Filmes hazudj, de rajt' ne fogjanak – Nem is annyira igaz történetek

Sportolók viselt dolgai, skóciai lehetetlenségek, és a Cohen testvérek blöffje. A filmesek hajlamosak roppant kreatív módon értelmezni az igaz történet kitételt.

Filmes hazudj, de rajt' ne fogjanak – Nem is annyira igaz történetek

A második világháború megannyi, valóságmaggal bíró legendája közül alighanem a híres-hírhedt Halálmeccsnél a legkibogozhatatlanabb az igazság. A szovjet propaganda ugyanis hosszú évtizedeken keresztül hangoztatta, hogy a megszállt Kijev Start nevű csapatának tagjai nem elhanyagolható részét azért végezték ki a németek, mert a fenyegetések ellenére nem hagyták maguk, és 1942. augusztus 9-én 5-3-ra legyőzték a harmadik birodalom játékosait. Ez sokáig az egyetlen államilag elfogadott verziónak számított, és senki sem merészelte árnyalni a képet, mivel a hivatalos változatban szereplő labdarúgók az internacionalista hazafiasság szó szerint tankönyvi példává nemesedő hősei lettek. Ám, ha alaposabban is utánaolvasunk a túlélők és a titkosrendőrség a maguk idejében hétpecsétes titokként őrzött beszámolóinak, hamar kiderül, hogy a mítosz java közönséges kitaláció. Hogy pontosan mi is történt, az ennyi év után közel rekonstruálhatatlan, főleg, mert kizárólag a keleti blokk összeomlása után indulhatott meg az érdemi kutatómunka, közel lehetetlenné téve az objektivitásra törekvők dolgát. Így azt, hogy vajon tényleg a végeredmény miatt haltak-e meg az érintettek, vagy azért, mivel az NKVD ügynökei voltak, alighanem sosem tudjuk meg.

Ugyanakkor a kideríthető tények önmagukért beszélnek. A játékosokat nem fogadta üvöltve hadonászó, a falhoz állítás rémképével riogató Gestapo tiszt, és azt sem lehet kétségbe vonni, hogy a pályára lépők komoly hányada nácibarát kollaboráns volt, vagy semlegesen viszonyult a megszálláshoz, és a hajuk szála sem görbült meg. Azaz, szó sem volt kollektív megtorlásról, és a hetvenes években a KGB illetékesei szigorúan belső használatú dokumentumokban felhívták a felsőbb körök figyelmét arra a tényre, hogy a nevelő jellegű fabrikáció ingatag lábakon áll. Sőt: a problémás személyek nevét egyszerűen meg sem említették, vagy a totalitárius rendszerek logikájából következően emléküket megpróbálták végleg eltörölni.

Viszont azt sem lehet elvitatni, hogy a résztvevők közül többen is megjárták a nácik koncentrációs táborait, vagy tömegsírba lökve fejezték be földi pályafutásukat. Ám az, hogy merészségükért kellett hatalmas árat fizetniük, vagy vélt-valós kémekként bántak el velük, örökre rejtély marad. De ez a filmeseket a legkevésbé sem érdekelte: a sztori csábítása erősebbnek bizonyult az ilyen-olyan fenntartásoknál.

Előbb Fábri Zoltán forgatta le Sinkovics Imre, Garas Dezső, és megannyi kiválóság szereplésével a nyilvánvaló ihletésű Két félidő a pokolbant: ebben munkaszolgálatosokat utasítanak arra, hogy vállalják a kihívást. Majd Michael Caine, Pelé és Sylvester Stallone tették csúffá a nácikata zöld gyepen – bár a Menekülés a győzelembe főhősei a szövetségesek katonái, nem ukrán hazafiak.

Végül 2012-ben egy primitív, az ukránul beszélőket gyáva férgeknek, míg a többieket bátor kommunista ellenállóknak beállító Meccs című feldolgozást vetítettek le Oroszországban. Ahogy ez is mutatja, a szórakoztatóipar nagyjai még történelmi témák esetében is hajlamosak lazán hozzáállni a forrásokhoz. Cikkünkben ezért ezúttal pár csalafintaságra, finom csúsztatásra, vagy pofátlan hazugságra mutatunk rá.

Lássuk hát a kínálatot!

A Coen testvérek 1996-os remeke, a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscart elnyerő Fargo méltán került fel az Amerikai Filmintézet, az USA száz legjobb filmjét tartalmazó listájára. Hiszen az egy balul elsült rablást bemutató, groteszk fekete komédia még a kulturálisan és esztétikailag jelentős, megőrzésre javasolt filmkincsek elit táborába is bejutott. Ám ez keveset változtat azon, hogy a fivérek hosszú esztendőkön keresztül tudatosan ködösítettek, hovatovább hazudtak a nézőknek, mert bár a bevezetőben leszögezik, hogy alkotásuk 1987-es, Minnesotában elkövetett bűncselekményekre épül, ebből egy szó sem igaz. Hogy pontosan mi volt a Fargo ihletforrása, azt lehetetlen kihámozni az egymásnak ellentmondó nyilatkozatokból. Eleinte az az elmélet tartotta magát, hogy a nejére bérgyilkost küldő, de lebukó ügyvéd, T. Eugene Thompson 1963-as ügye inspirálta a rendezőket. Ám a Connecticut-ban lévő Newtown városában férje által megölt, és nyom nélkül eltüntetett Helle Craftsról is rebesgették, hogy beindította a duó fantáziáját. Ez utóbbi egyébiránt az egyik DVD-kiadás audiokommentárján is elhangzik. De ennek erősen ellentmondó módon Joel Coen 2015-ben egy interjú során azzal igyekezett lezárni a témát, hogy a nagyra törő, csaló autókereskedő bukásának krónikája merő kitaláció.

