- Mire megy egy provokátor, ha a tehetség kerül előtérbe?
Bár a 2015 júniusában megjelent Hatred szerencsére senkit sem sarkallt arra, hogy az abban szereplő pszichopata példáját követve fegyvert ragadjon és veszett, egy atomerőmű felrobbantásában kicsúcsosodó mészárlásba kezdjen, a játék óriási botrányt kavart, aminek boncolgatásával mi is foglalkoztunk egy rövid cikk erejéig. Hiszen, az ágazat képviselői évtizedeken keresztül küzdöttek azért, hogy a bűnbakokat kereső politikusok ne őket tegyék felelőssé a frusztrált kamaszok iskolai lövöldözéseiért, ez a játék pedig ennek tesz keresztbe.
Az öldöklés élét semmiféle módon nem tompító, hanem azt a maga nyers, túlzások és irónia nélküli valójában bemutató, tömény embergyűlöletre építő hentelde azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy semmissé teszi az elért eredményeket.
Szerencsére a földindulás elmaradt, és mert a Valve eleinte vonakodó illetékesei felvették a Steam kínálatába a lövöldét, az objektív szemmel nézve a tisztes középszert sem elérő mű csinos hasznot hajtott a Destructive Creations-nek. Ám igazolva, hogy a botrány talajába elültetett csemetékből kikelt fák nem nőnek az égig, második játékuk, az IS Hunter jóval szerényebb fogadtatásra lelt. Azt, hogy vajon emiatt döntöttek-e úgy a cégnél, hogy a változatosság kedvéért megpróbálnak valami értékelhetőt letenni az asztalra, nem tudni. De az örömteli váltás eredményeként megszületett az Ancestors Legacy, melyben vikingekkel, angolszászokkal, németekkel és szlávokkal vonulhatunk hadba.A játék megmutatta, hogy a fejlesztők anélkül is el tudják szórakoztatni a közönséget, hogy nem élnek a legolcsóbb, zsigerien hatásvadász eszközökkel.
Ahogy azt viszonylag hamar megállapíthatjuk, a program a Total War Saga: Thrones of Britannia által kitaposott ösvényt követi, pár kisebb változtatással:a nyitott világú kalandozás helyett küldetésekre tagolódikjátékmenet. Azaz, ugyan akadnak a többieknél lényegesen szívósabb központi karakterek, akiknek az életére fokozottan vigyáznunk kell, mivel haláluk esetén tölthetjük vissza a legutóbbi mentésünket, ők sem mindenkin átgázoló csodalények. Az egységkínálat is messzemenőkig realisztikus, tehát lándzsa és fejszeforgató gyalogosok, íjászok, parittyások nyílpuskások és hasonló derék legények szolgálnak alattunk, míg a haditechnika félelmetes csúcstermékét a katapult, vagy a balliszta jelenti. Ezen túl, a Creative Assembly remekéhez hasonlóan, a nyersanyagok gyűjtögetése és a bázisépítés opció rendkívül limitáltak. Ha elfoglalunk egy, a gazdaság alapját jelentő falut, az ottaniak egy parancs kiadása után zokszó nélkül hozzák profiltól függően a követ, vasat, fát vagy húst, míg az épületeknél még annyi szabadságunk sincs, hogy mi döntsünk el, hogy mit hova húzunk fel. Az elmaradhatatlan RPG-elemek is fapadosak. Lehetőségeink abban merülnek ki, hogy tapasztalati pontok gyűjtésével egységeink gyorsaságát, erejét vagy védekezését tudjuk növelni és ha rászánunk némi fémet, vérteket kovácsolhatunk a zászlónk alá gyűlőknek.
Bár ez az egyszerű, fapados felépítés elsőre teljes joggal csüggesztően hangzik, az ördög szokásához híven a részletekben búvik meg.
Egyrészt, a limitált egységszám és szűkös erőforrások miatt rá vagyunk kényszerítve, hogy a nyers izomerő helyett a kis szürke sejtjeinket használjuk. Azaz, a sajnálatos módon a kategória nem elhanyagolható hányadában ha nem is biztos, de valószínű sikerrel kecsegtető „odamegyünk sokan és ütünk” hordataktika itt rendszerint nem, vagy csak a végjátékban célravezető. Ki kell használnunk a terep adottságait, ha módunk van rá, a magas fűből, vagy az erdők rejtekéből lecsapni, lehetőség szerint bekerítve az ellenlábasainkat. Továbbá, arra sem árt figyelni, hogy az egyes egységeknek mik az erősségeik és a gyengéik. Hiszen ha következetesen a regrutáink harcmodora ellen profin védekező csapatokkal mérjük össze nyomorult fegyvereseink erejét, vagy ezredszerre sem értjük meg, hogy az eldobott parittyakő és a kilőtt nyílvessző, illetve nyílpuskalövedék nem válogat, és a mieinkkel is épp úgy végez, mint haragosainkkal, akkor magunk alatt vágjuk a fát. Mert, bár ha embereink tábort vernek, relatíve gyorsan ellátják a sebeiket, ám miután nem egy fantasy-világban járunk, a holtakat semmiféle praktikával sem lehet visszahozni. Ergo, ha ostoba módon hagyjuk, hogy az erőnk pitiáner, kis ügyességgel elkerülhető csetepaték során felmorzsolódjon, akkor vagy állandóan vissza kell mennünk valamelyik bázisunkhoz, hogy pótoljuk a veszteségeket, vagy imádkozhatunk, hogy kisebb létszám is elég legyen. Arról nem is beszélve, hogy ha látványosan figyelmen kívül hagyjuk a taktikaés stratégia alapjait, megannyi csatát megjárt, értékes bónuszt kapó veteránjaink is percek alatt elvéreznek. Gondolkodás nélkül így semmire sem megyünk.
