Nem is tudom mikor játszottam utoljára lopakodós játékkal. VR-ban az Assassin’s Creed és a Batman Arkham Shadows még „friss” élmény, de monitoron az Aragami 1 és 2 óta nem igazán volt dolgom a műfajjal. Pedig igazából szeretem ezeket a játékokat. PlayStation 2 korszakból az egyik örök kedvencem a Splinter Cell: Chaos Theory, az a játék elképesztő volt a maga korában. 

A Styxhez sajnos nem volt még szerencsém. Most, hogy megnéztem a Steam, GoG és Epic Store könyvtáraimat, látom, hogy megvan nekem a Styx: Shards of Darkness és Master of Shadows is, de soha nem indítottam el őket. Sajnos azt kell mondjam, hogy Styx ügyben hiányos a műveltségem. Általában ritkán vállalom el olyan játék tesztelését, ami sokadik rész és nem ismerem az előzményeket, de a Styxszel kivételt tettem. Csak remélni tudom, hogy nem mondok majd nagy hülyeséget a történettel kapcsolatban, ám mivel annyira sok minden nem történik a játékban, szerintem nem lesz gond.

A Styx: Blades of Greed egy lopakodós akciójáték, amit a Cyanide Studio a Nacon segítségével adott ki. A sorozat gyökere még a 2012-es Of Orcs and Men játékra vezethető vissza, az első Styx címmel ellátott megjelenés pedig a 2014-es Styx: Master of Shadows volt. 

Első körben azt kell, hogy mondjam, meglepett. Talán azt mondanám, hogy rosszabbra számítottam, de nem akarok nagyon előrerohanni, így egyelőre csak nézzük meg az alaptörténetet, ami eléggé belelök minket az események közepébe.

Styx és csapata egy olyan léghajón tartózkodik, amit valami hatalmas dolog elkapott. Ez közvetlenül a Shards of Darkness cliffhangeres folytatása, és Styxnek az a feladata, hogy kiszabadítsa a Zeppelint, ezzel mindenki életét megmentve. Ez a játék oktató része, harcolnunk nem kell, de megtanuljuk az irányítás alapjait. Miután végeztünk, Styx úgy dönt, hogy magába szippantja egy Quartz kristály energiáját, ám innentől kezdve valami rejtélyes hang beszélni kezd hozzá.

A sztori elején átjön, hogy Styx egy cinikus rohadék, aki szeret beszólogatni a körülötte lévőknek. Házsártos természeténél természetesen csak a goblinokra jellemző kapzsisága az erősebb, így minden kell neki mentalitással kezdi el gyűjteni a többi Quartz kristályt, annak ellenére is, hogy ez veszélyes lehet rá nézve. A Quartz kristály gyűjtögetésével Styx fejlődik, új képességekre tesz szert, emiatt pedig a játék ösztönöz minket a gyűjtésére, azon kívül is, hogy a történet előrehaladásához ezek amúgy is elengedhetetlen feladatok.

Styx karaktere szerintem jól eltalált. Humoros, ötletes és jól átgondolt, szinkronhangja pedig remekül hozza a szerepet. A többi szereplőről sajnos nem tudok ilyen sok jót mondani. Először is, szerencsére nem sűrűn kell beszélgetni másokkal, a játék alapvetően a lopakodásra és a pályán való bóklászásra épít, narratív történetmesélés elég ritkán van, az sem sok. De ha a többi karakter megszólal, akkor az néhány esetben bántja a fülem. Egy-egy szereplőnek olyan a szinkronhangja, mintha életükben először láttak volna mikrofont, teljesen amatőrnek érződik. Nem mindenki ilyen, de akad azért problémás hang.

Az átvezetők is kicsit olyan baltával faragottak. Van egy-kettő esemény, ami megváltoztatja kicsit az erőviszonyokat és viszik tovább a sztorit, de a Call of Duty-szerű moziélmény nem is állhatna távolabb a Styxtől.

Kár lenne azonban sokat foglalkozni a többi szereplővel és az átvezetőkkel, a játék történetét ugyanis inkább mi írjuk. A három bejárható helyszín hatalmas és rengeteg lehetőséggel kecsegtet. Egyik pontjából a másikba eljutni nem egyszerű, hiszen Styx nem kívánt vendég a területen, mindenki meg akarja őt ölni. Ezért cserébe viszont nekünk sem kell válogatni, ami eszköz vagy tereptárgy a lehetőségünkre áll, azt mind alkalmazhatjuk, mint halálos fegyver.

Látjuk, hogy az őrök sűrűn isznak bort? Titokban hányjunk bele a poharukba, ettől majd megdöglenek. Lóg valami hatalmas tárgy, esetleg egy csillár a fejük felett? Hú de szomorú lenne, ha hirtelen, minden előjel nélkül ez rájuk szakadna. Néhány őr szereti szellőztetni a fejét, mekkora balszerencse lenne, ha véletlenül úgy esnének ki az ablakon, ahogyan az orosz olajvállalat vezetők szoktak. Szörnyű tragédiák sora teheti tönkre az ártatlan őrök és más lények életét, Styx nevét nem véletlenül kapta a gyűlölt folyójának nevéről.

A lopakodás, mivel kulcsfontosságú, ezért több módon is megvalósulhat. Az egyik, ha nem csapunk zajt és nem kerülünk az ellenségeink látómezejébe. Ezen a téren éreztem a Splinter Cell feelinget, ott találkoztam ugyanis utoljára azzal a mechanikával, hogy minél nagyobb a sötétség, annál kevésbé vagyunk észrevehetők. Az őrök és más lények nagyon szemfülesek, ezért muszáj a gyertyákat, kandallókat és más fényforrásokat csitítanunk, ha nem akarjuk utolsó leheletünk előtt azt hallgatni az őröktől, hogy „hé, ott egy büdös és csúnya goblin!”. Ugyanis, ha észrevesznek minket, harcolhatunk, de jó eséllyel hamar kinyiffantanak minket. Minimális lehetőségünk van támadni és kitérni, ha van rá lehetőségünk, jobb, ha elfutunk.

Ilyenkor a konok őrök sokáig üldöznek is minket, és elég alaposan körbenéznek a környéken, hogy ne legyen nyugtunk. Benéznek dobozokba, hordókba, ha kell, akkor még gázt is eresztenek az olyan helyekre, ahol mi megbújhatunk, de nem tudnának utánunk jönni. A kihívás ilyen szinten nem rossz, ám viselkedésük kiszámítható. Mindig ugyanazokat az útvonalakat járják be, mindig hasonlóan reagálnak a történtekre. Tiszta Pokoli Szomszédok feeling, nincs valódi véletlenszerűség a mozgásukban.

És bár van lehetőségünk elrejteni a kihűlt testű áldozatainkat, hogy az őrjárat ne essen arcra bennük, de sajnos van egy hiányossága a Styxnek. Amit én hiányolok, hogy a játék nem pontozza, hogy mennyi hullát hagyunk hátra magunk után. Régen több olyan játék is volt, ahol, ha eltüntetted nyomokat, akkor pontokat kaptál a játéktól. Emiatt pedig igyekeztél mindent eltakarítani magad után, hogy jobb értékeléssel zárd a küldetést. Itt a Styxben ilyen nincs, egyszerűen csak nincs értelme a hullák elrejtésének, ha úgyse jár arra őrjárat.

Az igazi probléma viszont nekem az irányítás. A cím ezen része számomra olyan mintha egy PS2/PS3 korszakból átemelt játékkal lenne dolgom. Van benne valami kiforratlanság. A mozgás számomra túl nyers. Gyors és reszponzív, de sokszor nem az történik, amit elvárnék. Például ahelyett, hogy oldalra ugrana, Styx inkább beugrik a szakadékba. Mivel a játék fele az amúgy érdekes pályadizájnnak köszönhetően platformer, ezért ez számomra nem kicsit fájó pont. Valamennyire megszokható, de nem egyszer haltam meg amiatt, hogy Styx nagyon nem azt csinálta, amit elvártam tőle, emiatt pedig zajt csaptam, leugrottam a mélybe vagy ráestem a legnagyobb melák ellenségre, aki szinte halhatatlan hozzám képest.

Enyhíti azonban a fájdalmam, hogy bár elég ritkán kapunk checkpoint mentést, ha harcon kívül vagyunk, akkor könnyedén tudjuk menteni a játékot. Alapesetben az L3 analóg karra van a kontrolleren konfigurálva a mentés, így elég csak békeidőben megnyomnunk, és már vissza is tölt majd oda a játék, amennyiben történik velünk valami. És bár kényelmes helyre tették a mentést, így is előfordulhat, hogy elfelejtjük használni, ilyenkor sajnos messziről kell visszamásznunk a küldetés helyszínére.

Ami viszont pozitív, az a klasszikus játékélmény. Egy mai Assassin’s Creed közelében sincs a klasszikus játékok egyszerűségének. Míg régen maga az Assassin lét volt a fontos, mára több tucat mini és menedzserjátékkal van teletömve a cím, hogy húzzák vele a játékidőt. Egyszerűen fárasztó, hogy 5-6 órával a kezdet után is bekerülnek a mai játékokba olyan új mechanikák, amit tutorialon keresztül kell megtanulnunk.

Ezzel szemben a Styx elejétől a végéig azt kínálja, amit ígér. Nem tereli el a játékos figyelmét, csak a lopakodásra, a csendes gyilkolásra és az ügyes tervezésre fókuszál. Ezt a hozzáállást én mindig díjazom a videojátékokban, a Styxnek megvan az identitása, amit nem enged el. És bár dicséretnek mondtam az egyszerűségét, fontos megjegyezni, hogy kevés fejlődési lehetőség van.

Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több eszközt és képességet használhatunk, ezek összegyűjtése viszont lassú. Ha valakinek szüksége van az új képesség által megszerezhető dopaminszint növelésre, akkor itt sajnos csalódni fog. Lehet elménkkel irányítani az embereket, lehet láthatatlanná válni, lehetséges távolról is ölni, de ezeket csak limitáltan tudjuk használni. Az erőforrások szegénysége miatt a klasszikus alapfelállást erőlteti a játék, miszerint nekünk bujkálni kell, és amikor csak tehetjük, közelről ölni.

Amire még kitérnék, az az audiovizuális élmény. A Styx: Blades of Greed az én számítógépemen tökéletesen futott. Az Unreal Engine 5 a dinamikus fényekkel teszi a dolgát. Senki álla nem fog leesni a látványtól, de az ügyes pálya- és vizuális tervezésnek hála vannak jó pillanatai. A játékot Steam Decken is kipróbáltam, és ott azért volt, hogy 24 FPS alá ment a Styx. Azt mondom, talán játszható, de maradjunk abban, hogy nem arra tervezték. Még a Valve szerint sem kompatibilis a játék, ami kellemetlen, de reméljük, valami optimalizációs trükkel idővel mégiscsak megoldható lesz a Styx stabil futtatása a kis gépen is.

Ami viszont nagyon tetszett, azok a hangeffektek. Nagyon jól találták el a játék atmoszféráját, a lépések, a környezet, de legfőképp a fa hangja nagyon adja. Szerintem nagyon sokat ad az élményhez a jó hangdizájn, sőt, segítségével még a küldetések is könnyebben teljesíthetőek, hiszen pontosan hallhatjuk, mi merre történik. Megfelelő hangrendszer igenis kell a Styxhez annak érdekében, hogy kellően belemerüljünk ebbe az érdekes világba.

A Styx: Blades of Greed számomra pozitív csalódás volt. Mivel nem ismertem az előző részeket, nem tudtam mire számítsak, de jó látni, hogy vannak még olyan lopakodós játékok, amik nem felejtettek el azok lenni, aminek készültek. Bár sokan szeretik a sorozatot, ahogyan olvasom a rajongók visszajelzéseit, nem tökéletes ez a játék sem. Mivel nincs kooperációs mód, nincs hatékonyság pontozás és Styx szövegét is állítólag politikailag korrektebbé tették, ezért nem tudom, hogy rajongóknak mennyire ajánlható. Azt viszont tudom mondani, ha lopakodós játékot keresel, ha megjelenés árán talán nem is, de később, kicsit leárazva már ajánlani tudom majd.