Charlie végzetes hibája
Az 1890. január 28-án született Robert Franklin Strouddal nem bánt kegyesen a sors. Apja, a részeg dührohamaival az egész családját rettegésben tartó Benjamin Franklin Stroud erőszakos alkoholistaként tett szert kétes hírnévre, anyja, Elizabeth Jane McCartney pedig, bár szerette legidősebb fiát, soha nem gyűjtött össze elég bátorságot ahhoz, hogy szembeszálljon a férjével. A fiú számára ezért valóságos kínszenvedés volt minden, a szülői házban eltöltött óra, és mivel egyre nehezebben viselte el az elkerülhetetlen veréseket, tizenhárom éves korában megszökött otthonról. Ezt követően sokáig szabadon vándorolt fel és alá az Egyesült Államok területén, miközben a hozzá hasonló vagabundoktól leste el az utcák apró trükkjeit, valamint belekóstolt a hobók szegény, de szabad életébe is. Ironikus módon, ahogy teltek-múltak a napok, az ütlegek elől menekülő, értelmes, ám tanulatlan fiúcska lassan, de biztosan még a mélyen megvetett és tiszta szívéből gyűlölt apjánál is erőszakosabb fráter lett. A nyomor szélén tengődő Stroud érezte, hogy rossz úton halad és más választás híján tizenhét éves korában hazament, hogy újra a családjával éljen. Ám miután rájött, hogy annak ellenére, hogy családja anyagi helyzete úgy-ahogy rendeződött, szülei változatlanul nehezen jönnek ki egymással, újfent odébbállt.
Kóborlásai során eljutott Alaszka egyik kisvárosába, Cordova-ba, ahol megismerkedett egy harminchat éves, Kitty O'Brien nevű, táncosnőként is dolgozó prostituálttal. Az asszony a korkülönbség miatt eleinte csak anyai érzéseket táplált a fiú iránt, de az később a futtatója lett és gondosan ügyelt arra, hogy a székhelyét Juneau-ba áttevő éjszakai pillangó biztonságban érezze magát. A sajátos idill azonban nem tartott soká. Hogy pontosan mi történt, azt lehetetlen megállapítani, mert kizárólag a pszichopata Stroud verzióját ismerjük, ám az ifjú kerítő vallomása szerint egy csaposként dolgozó ismerőse, a Charlie-ként ismert, német származású F. K. Von Dahmer egyrészt nem fizetett védence szolgáltatásáért másrészt alaposan meg is verte és záróakkordként letépte a nyakából a lánya fényképét tartalmazó medalionját. Stroud értelemszerűen tajtékzott a dühtől. Felkereste Charlie-t, aki eleinte nevetett az ügyön és nem vette komolyan a nála jóval fiatalabb suhanc fenyegetőzéseit. De ahogy szó szót követett, végül annyira elmérgesedett a beszélgetés, hogy az egy harmincnyolcas kaliberű revolverrel felfegyverzett strici agyon kellett, hogy lője a nekirontó támadóját.
Stroud bajban volt. Ugyan önként feladta magát, a nagyivó és szenvedélyes kártyás Von Dahmer a város egyik legszínesebb alakjaként sokak szimpátiáját bírta. Ráadásul amúgy sem fényes helyzetét még tovább súlyosbította, hogy állás nélküli karrierbűnözőként biztos lehetett abban, hogy a bíró nem bánik majd vele kesztyűs kézzel. Mindezeken túl, a rendőrség nyomozói meg voltak győződve róla, hogy hazudott és nem Charlie esett neki, hanem ő verte agyba-főbe a csapost, majd amikor az eszméletlenül feküdt, dührohamában közvetlen közelről kivégezte a forgópisztolyával. Édesanyja, akivel több-kevesebb rendszerességgel tartotta a kapcsolatot, egyből fia segítségére sietett, és felbérelte a köztiszteletnek örvendő ügyvédet, T. J. Lyons-t, hogy segítsen elkerülni imádott gyermekének a börtönt. A jogász azonban végül nem tudta ellátni feladatát és Stroud-ot ezután egy antitalentumnak számító, felelőtlen ügyvéd képviselte, aki azt a hallatlanul ostoba tanácsot javasolta védencének, hogy vallja magát bűnösnek, mivel így maximum három évet kaphat, sőt a hozzá hasonlóan megvádolt Kitty biztosan nem kerül börtönbe. A férfi belement az alkuba, ám ezt később keservesen megbánta, mert E. E. Cushman bíró, aki megelégelte, hogy Alaszkát a törvényen kívüliek a saját, ököljog uralta vadászmezőjüknek tartják, példát akart rajta statuálni. Emiatt, míg Kitty-t valóban felmentették, rá 1909. augusztus 23-án tizenkét évet sóztak.
Az akasztófa árnyékában
Az ítélet után magába roskadt Stroud-ot egy, a McNeil-szigeten lévő börtönbe vitték át. A férfit, akiben iszonytató düh fortyogott azért, mivel szentül hitte, hogy becsapták, hamarosan a legrettegettebb, a személyzet számára legtöbb munkát adó rabok között tartották számon, sőt, idővel még a társai is félni kezdtek tőle. Személyi aktája kisvártatva vaskosabbra duzzadt néhány évtizedek óta ülő, veszélyes vagányénál is, mert bár számtalan, kisebb-nagyobb egészségügyi problémától, például vesebajtól szenvedett, ez nem akadályozta meg abban, hogy saját készítésű fegyvereit használva folyamatosan gyilkosságokkal fenyegetőzve zsarolja a többieket és megpróbáljon kiskirályként élni. Legfőbb céljának minél több morfium és étel beszerzését tekintette, aki pedig vette magának a bátorságot, hogy jelentse, azt megszurkálta, vagy kegyetlenül összeverte.
Viselkedése annyi pluszterhet jelentett mindenki számára, hogy a börtönigazgató más választás híján kieszközölte, hogy a kezelhetetlen elítéltet 1912. szeptember 5-én átszállítsák a Kansas államban lévő Leavenworth szövetségi fegyházba. Stroud, akinek büntetését ámokfutása miatt hat hosszú hónappal toldották meg, itt sem volt hajlandó beállni a sorba. Ugyanakkor, amikor éppen nem gyilkosságokról fantáziált, vagy azon tűnődött, hogy mit tulajdoníthatna el, akkor hallatlan tempóban tanult. Az iskolázatlan pernahajder, aki éveken keresztül még napilapokat is alig-alig olvasott, elmélyedt a matematika és a teológia rejtelmeiben, de műszaki rajzolóként is komoly tapasztalatra tett szert, ráadásul a géptan területén is képezte magát. Egyre jobban és jobban gyarapodó műveltsége azonban fikarcnyit sem javított a modorán, sőt, felmérve, hogy jóval okosabb, mint a többiek, még gátlástalanabbul randalírozott.
A tragédia nem váratott sokat magára. Az egyik őr, Andrew F. Turner meghallotta, hogy Stroud pár szót váltott az egyik rabtársával, miközben az ebédért álltak sorba. Ez súlyos kihágásnak számított és azzal járt, hogy a férfitől megvonták a látogatási jogot. Mivel csupán pár nap volt a öccsével, Marcus-szal való találkozásáig, akit hosszú évek óta nem látott, Stroud bosszút esküdött és 1916. március 26-án se szó, se beszéd, szíven szúrta Turnert egy tizenöt centiméter hosszúságú bökővel. A precíz döfés miatt az orvosok semmit sem tudtak tenni az orvul megtámadott Turnerért.
A magánzárkába helyezett, a düh mámorából magához térő bűnöző tudta, hogy hacsak valami csoda nem történik, ki fogják végezni és mindent megtett azért, hogy elkerülje az idő előtti véget. Első, 1916. május 2-án megtartott tárgyalása során papírforma szerint halálra ítélték, mire egyik fellebbezést a másik után nyújtotta be. Ezeknek hála, életfogytiglanra enyhítették a büntetését, ám Stroud nem sokáig örülhetett, mert maga az államügyész-helyettes John W. Davis lépett sorompóba azért, hogy egy harmadik meghallgatás után visszaállítsák az eredeti döntést. Életét végül az édesanyja mentette meg, aki az akkori elnökhöz, Woodrow Wilsonhoz és a first lady-hez, Edith Wilsonhoz fordult. A megtört nő olyan megható őszinteséggel könyörgött megtévedt fiáért, hogy az elérzékenyedett Wilsonék nyolc nappal az 1918. június 28-ára kitűzött akasztás előtt leállították a kivégzést. Az utolsó szó viszont Leavenworth igazgatójáé, T. W. Morgan-é volt, aki szintén az elnököt kereste meg, és kiharcolta, hogy a veszedelmes fogoly élete végéig magánzárkában maradjon.
