” hallatán a jelekből olvasni tudók pánikszerű gyorsasággal számba veszik a menekülés leghatékonyabb módozatait. Egyben beletörődnek, hogy sanszosan le kell majd rágniuk a lábukat, vagy arra fognak kényszerülni, hogy egy biztos kárhozatra ítélt szerettük elgáncsolásával, netán apácák túszul ejtésével nyerjenek egérutat.

Elvégre az egy programot vagy produkciót puszta hazugságból ezzel reklámozó, aberrált pernahajderek valószínűleg kóstoltak már emberhúst, és kéjes örömmel töltenék be egy polpotista junta belügyminiszteri posztját. Míg a kinyilatkoztatásukat komolyan gondolók a fény sebességének négyzetével száguldottak át az épelméjűség határán, és azóta folyamatosan gyorsulva távolodnak tőle. Mivel aki tényleg úgy véli, hogy portékája egyaránt leköti a csecsszopókat, a kamaszokat, a napi robotba beleőszült ötveneseket, és a nyolcvanon túliakat, az orvosi eset.    

Következésképpen a családi kalandvígjátékként beharangozott Dzsungeltúra vajmi kevés jóval kecsegteti a tapasztalt szemlélődőt. Hiszen egy vidámparki attrakció egy baltaarcú ex-pankrátor közreműködésével tető alá hozott filmadaptációjánál joggal merül fel a gyanú, hogy mókafaktora nem éri el a szifiliszben, seblázban, maláriában vagy bubópestisben haldoklásét.

Hülye vagyok, ezt belátom

Az alaphelyzet tovább táplálja szörnyű gyanúnk. 1916-ot írunk: az első világégés gőzerővel dühöng, és a kataklizma a tábornokok mellett a civileket is kétségbeesett húzásokra sarkallja. Lily Houghton (Emily Blunt), a merész tudós és öccse, MacGregor (Jack Whitehall) segíteni akarnak a sebesülteken. Ezért egy ereklye meglovasítása után Brazíliába szöknek, hogy szerzeményükkel megleljék az örök élet az összes kórságot gyógyító fáját.

Ám a bátor géniusz ráébred, hogy pusztán a dzsungelbe is harminc-negyven kofferrel érkező, pipogya-divatbolond testvérére támaszkodva vajmi kevés esélye van arra, hogy diadalt arasson. Így eltökéli, hogy a veszett-vad vidék legmegbízhatóbb hajóskapitányát bérli fel útikalauznak - de egy fatális véletlen folyományaként be kell, hogy érje a pitiáner svindlik koronázatlan királyával, Frankkel (Dwayne Johnson). A link-nagydumás izompacsirta persze hamar pedáns megbízója idegeire megy a trükkjeivel, ám a marakodás megengedhetetlen luxus. Mert ha nem sietnek, és Vilmos császár elátkozott spanyol konkvisztádorokkal szövetkező, pszichopata fia, Joakim herceg (Jesse Plemons) előbb szerzi meg a kincset, akkor az ezeréves birodalomról álmodozó, gátlástalan németek győznek.

Miként az ennyiből is kiókumlálható, egy, az A Karib-tenger kalózai köpönyegéből előmászó, sztorinak álcázott közhelygyűjteményt kapunk a pénzünkért. De ahogy arra viszonylag hamar ráébredünk, a készítők a bevett szokásokra fittyet hányva nem egy-két tessék-lássék újítással próbáltak eladhatóvá tenni az avétos történetet. Hanem szelíd-szolid, a műfajt a publikumot egyaránt tisztelő iróniával fordultak a zsánerhez. Azaz egyrészt az érintettek büszkén felvállalták, hogy kőegyszerű tündérmeséjük mellőzi a meglepetéseket, másrészt alig-alig pazarolták energiájukat az unalomig ismert kötelező körökre.

Inkább az atmoszférára koncentráltak, és ennek hála, örvendetesen ritkák a vetítővászon-szaggatásig hergelően primitív, „Vajon meghalnak-e a szimpatikus főhősök az ötvenkettedik percben?” – féle álcsúcspontok. Helyettük fájdalmas faviccek, mozgalmas-vidám burleszkepizódok, és tétnélküliségüket fennen hirdető, ám cserébe megbabonázó koreográfiájú csetepaték csalnak mosolyt az arcunkra. Csak ülünk, nézzük a bárgyúságukat győzelmi zászlóként lobogtató jeleneteket, aztán alámerülünk a bájosan egyszerű és naivan debil hangulatba.

Michelangelo és a székláb

Vagyis a kreatívok érezhetően azon voltak, hogy a szükségből erényt kovácsolva a saját javukra fordítsák a kategória gránitszilárdságú toposzait – de fáradozásaikat pár, közel felfoghatatlan hiba aláássa. A legfőbb probléma a fő húzóattrakciónak szánt CGI alkalmasint kétségbeejtően alacsony nívója. Az ilyen-olyan, az idézőjelet okkal kiérdemlő, bántóan mesterséges „állatok” hoznak ki a béketűrésünkből, és a többi setesuta kísérlet sem különb.

Növényimitációk, minősíthetetlenül pocsék paranormális entitások, illetve más, csüggesztően-aggasztóan hitvány effektek bizonyítják, hogy egy hagyományos praktikus trükkfelvétel ezerszer hihetőbb és természetesebb az illúzióromboló számítógépes ócskaságoknál. Ez pedig akkor is súlyos gond lenne, ha a szereplőválogatásért felelős specialisták nem az ágazat egyik legbizarrabb gárdáját hozták volna össze. Mivel azon túl, hogy a behemót Johnson mérsékelten hiteles fürge-fineszes vagányként, az is kifejezetten zavarba ejtő, hogy zseniális színészek bújnak nyolcadrangú sablonkarakterek bőrébe.

A drámákban is remekelő Blunt, a generációja krémjéhez tartozó Plemons, vagy éppen a kismillió díjat bezsebelő Paul Giamatti egyszerűen túl profik ahhoz, hogy egy szombat délelőtti matiné-marhaságban bohóckodjanak. Ebből adódóan ordító a szakadék a képességeik és a rájuk bízott feladat között, ami LSD-utazásba illő szituációkat szül. Mert az, hogy többnyire serényen iparkodó sztárok vért izzadva igyekeznek háromdimenzióssá varázsolni egy színes-szagos blődli kliséfiguráit, a szürrealizmus és a groteszk peremén egyensúlyoz.

Verdikt

Összességében tehát, mindent tényezőt a helyén kezelve a Dzsungeltúra egy egyáltalán nem rossz, ám a jótól vagy az átlag felettitől fényévekre lévő popcornmozi. Amennyiben nem vágyunk többre némi felszínes kikapcsolódásnál, vagy az utóbbi másfél esztendő hányattatásai után lazítanánk egy keveset, nyugodtan váltsunk rá jegyet. Viszont ne tápláljunk vérmes reményeket: szó sincs felülmúlhatatlan-megismételhetetlen etalonról, vagy meghatározó élményről.

Összefoglalás

Dzsungeltúra – A rózsa, az rózsa, az rózsa, az rózsa

Dzsungeltúra – A rózsa, az rózsa, az rózsa, az rózsa

Dzsungeltúra – A rózsa, az rózsa, az rózsa, az rózsa
Szerzői értékelés
50
%
A Disney legújabb családi kalandvígjátéka.
Büszkén felvállalja, hogy az, ami, és igen jó a szereplőgárdája.
Erényei dacára nem több egy könnyed-szirupos kis marhaságnál.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
Csak gépösszerakó
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ product.displayName }}
csak b2b
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap