Nincs igazság

Bár a józan paraszti ész azt diktálná, hogy ha a filmszcéna egy jeles-ihletett képviselője egy hallatlanul népszerű szerző művével házal, akkor szélesre nyílnak előtte a kapuk, ez távolról sincs így. Hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb esetek igazolják, hogy a szórakoztatóipar ezen szegmensében nem feltétlenül érvényesek a formális logika szabályai. Guillermo del Toro 2006 óta hasztalan küzd azért, hogy tető alá hozhassa H. P. Lovecraft hideglelős kisregényének, az Az őrület hegyeinek a feldolgozását. Norman Jewison még pályája zenitjén sem tudta elérni, hogy adaptálhassa Mordecai Richler magnum opusát, az egy eszkimó nagyvárosi kalandjait bemutató A páratlan Atukot.

Hovatovább, kabaréba illő mentegetőzésre kényszerült, mivel a sors kifürkészhetetlen akaratából a főszereplő eszkimó megformálásával megbízott komédiások szinte kivétel nélkül idő előtti, rút véget értek. John Belushi, Sam Kinison, John Candy, Chris Farley, illetve Phil Hartman tragikusan korai elhunytát követően elterjedt, hogy a projektet elátkozták, és senki sem akarta, hogy a nevét egy efféle kétes vállalkozáshoz kössék. De az öngyilkosságba menekülő John Kennedy Toole remekét, a Tökfilkók szövetségét, William Gibson Neurománcát és James Ellroy az A nagy seholját is elkerülte eddig a szerencse. Holott ágazati bennfentesek áldoztak hosszú esztendőket az életükből arra, hogy kedvencük kissé átgyúrt változata a mozikban hódíthasson, ám erőfeszítéseiket nem koronázta diadal.

Ennek tükrében minimum bicskanyitogató és kétségbeejtő, hogy a hálóját a mérsékelten felkapott Lily Brooks-Dalton Jó reggelt, éjféljére kivető George Clooney sikerrel járt. Elvégre a renoméját kiváló alakításai mellett parádés rendezéseivel is öregbítő sztár lényegében százmillió dollárt vert el arra, hogy egy abszolút fölösleges rettenettel tépázza meg fényesen ragyogó nimbuszát.

Utolsó esély

A lakható bolygók keresésével foglalatoskodó Augustine (George Clooney) megbánta, hogy ambícióit szerettei boldogsága elé helyezte, azonban már késő ahhoz, hogy száznyolcvan fokos fordulatot véve bocsánatot kérjen, és családot alapítson. Dialízisre szoruló, leépült roncsként maximum hetekkel odázhatja el az elkerülhetetlent, és az sem mentené meg, ha csodával határos módon legyűrné a szervezetét felőrlő, fertelmes kórságot. Mert a Föld egy titokzatos kataklizma utóhatásaként egy lassú, de elháríthatatlan kihalási esemény terheit nyögi.

A megtört vénség jobb híján az északi sarkkörön lévő kutatólaborjában ver tanyát, és eltökéli, hogy utolsó napjaiban őrangyalként fog vezekelni bűneiért. Terve papíron pofonegyszerű. Felveszi a kapcsolatot egy felderítő expedíció űrhajósaival, figyelmezteti őket, és segít nekik abban, hogy egy békés planétán telepedhessenek le. Viszont sietnie kell: teste apránként feladja a küzdelmet, és egy, kollégái által hátrahagyott, néma lány (Caoilinn Springall) istápolása, továbbá technikai nehézségek is hátráltatják küldetését. Arról nem is beszélve, hogy mit sem sejtő védencei felettébb feszültek. Hiszen tippjük sincs arról, hogy miért szakadt meg a központtal a kapcsolat, és a rejtély arra sarkallja őket, hogy szélsebesen száguldjanak a biztos halálba.

Ez meg mi a fészkes, ragyával cifrázott...

Nem éppen egyedi alapfelállás, és a problémát tovább súlyosbítja, hogy a világos koncepciójához máskor foggal-körömmel ragaszkodó direktornak halovány lila gőze sem volt arról, hogy mit hozzon ki belőle. Ezért a létező leghitványabb megoldást választva egyetlen vonulat kiemelése helyett egy Frankenstein megannyi tetemből összefércelt kreatúrájára hajazó, széteső-fókuszálatlan borzalommal keserítette el rajongóit. Magyarán az egyetlen vezérlőelv a szárnyát bontogató főiskolástól is kínos, kapkodással vegyített, igénytelen nemtörődömség. Egy bulvármagazin kiérdemesült parafenoménjét is pirulásra késztető, hatelemis konyhafilozófiai eszmefuttatások vegyülnek feledhető töltelékjelenetekkel.

A hetven évvel korábbi trendeket idéző, kulisszahasogató melodrámát olcsó humor ellensúlyozza, hemzsegnek az elcsépelt húzások, és tapintható a kétségbeeséssel terhes, meddő-fakó szellemtelenség. Ráadásul egyetlen kurta pillanatig sem érezzük azt, hogy egy harmonikus-koherens alkotás bontakozna ki a szemünk előtt. Inkább az a benyomásunk, hogy szirupos-negédes dialógusok, és elavult dramaturgiai trükkök faékszerűen primitív, epizodikus kavalkádjával gyötörjük magunk. Egyedül az effektorgia enyhíti kicsit a gyötrelmeink, ám aztán újból lecsap egy papundekli-ízű párbeszéd, sablonná kopott, dagályos-döcögő fordulat-imitáció vagy a semmiből induló, és pontosan ugyanoda visszahulló, ócska intermezzo.

Vagyis percek alatt óhatatlanul arra a konklúzióra jutunk, hogy ha az okkal kárhoztatott Asylum kutyaütői egy sátáni antitréfa folyományaként giga-költségvetésből gazdálkodhatnának, okvetlenül valami hasonlót tennének le az asztalra. Mivel a fő gond nem az egyedi ötletek totális hiánya, hanem az, hogy az ezredjére újrahasznosított klisépanelek otrombán kimunkálatlanok, tálalásuk pedig csak akaratlagos energiaráfordítással lehetne igénytelenebb, áporodottabb és ásatagabb.

Mintha a forgatókönyvért felelős Mark L. Smith-szel elhitették volna, hogy fáradozásai gyümölcsét kizárólag a hidegháborús paranoia csúcsán lefagyasztott önkéntesek fogják megtekinteni, ergo nem kéne őket felizgatni Csipkerózsika-szendergésük után elterjedt fortélyokkal. Így az, hogy a máskülönben tehetséges színészek semmit sem tudnak kihozni a kétdimenziósnak is legfeljebb durva túlzással nevezhető karakter-kezdeményekből, csupán a kátrányízű, botulizmus-baktériumtól hemzsegő hab a rákkeltő tortán.

Verdikt

Összességében tehát az Az éjféli égbolt bántó-sértő avétosságát az űrben játszódó, valóban lenyűgöző képsorok sem enyhítik –  sőt, ezek még elviselhetetlenebbé teszik kiszámíthatóságát, banalitását és molyrágta cselekményét. Azaz messze az a legbölcsebb, ha nagy ívben elkerüljük ezt a hamvába holt blődlit.