Hogy volt?!
„A dráma olyan, mint az élet, csak az unalmas részeket kivágják” – szól Alfred Hitchcock aranyköpése. Ám miközben a sziporka igazságtartalma kétségbevonhatatlan, az is tagadhatatlan, hogy a történelmi témákat feldolgozó direktorok jellemzően nem érik be pusztán a bántóan banális események takaréklángra csavarásával. Hanem hajuknál fogva előrángatott konfliktusokkal, fantázia-szülte karakterekkel és más, a tényeket megfricskázó elemekkel igyekeznek minél izgalmasabbá tenni művüket.
A példák hosszasan sorolhatóak. Az A visszatérőben piedesztálra emelt Hugh Glass kutyaközönséges, kifosztott szerencsevadászként eredt az őt sorsára hagyók nyomába: szó sem volt meggyilkolt gyermekről. A nácik 1943-as Titanic-ja a németek dicsőségét és a brit kapitalizmus kudarcát hirdető, szájbarágós-hazug propaganda-rettenetté züllesztette a tragédiát. A Rubin Carter kálváriája körül forgó Hurrikán élőszentet faragott az agresszív bokszolóból, és az Az alcatratzi ember is a csapásokat sztoikusan tűrő bölcselőként ábrázolta az ornitológiai jártassága dacára elviselhetetlen Robert Stroud-ot.
A Sully – Csoda a Hudson folyón azt a hamis benyomást keltette, hogy a repülőgép meghibásodását kivizsgáló hivatal szakértői a pilóta fejét akarták, és kezdettől fogva a vesztére törtek. A Kapj el, ha tudsz!-ban Carl Hanratty ügynököt a sürgető dramaturgiai kényszer ihlette, a Két félidő a pokolban pedig a hírhedt „halálmeccs” kiszínezett legendáját dolgozta fel.
Fent és lent
Tekintve, hogy a kőbe vésett adatok lazán kezelése bevett szokás az iparágon belül, Simon Stone legújabb filmje óhatatlanul magára vonja a múlt titkai iránt érdeklődők figyelmét. Hiszen fáradozásainak Az ásatás címre keresztelt gyümölcse egyszerű átlagpolgárok meglepő csavarokat abszolút mellőző mindennapjainak bemutatásával kívánja kihangsúlyozni, hogy még a bámulatos tettek sem feltétlenül hemzsegnek adrenalinpumpáló krízishelyzetektől.
Ez elsőre felettébb álmosítóan hangzik, és vitathatatlan, hogy a hatodik-hetedik század mosdatlan barbárokként elkönyvelt angolszászait kedvezőbb megvilágításba helyező Sutton Hoo-i ásatás egy-két apróság kivételével rutinmunkaként vonult be az archeológia krónikáiba. Ennek tükrében a többség hamar borítékolja, hogy holmi lila ködös, merengő-szenvelgő borzalommal bővült a Netflix kínálata. Ám mi sem állhatna távolabb a valóságtól, mert a rendező szenzációk helyett az 1930-as évek végének rideg-hideg angol társadalmának akkurátus kivesézésére fókuszál.
Egy olyan kor elevenedik meg előttünk, ahol az egyén gyakran ha akarja, sem lehet a saját szerencséjének kovácsa, és el kell, hogy fogadja a sors által felkínált, előnytelen döntetleneket. Tehetséges, de autodidakta régész, megözvegyült úrasszony, vagy éppen férje árnyékában senyvedő kutatónő: egytől-egyig az éra kimondott-kimondatlan elvárásainak áldozatai. Így jobb híján gúzsba kötve próbálják elérni a teljességet, és napról napra méltatlan alkukat kötnek a felsőbb osztályból származó, vagy hivatali rangjuk furkósbotként lóbáló befolyásos körök tagjaival.
Akik azonban távolról sem önnön kegyetlenségükben kéjelgő, szadista gazfickók: pusztán megcsontosodott előítéleteik béklyóiban élő kékvérűek, és ezt a háttérbe szorulók is belátják. Sőt, neveltetésükből adódóan elfogadják alávetett szerepüket, és egzisztenciális okokból elnyomják elvétve feléledő önérzetüket. Ebből adódóan éles-heves disputákban, drámai monológokban és kiélezett szituációkban reménykedni botorság. Pár tiltakozó szó merész lázadás, béremelést kérni biztosítóháló nélküli kötéltánc, és a határok átlépésének kizárólag azért nincs retorziója, mivel efféle dőreség senkiben sem merül fel.
Vagyis a rafinált-firnyákos tálalás tökéletesen működik: míg a kicsiny csapat előtt felsejlik primitívnek hitt őseik komplex és gazdag kultúrája, mi a két világháború közötti békeidő utolsó napjainak miliőjéből kapunk keserű ízelítőt. Egyben önkéntelenül is átfut az agyunkon, hogy vajon távoli leszármazottjaink épp olyan idegennek, meghökkentőnek és torokszorítóan reménytelennek találják-e majd életünk kereteit, mint mi a szigetország lakóiét.
Verdikt
Összességében tehát a sajátos koncepciójú alkotás az ötletes kísérleti projektek sorát erősíti. Ha elfogadjuk, hogy a dolgok ritkán feketék vagy fehérek, és a jelentős események javát is a csüggesztően unalmas rutinmunka teszi ki, okvetlenül adjunk neki egy esélyt. Amennyiben viszont osztjuk a késleltetés nagymesterének alapvetését, és jobban kedveljük az egy kis kreatív többlettel megfűszerezett történeteket, keressünk más elfoglaltságot magunknak.
