Szekták egykor és most

A dél-afrikai xhoszák 1779-től kezdve változó intenzitással száz hosszú esztendőn keresztül viseltek egyenlőtlen háborút a búrokkal és a britekkel, ráadásul haszonállataikat egy, a köznyelvben tüdőpestisként emlegetett betegség tizedelte meg. Jövőjük tehát kilátástalannak tűnt, ám egy nap egy Nongqawuse nevű, mindössze tizenöt esztendős lány azzal rázta fel apátiába süllyedt népét, hogy ősei egy látomáson keresztül szóltak hozzá. Elmondása szerint látogatói azt akarták, hogy utódaik mészárolják le csordáikat, semmisítsék meg földjeik termését, és ne higgyenek azoknak, akik azzal riogatják őket, hogy éhen fognak veszni. Ha ugyanis bebizonyítják hűségüket, a túlvilági entitások hálából feltámasztják majd az elhunytakat, és messzire fogják űzni az idegeneket. Aztán soha nem látott jólét lesz a jussa a parancsaikat zokszó nélkül követőknek. A közhangulatot jól érzékelteti, hogy a gyermekpróféta felhívása szélvészként söpört végig a vidéken. A napjaikat Brit Kafferföldön tengető népcsoport fanatikusai 1856 áprilisa és 1857 februárja között 300,000-400,000 jószágot kaszaboltak le, míg terményeik vagy a földeken rohadtak el, vagy máglyák tüzét táplálták. Az eredményt borítékolni lehetett. A legyengült, őszi légyként hulló őslakosok száma százötezerről huszonhétezer fő alá csökkent, és a túlélők kilátásai siralmasabbak nem is lehettek volna. A sors iróniája, hogy Nongqawuse másokhoz viszonyítva olcsón megúszta a kalandot: ötvenhét esztendős koráig tűnődhetett azon, hogy elődjei miért hagyták cserben.

Könnyű értetlenkedve szörnyülködni a megtévesztettek groteszk fekete komédiába illő vakhitén, de napjaink játékiparában is egy hasonló jelenség játszódik le. Megszokottá vált, hogy teljesen irracionális álmokat dédelgető stúdiók technikailag hellyel-közzel funkcionáló, ám érezhetően bővítésre szoruló alkotásokat dobnak a piacra. Majd bejelentik, hogy ha a közönség közönség tagjai hajlandóak bizalmat szavazni nekik, és pénzt kiadni hiányos portékájukra, akkor apránként kicsinosítják munkájuk gyümölcsét. Ez az agyrém olyannyira járványszerű méretekben terjed, hogy lehetetlen nem arra gondolni, hogy itt is egyfajta sajátos kultusz látványos elvérzésének lehetünk tanúi. Meglehet, hogy az érintettek abban reménykednek, hogy a szcéna nem hivatalos védőszentje, Ralph Baer, esetleg a PC-kobold, netán a konzol-chupacabra, vagy egy másik, misztikus-jóindulatú kreatúra az oltalmába fogja fogadni őket. Aztán mire felocsúdhatnának, protektoruk varázserejének köszönhetően már meg is keresték első Bentley-flottájuk árát.

Persze az üzletükbe Fortunát csendestársként bevonók az esetek javában csúfosan koppannak. A kifejezetten üdítő Absolver nem tért magához a pocsék start után: ahelyett, hogy közönségkedvenccé avanzsált volna, pár tucatnyi fanatikus magánügyévé züllött. A szellemes ötletre épülő Murderous Pursuits-t is elkerülte a világhír – holott némi finomítással tíz, vagy akár százezrek szívébe lophatta volna be magát.

Cikkünk tárgya, a Warhammer: Chaosbane is iskolapéldája annak, hogy egy remek, vagy kissé szerényebben fogalmazva, piacképes ötletet hogyan futhat zsákutcába a készítők krónikus fantáziátlansággal kombinált patópálságának köszönhetően.