Másrészt, miközben a küldetések során elhangzó párbeszédek és a kedvcsináló átvezető animációk során hallható monológok között akad pár, a nem szándékos paródiák sorát erősítő, erőltetetten keménykedő-komorkodó rettenet, addig maguk a missziók többnyire határozottan ötletesek. Persze, csodát nem tudnak tenni, de a jó értelemben vett filmszerűség kissé izgalmasabbá teszi a műfaj megszokott sablon-feladatait. Megesik, hogy egy német rablóbáró erődítményét kell szabotálnunk egy hőssel, míg máskor egy kivagyi, kanos nemes és pár önérzetes paraszt összecsapása okoz gondot. A történelmi témák iránt érdeklődők szívét pedig szinte biztosan megdobogtatja, hogy egymást érik a fontos eseményeket feldolgozó csaták. Lindisfarne kifosztása mellett a Habsburg-ház hatalmát megalapozó dürnkruti ütközet is előkerül. Sőt, egy érdekes húzással a kicsivel több mint kilenc hónapig uralkodó, a hastingsi csata során elhalálozó Harold Godwinson bőrébe is belebújhatunk.
Trónok harca, avagy a Godwinék viselt dolgai
A fejlesztők tehát érezhetően igyekeztek kitörni a botrányhős-skatulyából és a sokk-faktort minőséggel helyettesíteni. Ennek ellenére természetesen művük értelemszerűen nem mentes a kisebb-nagyobb hibáktól. A legfőbb gondot a felemás mesterséges intelligencia jelenti.
Az ellenfelek ugyanis jobb pillanataikban hozzák a műfajtól elvárható tisztes közepes színvonalat, ám gyakran megesik, hogy kognitív funkcióik cigarettaszünetet tartanak.
Egészen elképesztő látvány, ahogy egy, az adott ütközetet fellépésükkel jó eséllyel eldöntő osztag tagjai méla közönnyel szemlélik, ahogy bajtársaik testét lándzsahegyek, nyílvesszők, vagy baltafejek járják át, és a visszavonulás szót hírből sem ismerik. Tekintve, hogy az erőforrás-menedzsment jelképesnek is alig nevezhető, és a hangsúly egyértelműen a harcokon van, illett volna mindent megtenni azért, hogy effélekínos jelenetek véletlenül se fordulhassanak elő. A gép elleni gyorscsaták lehetőségét ezért ajánlott kihagyni.
Az egységek kiegyensúlyozásával sem lehetünk teljesen elégedettek, mivel a lengyel csapat tagjai már-már kínosan ügyeltek arra, hogy valamennyi katonatípus érezhető hátrányokkal bírjon, és emiatt hajlandóak voltak mellőzni a józan belátást.
Amikor a lovas felderítő leírását elolvasva rádöbbentem, hogy azok nem látják a csapdákat, első ijedtemben majdnem felhívtam a középiskolámat, hogy visszamenőlegesen buktassanak meg angolból, mert kizárt, hogy ekkora kapitális marhaságot írásba adjanak. Ergo, szerény, megkopott nyelvtudásom miatt biztosan én értettem félre a szöveget. Deahogy arra rá kellett jönnöm, a szélsebes paripákon száguldó harcosoknál követelmény a rövidlátás, és valóban nem veszik észre a vermeket és hasonló kellemetlenségeket. Azaz, pont a leglogikusabb módon, előőrsként bevetve használhatatlanok, mivel ahhoz nagyon sokat érnek, hogy birkaként a vágóhídra legyenek terelve. Ráadásul szemészeti problémáikon túl vérzékenységben is szenvednek, mert nem lehet őket gyógyítani.
Végül, a kisebb-nagyobb technikai gondok mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Többször megesett, hogy a katonáim fittyet hánytak az utasításaimra, vagy, hogy egy zsákmánnyal teli ládából csupán a sokadik próbálkozásra sikerült magamhoz szólítanom annak értékes tartalmát.Az amúgy élvezetes multinál pedig a csalók okoznak gondokat.
Ezen kellemetlenségek és gyengeségek dacára azonban az Ancestors Legacy egy élvezetes, ám nem kiemelkedő és jelenlegi formájában kissé túlárazott alkotás, mely akciósan megvéve szerezhet pár kellemes órát az ésszel, és nem erővel megvívott harcok szerelmeseinek. Ezzel együtt, ha nem kifejezetten az akcióra fókuszáló játékmenetet keresünk, vagy ismerkedünk a műfajjal, jobban járunk, ha a Total War franchise egyik részébe ruházunk be, mivel a patinás sorozat magasan az újonc felett áll. Ugyanakkorfontosnak tartom leszögezni: az alapok rendben vannak, így pár patch után a mostaninál jóval magasabb pontszámot is kaphat. Érdemes tehát rajtatartanunk az egyik szemünk, de ez így, ebben a formában ennyit ér.