Gyilkosból szaktekintély
Stroud tehát végül megmenekült, de szembe kellett néznie azzal, hogy soha többé nem lesz szabad ember. Az ítélet után egyhangúan teltek a napjai, ám 1920-ban séta közben talált pár, fészkükből kiesett verébfiókát, akiket nem csak, hogy megmentett a biztos haláltól, hanem miután felcseperedtek, saját madárházat is fabrikált nekik innen-onnan ellopott fahulladékból. Tettéért Morgan igazgató jó eséllyel komoly büntetéssel sújtotta volna, de őt leváltották és utódja, William Biddle úgy vélte, hogy Stroud esete segíthet neki abban, hogy a börtönt tényleges rehabilitációra alkalmas intézménynek állítsa be, ahol egy heves dührohamoktól szenvedő vadállatból is érző szívű emberi lényt lehet faragni. Ezért megengedte neki, hogy kanárikat tartson, sőt, bőségesen ellátta ketrecekkel, és egyéb, a munkájához szükséges eszközökkel.
Az ornitológia iránt régóta érdeklődő elítélt megkettőzött lendülettel vetette bele magát a tudományterületbe és hobbija hamarosan virágzó üzletté nőtte ki magát. Az általa tenyésztett kanárikért tolongtak a vevők, hírnevét pedig tovább fokozta, hogy mivel jószerivel az összes ébren töltött percét az életben lévő madarak megfigyelésével, illetve gondozásával, és az elhullott példányok felboncolásával töltötte, hallatlan tudásra tett szert. Oly mértékű szaktekintély lett, hogy a börtönnek hamarosan egy külön, teljes munkaidőben foglalkoztatott titkárnőt kellett felvennie azért, hogy eleget tegyenek a fennálló jogszabályoknak és ellenőrizzék, lemásolják, valamint rendszerezzék Stroud a madárbarátoktól érkező leveleit.
A furcsa és precedens nélküli szituáció az évek múltával egyre kevésbé tetszett a kezdetben támogatóan fellépő vezetőségének, melynek tagjai nem akarták, hogy egy kétszeres gyilkos rivaldafényben tündököljön, így megpróbálták áthelyeztetni a "madárember"-ként emlegetett férfit egy másik fegyházba. Stroud azonban számított erre és mert Kansas törvényei lehetővé tették, hogy az állam területén jogilag érvényes távházasságot kössön, elvette feleségül egyik legodaadóbb hívét, a szintén madárkutatással foglalkozó Della Mae Jones-t, aki ezután a közelébe költözött. Trükkjével el tudta érni, hogy ne vigyék sehova, mivel egy rendelet megtiltotta, hogy elszállítsák azokat a rabokat, akiknek az államban él a feleségük. Ezzel párhuzamosan egy nem kevesebb, mint ötvenezer ornitológus aláírásával hitelesített, a férfit támogató petíció érkezett az akkori elnökhöz, Herbert Hoover-hez, melynek hatására a madarász annak dacára, hogy a börtön ahol élt, még a kor viszonyai között is túlzsúfoltnak számított, külön cellát kapott szárnyas kedvencei számára.
Stroud merész lépésével megnyerte az ütközetet, majd azzal koronázta meg a diadalát, hogy kicsempésztette 1933-ban kiadott, ma már alapműnek számító könyvének az „A kanárik betegségei”-nek a kéziratát, ami emiatt hatalmas sikert aratva megjelenhetett. Eközben hites neje sem tétlenkedett: jól menő szakboltot nyitott, ahol a börtönben ülő férfi által kikísérletezett orvosságokat árulta.
A hirtelen megkötött frigy azonban nem csak előnyökkel járt. Édesanyja annyira megsértődött azon, hogy gyermeke az engedélye nélkül össze meri kötni valakivel az életét, hogy száznyolcvan fokos fordulatot véve erejét arra fókuszálta, hogy fiának minél több kellemetlenséget okozzon, és az őt egyre jobban gyűlölő börtönszemélyzet tagjai sem vették jó néven a cselt. Az ornitológus azonban nem ért rá ezzel foglalkozni, mert túlságosan is lekötötte, hogy a kiadója becsapta és nem fizette ki a neki járó jogdíjat. A férfi rabként nem fordulhatott a bírósághoz, így más opció híján újsághirdetésekben tudatta a madarászokkal, hogy rútul átverték. A kiadó vezetőségét viszont ez sem térítette jobb belátásra, mivel annak döntéshozói ahelyett, hogy megadták volna a szerzőt megillető jusst, panasszal fordultak Leavenworth fejéhez. Stroud nyaka körül napról-napra szorult a hurok.
Az alcatrazi madárember
Stroud élete a kiadó közbelépésétől kezdve maga lett a pokol. A fegyház illetékesei apránként a madártartást leszámítva az összes kedvezményét megvonták tőle, és mivel édesanyja épp olyan fanatikusan kampányolt a szabadlábra helyezése ellen, mint annak idején az élete megmentéséért, esélye sem volt arra, hogy az 1937-es meghallgatásán kedvező elbírálást kapjon. Ez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy súlyos depresszióba essen, ám, hogy amúgy is rettenetes helyzete még rosszabbra forduljon, az egészsége is rohamos tempóban kezdett romlani. A végső csapás azonban csak 1942. december 19-én érte, mert miután bebizonyosodott, hogy alkohollepárlót eszkábált az elvileg a madarak ápolásához megvett eszközökből és a szárnyas jószágok eleségéből zugcefrét kotyvasztott, a sorsa megpecsételődött. Ellenségei elérték, hogy a törvények ellenére átszállítsák Alcatraz rettegett szigetére, és hogy porig alázzák a rabot, illetve, hogy esélyt se adjanak neki arra, hogy valahogy megfellebbezze a döntést, tíz kurta perccel az indulás előtt közölték vele, hogy örökre búcsút inthet a madarainak.
Strouddal forgott a világ. Míg korábban a kanárik pótolták számára emberi társaságot, most meg kellett szoknia a teljes csöndet és a lélekölő magányt. Más lehetőség híján jogi szakkönyvekbe temetkezett és abban bízott, hogy a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek nyilvánítja majd a vele szembeni bánásmódot, de mikor álmai szertefoszlottak, több ízben is öngyilkosságot kísérelt meg. Gyengélkedő szervezete is mind jobban kínozta, ám a testét felemésztő kóroknál is jobban zavarta, hogy sehogy sem tudta rávenni a fegyház igazgatóját arra, hogy az engedélyt adjon a börtönviszonyokat elemző jogi értekezéseinek publikálásaira. Mivel a hallatlanul szigorú Alcatrazban esély sem nyílt arra, hogy egy cinkosa magával vigye a kéziratát, el kellett fogadnia, hogy sorai a legjobb esetben is csak a halála után látnak majd napvilágot. Szürke és monoton életébe egyedül az hozott némi örömöt, hogy miután nyilvánvalóvá vált, hogy a rettenetes állapotban lévő ex-fenegyerek árnyéka egykori, lázadó önmagának, engedélyezték számára, hogy időnként az őreivel sakkozzon.
Stroud beletörődött, hogy utolsó napjait méla unalomban fogja leélni, de 1955-ben újfent az érdeklődés középpontjába került, miután Thomas E. Gaddis, az ismert életrajzíró egy, a hirtelen haragú gyilkost már-már áldozatszerepben feltüntető könyvet jelentetett meg róla. Az „Az alcatrazi madárember” címet viselő alkotás hamar bestseller lett, amiből maga John Frankenheimer forgatott Burt Lancaster főszereplésével egy 1962-ben bemutatott, hatalmas sikert arató, ám a tényeket elképesztően lazán kezelő filmet. A romantikus, Stroudot rebellis, de tiszta szívű, szerethető, sőt, még egy börtönlázadást is lecsillapító csirkefogónak beállító mű alighanem alkalmas lett volna arra, hogy az ornitológus meglovagolja annak népszerűségét, ám ő ekkor ehhez már túl gyenge volt. Az 1959-től egy Springfield-ben lévő börtönkórházban ápolt, közel magatehetetlen férfi szervezete végül 1963. november 21-én, kicsivel egy évvel a bemutató után feladta a megannyi kórsággal és nyavalyával vívott küzdelmet.
Ahogy azt esete ékesen igazolja, a tehetség és az erkölcsi érzék nem okvetlen járnak kéz a kézben. Ettől függetlenül, bár a kétszeres gyilkos semmiféle szánalmat nem érdemel, az emberben önkéntelenül is ott motoszkál a kérdés, hogy vajon mire vitte volna, ha ifjabb éveiben nem kénytelen maga mögött hagyni a szülői házat, hanem egy szerető család gyermekeként rendes oktatásban és neveltetésben részesül.
(A Stroud-ról készült fényképek az amerikai büntetés-végrehajtási rendszer tulajdonát képezik. A logó Don Ramey Logan fotójának felhasználásával készült.)