Lássuk hát a csüggesztő tényeket!

Hősök ideje

Tekintve, hogy a program egyik Achilles-sarka az atmoszféra hiánya, több mint meglepő, hogy a sztori megüti a tisztes közepes mércét. Kalandunk a Games Workshop franchise-ának licenszét használó művek javával szemben nem a Karl Franz nevével fémjelzett érában veszi kezdetét. Bő kétszáz évvel korábban járunk. Az egykor oly büszke Birodalom számára már az is komoly előrelépést jelentene, ha romokban heverne, és nem a totális pusztulás szélén táncolna. Polgárháború fordít testvért testvér ellen, és rút ragályok kergetik kétségbeesésbe a hitüket a megpróbáltatások miatt apránként elvesztő polgárokat. Tort ül az anarchia, és végső kegyelemdöfésként a Káosz fertelmes isteneinek egyhangú támogatását élvező Asavar Kul arra készül, hogy hordája élén masírozva sóval hinti be a civilizációt. De mikor egy Magnus nevű nemes párviadalban a fejét veszi, hagymázas álma vele együtt sírba száll.

A jeles ünnepelt férfiú azonban nem tud nekikezdeni a kormányzásnak, mivel egy boszorkány rontást bocsát rá. Feladatunk világos: a trón új birtokosának egyik hű bajnokaként le kell számolnunk a banyával, mielőtt annak átka elsorvasztaná a leendő koronás főt. Ez természetesen nem ígérkezik fáklyásmenetnek – pláne, mert hamar megtudjuk, titokzatos nemezisünk a romlás más-más nagyságait szolgáló szektavezéreit is felheccelte. Azaz a rejtélyes nő levadászása közben az ő kiiktatásukra is időt kell szánnunk, hiszen ha megerősödnek, könnyedén újra egy zászló alá terelhetik a lekaszabolt kiválasztott seregének maradékát.

Első körben azt kell eldöntenünk, hogy kivel is kívánunk a rafinált varázslónő nyomába eredni. A büszkeségéért iszonytató árat fizető, már kizárólag a látványos, feloldozó-megváltó halálra vágyó törpe, Bragi Axebiter nevéhez méltóan fejszeforgató berzerkerként veti bele magát az ütközetekbe. Vele szemben Elessa, az erdei elf felderítő inkább a mozgékonyságra épít. Gyors kitérés, piszkos húzások tucatjai és már-már hihetetlen célzótudomány: aki kezet emel rá, többnyire vérző-rángatózó tűpárnaként fejezi be földi pályafutását.

A nemeselfek közé tartozó Elontir sem a nyers erő híve: a mágia legkülönfélébb iskoláival keseríti meg a vérét akarók többnyire igen kurta életét. Lassító fagylövedékek, a legedzettebbeket is másodpercek alatt halálra égető tűzvarázslatok, vagy épp teleportáció: garantált, hogy a bőséges listában találunk pár kedvünkre való ráolvasást. A sort Konrad zárja, aki elsőre könnyen a legérdektelenebbnek tűnhet, elvégre társaival szemben „csupán” egy jól képzett katona. Ám a látszat csal: flexibilitása és szívóssága méltán emelik őt a legnagyobbak közé. Bár fő erőssége a csihi-puhi, vérbeli, széles érdeklődési körű ezermesterként sok meglepetést tud okozni.

Harcra fel, győzni kell!

Miután letettük a voksunk az egyik hősre, elmélyedhetünk a harcrendszer és a karakterfejlesztés rejtelmeiben. Előbbinél a különleges kunsztokhoz nélkülözhetetlen, alap támadásokkal feltölthető energiaszint a legfontosabb. Lényeges, hogy mivel pár csapás vagy lövés elég ahhoz, hogy a maximumon legyünk, nem nagyon éri meg tartalékolni: ha tudjuk, szórjuk az áldást. De a levert rémségekből kihulló vörös gömbök felvételével növelhető düh bevetését ajánlott megfontolni, mert aktiválása után egy rövid időre közel legyőzhetetlen gyilkológépként vághatunk rendet a csatatéren. Megjegyzendő, hogy azért nagyon ezzel sem ajánlott spórolni, mivel ha végzünk az aktuális küldetéssel, lecsillapodunk, és újra fel kell hergelnünk magunk, hogy begorombulhassunk.

Utóbbinál pedig a felszerelési tárgyak és az általuk adott ilyen-olyan bónuszok, például páncélozottság, vagy gyorsabb haladás mellett két elemre kell ügyelnünk. A sima képzettségfa érdekessége, hogy miközben vannak szintlépéssel-misszióteljesítéssel gyarapítható pontjaink, ezeket nem elköltjük, hanem ideiglenesen lekötjük. Vagyis ismereteinket kedvünk szerint rendezhetjük újra és bátran kísérletezgethetünk új összeállításokkal – feltéve, ha szem előtt tartunk két aranyszabályt. Egyrészt értelemszerűen nem léphetjük túl a keretünk. Másrészt az ütésváltások közben elsüthető aktív és a máshogy segítő passzív trükkjeink száma típusonként korlátozva van. Így akármennyire is szeretnénk, nem vethetjük be egyszerre az összeset, és azt sem tehetjük meg, hogy az egyik felhozatal rovására növeljük a másikat.

Az opcionális, egy kisebb statisztika-növekedést, esetleg egy főjellemzőnk jelentős csökkenése árán egy komoly erősödést, vagy új fortélyokat adó istenképességeknél már szigorúbbak a szabályok. Ezeket pénzből, továbbá mágikus kristályok szilánkjaiból fejleszthetjük, és meg kell gondolnunk, hogy mire adjuk ki vérrel-verítékkel megkeresett javainkat. Mert itt egyedül akkor tervezhetjük újra fejlődésünk irányát, ha mindent törlünk, és nem kapjuk vissza az elköltött erőforrásainkat.

A káosz lecsap

A Chaosbane velejét és narratívát tehát nem érheti szó, ám ahogy arra sajnos igen hamar rájöhetünk, hogy messze nem olyan szép a menyasszony, mint messziről látszott. A legfőbb probléma az, hogy miközben a küldetéskínálat a lehetőségekhez képest ha nem is bőséges, de tisztességes és változatos, addig más területeken tudatosan sem lehetett volna tető alá hozni álmosítóbb-unalmasabb közhelyparádét. Klisés, repetitív, tíz-tizenöt perc után megunható szakaszokon barangolunk, és az ellenfelek sem érnek fel a várakozásokhoz. Annak dacára, hogy a káosz mind a négy démonhercegének a követőivel és teremtményeivel leállunk pofozkodni, az éjfekete lelkű csatlósok java pusztán a külcsínében különbözik egymástól. Fájóan alacsony a valóban ötletes szektatagok vagy földöntúli fertelmek száma, és egy idő után önkéntelenül is erőt vesz rajtunk a deja vu.

A zsákmányrendszer is vérlázító. Az első pár órában szentül meg voltam arról győződve, hogy Konradot annak idején levelezőn vagy gyorstalpalón képezték ki. Hiszen hiába találtam újabbnál újabb gyilokszerszámokat, ezek grammra-dekára ugyanúgy kinéző, legfeljebb statisztikáiban eltérő pengék voltak. Később ezt a nézetemet részben felül kellett bírálnom, mivel világossá vált, hogy a derék hadfi a nyilvánvalóan tömeggyártott buzogányok és pörölyök forgatását is elsajátította. Érthetetlen, hogy miért nem fektettek komolyabb hangsúlyt arra, hogy több, egyedibb és érdekesebb készségekhez juthassunk hozzá. Illetve általánosságban véve az is felfoghatatlan, hogy mi a bánatos francnyavalyáért is nem fókuszáltak ezerszer jobban a hangulatra. Teljesen hiányzik a késztetés, hogy újra és újra nekifussunk egy szekciónak, vagy nehezebb fokozaton, ritkább-erősebb cuccokért tegyük magunkat próbára. Sokakon már a kampány elején erőt vesz a méla unalom: egy kicsit szinte oda se figyelve aprítják a romlás katonáit, aztán rájönnek, hogy van ennél jobb dolguk is. Beszédes, hogy a Steam adatainak tanúbizonysága szerint a vásárlók 41%-a érzett késztetést magában arra, hogy a második fejezet fináléjában pontot tegyen Khorne gyakorló pszichopata kegyeltjének földi pályafutására. Holott ez még egy bokorugró kezdőnek is sikerülhet négy-öt óra alatt. Vagyis nyoma sincs az ARPG-knél az embert sűrűn magával ragadó „Még egy kazamata belefér, legfeljebb fáradt leszek reggel.” érzésnek.

A rettenetes online többjátékos mód is sokat tesz azért, hogy más elfoglaltságot keressünk magunknak. Régióválasztásnak, nehézségi szint megadásának és efféle úri huncutságoknak se hírük, se hamvuk. Annyit tehetünk, hogy rákattintunk a megfelelő gombra, aztán gyorsan vemhes kecskét áldozunk kedvenc égi hatalmasságunknak. Majd bízunk benne, hogy nem fele olyan erős bokorugrókkal, vagy minket a csizmájuk pucolására is méltatlannak tartó, a szörnyetegeket rájuk csuklással cafatokra robbantó héroszokkal kerülünk egy csapatba. Míg barátokkal játszani akkora tortúra, hogy jobban járunk, ha megpróbálunk zöld ágra vergődni a mellénk sorsoltakkal. Egészen elképesztő, hogy egy elvileg a kooperatív mókára kihegyezett címnél orosz rulettnél is torokszorítóbb lutri, hogy egy tizenhárom éves, angoltudása hiányát bősz káromkodás-özönnel kompenzáló kisklambót fogunk-e ki, vagy sem. Persze, ha mákonyos tudatállapotban ülünk a gép elé, garantált, hogy könnyesre röhögjük magunk, mert egyre-másra az abszurd humort új szintre emelő jelenetek tanúi lehetünk. Gyakori, hogy kísérőink a legrosszabbkor tűnnek el, vagy nem kapunk semmiféle jutalmat.  Ám az sem ritka, hogy lövésünk sincs arról, hogy merre császkálnak a többiek, netán egy bug miatt nem tudunk átlépni egy kapun, és örökre búcsút inthetünk a partinak.

Záróakkordként ott a DLC-k kínos kérdésköre is. Ezek java nem extra missziókat, vagy tárgyakat ad. Hanem egy kicsit megkönnyíti a fejlődésünket, és ez egy teljes áron kínált programnál még akkor is okvetlenül rossz vért szül, ha a bónuszok nem túl jelentősek.

Verdikt

Összességében tehát az ihlet, vagy egyedi ötletek nélküli, ráadásul a multi terén súlyos kihívásokkal küzdő Chaosbane egyszerűen nem tud felérni a konkurencia élmezőnyéhez. De annak ellenére, hogy meglátásom szerint kilencvenöt százalék, hogy pár hónapon belül el fog tűnni a süllyesztőben, mégis érdemes lehet rajta tartani az egyik szemünk. Elvégre ha az Eko Software tagjai elfogadják, hogy kell némi méz a madzagra, nincs kizárva, jó, ám lelketlen-félkész művük idővel komoly változásokon esik majd át. Igaz, erre a hasonló cipőben járó alkotások a biztos bukásba vezető útját ismerve egy leakciózott vizes zsömle áránál komolyabb tétben fogadni a hazardírozás minősített esete.