A három szobrocskát elhódító, A visszatérőnél történelmi tény, hogy a hallatlanul szívós felderítő és prémvadász, Hugh Glass egy grizzly-támadás után súlyos sérülései dacára az őt sorsára hagyó, áruló társai, John Fitzgerald, valamint egy Bridges néven emlegetett, fiatal kölyök nyomába eredt. Azonban lényeges különbség, hogy az idősebb férfi nem ölte meg Glass esélyesen nem is létező, félig indián fiát. Helyette cinkosával együtt egyszerűen magához vette annak összes tulajdonát, beleértve egy igencsak értékes puskát. Az üszkösödő sebekkel teli, rommá tört testű, a Nagy Kaszással rendszeresen farkasszemet néző vadonjáró így nem brutálisan lemészárolt szerette gyilkosát üldözte: egyedül a pénz motiválta. Ennek tükrében aligha meglepő, hogy a végkifejlet is kevésbé volt drámai, mint a vásznon. Glass szívfájdalom nélkül megbocsátott a zöldfülű Bridges-nek és miközben kétségkívül szeretett volna golyót ereszteni Fitzgerald koponyájába, nem tehette meg, mivel az élete legjobb döntéseként csatlakozott a sereghez. Ezért be kellett érnie azzal, hogy visszakapta hű mordályát, illetve egyes források szerint háromszáz dollárnyi fájdalomdíjjal is gazdagabb lett, majd közölte ellenlábasával, hogy ha jót akar magának, sosem szerel le, mert azzal a saját halálos ítéletét írja alá.

A három Oscar-díjra jelölt A remény bajnokánál megindítóbb tündérmesét keresve sem találni, ugyanis a James J. Braddock néven harcoló James Walter Braddock filléres anyagi gondokkal küszködve, leírva és esélytelenül tért vissza az ökölvívás élvonalába. Diadala az 1929-es világválság terheit nyögő Amerikai Egyesült Államokban sokak jövőbe vetett hitét adta vissza és megdöbbentő, hogy egészen 2005-ig kellett várni az angol nyelvterületen „Cinderella Man”-ként, azaz magyarra átültetve a kissé sután hangzó „Hamupipőke ember”-ként futó férfi felemelkedésének moziadaptációjára. Ron Howard becsületére legyen mondva, többé-kevésbé hűen követi az eseményeket, ám a nagyobb hatás kedvéért nem tudott ellenállni pár drámai megoldásnak. Egyrészt, a férfi első gyermeke 1930-ban született, tehát a filmbeli csemeték túl idősek. Másrészt, a torokszorító jelenet, mely során felkeresi egykori kollégáit, hogy büszkeségét félretéve alamizsnáért kolduljon, Cliff Hollingsworth és Akiva Goldsman fantáziájának szüleménye. A legnagyobb ferdítés viszont Max Baer kegyetlen, ellenfeleit már-már élvezettel megölő vadállatként való bemutatása, mivel az ökölvívót rendkívüli módon megviselte, hogy gyakorlatilag halálra verte Frankie Campbell-t és olyan erővel ütötte meg Ernie Schaaf-ot, hogy az onnantól kezdve önmaga árnyékaként, fejgörcsöktől gyötrődve szenvedett fél évvel későbbi haláláig. Baert élete javában rémálmok kínozták, és bár a bíróság nem találta bűnösnek, lelkiismerete arra késztette, hogy amennyire anyagi lehetőségei engedték, támogassa megölt áldozata családját.

Az 1988-as, Calgary-ban megtartott téli olimpiára kijutó jamaicai bobcsapat kitartása előtt tisztelgő Jég velednél még kevesebbet számítottak a tények. A főszereplők egytől egyig kitalált karakterek, és hazugság, hogy versenytársaik ellenséges-fellengzős módon bántak volna a szerintük oda nem illő sportolókkal. Abszolút egyenlő partnerként tekintettek rájuk, sőt, az Amerikai Egyesült Államok tisztes összeggel segítette őket, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. Az is megmosolyogtató, hogy kiesésük előtt éremesélyesként mutatják be őket, és a bukást egy mechanikai problémára fogják. Holott, már-már magától értetődően a mezőny végén kullogtak, mikor tapasztalatlanságuk miatt balesetet szenvedtek. Végül az, hogy a játékoknak helyt adó városban 16, és nem -13 fok volt, már nem is számított sokat, miután ennyi „szerzői szabadság”-ot engedtek meg maguknak az alkotók.

A Rubin Carter életét bemutató Hurrikán forgatókönyvírói sem sokat zavartatták magukat. Művük legfőbb problémája ezért az, hogy a tehetséges ökölvívó távolról sem volt egy sztoikus filozófus nyugalmával bíró angyalka. A seregtől nem kitüntetéssel szerelt le, hanem a negyedik hadbírósági ügye után 1956-ban kirúgták, aztán a civil életben brutális utcai rablóként kellett felelnie a törvény előtt. Neje sem az ő kérésére vállt el tőle: megtudta, hogy férje hűtlen volt hozzá, és többé látni sem akarta. A Joey Giardello ellen vívott meccsen sem azért kapott ki, mert a rasszista bírók nem tudták elviselni, hogy egy színes bőrű bokszoló arassa le a babérokat, és jóval gyengébb, de fehér ellenfelét hozták ki győztesnek. A másik öklöző egyszerűen jobb volt, és ezt riválisa is zokszó nélkül elismerte. Ezek a hibák azonban meg sem közelítik a férfi jogszerűtlen elítélése körüli bonyodalmakat. Hiszen míg a filmben a vitathatatlanul profi sportembert egy fanatikus, fajgyűlölő rendőr juttatja a rácsok mögé, addig igazából jóval bonyolultabb volt a helyzet. Vallomása során többször is jelzett a hazugságvizsgáló gép, és a második tárgyalásán több, számára alibit biztosító tanúról kiderült, hogy hazudott. Záróakkordként, szabadlábra sem azért helyezték, mivel bebizonyosodott, hogy ártatlan, hanem mert annak idején nem volt szabad hozzáférése a bizonyítékokhoz, és sérült az az alkotmányos joga, hogy tisztességes eljárás keretein belül védhesse meg magát.

Cikkünket aligha zárhatnánk mással, mint az A rettenthetetlen megannyi történészt a sírógörcs, és az idegkimerülés szélére sodró viselt dolgaival. Mivel, mint arra a múlt kutatói számtalan alkalommal rámutattak, Mel Gibson tíz Oscar-jelölésének a felét díjra váltó filmje legfeljebb akkor tartalmazhatna több légből kapott elemet, ha idegen lények, vagy zombik vonulnának a függetlenségükért küzdő skótok ellen. Beszédes, hogy még a legelemibb tények sem stimmelnek: az angolok nem a főhős, a valóságban nem közrendű, hanem nemesi származású William Wallace gyermekkorában foglalták el Skóciát, hanem egy évvel a felkelés előtt, mert III. Sándor király haláláig nem kísérelték meg bekebelezni szomszédjukat. A külsőségek sem stimmelnek: a mára már hagyományos népviseletnek számító kilt a tizenhetedik században terjedt el, így azt nem viselhették a 13-14. században. A kék arcfestés pedig időszámításunk után 300-400 körül volt jellemző. Azaz, ez olyan hatást kelt, mintha egy kurucokról szóló filmben a magyarok a huszadik század elejére jellemző ruhákat viselnének, miközben testüket hun tetoválások ékesítik.

A híres jelenet, melyben a skótok és az írek bolondot csinálnak a falkirki csatában az angolokból azzal, hogy az utolsó pillanatban egyesítik erejüket, szintén légből kapott: Nyakigláb Edward seregében ott és akkor nem szolgáltak a zöld szigetről származó katonák. Hasonlóképpen az is lehetetlen, hogy az ütközet előtt a Sophie Marceu által megformált Franciaországi Izabella viszonyt folytasson Wallace-szal, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ekkoriban még hazájában élt, és hároméves, dajkák egész serege által körülvett leányzóként vajmi kevés esélye volt arra, hogy lázadókkal szűrje össze a levet. Ám ezt később alaposan bepótolta, mivel szeretője, Roger Mortimer jelentős részben az ő hatására taszította le II. Edwardot a trónról.

Egyébiránt, az ő ábrázolásával sincs minden rendben, mert semmi esetre sem volt sztereotip, feminim homoszexuális. Negyvenhárom év alatt nem kevesebb, mint öt gyermeket, köztük egy Adam FitzRoy nevű, balkézről származó fattyút is nemzett – ami roppant nehezen hihető el valakiről, aki csupán kényszerítő eszközök hatására volt hajlandó ágyba bújni a feleségével. Tekintve, hogy a férfi népszerűtlen, ráadásul objektív mércével is mérve kifejezetten rossz, erélytelen-pipogya királynak számított, könnyen lehet, hogy azért illették ezzel a maga korában szörnyűnek tartott váddal, hogy még jobban befeketítsék. Ezek után az, hogy a Stirling-híd mellett vívott öldöklő ütközetből csak maga a stratégiai fontosságú átkelő hiányzik, és hogy I. Edward sosem tiltotta be a skót dudát, már-már szóra sem érdemes.

Ezzel a sajátosan értelmezett "igaz történeteket" felsoroló írásunk végére értünk. Ti ismertek hasonló filmeket?

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward