- Egy szinte teljesen biztos, hogy nagyot bukó befektetési lehetőség láttán akkor is érdemes nemet mondani, ha a várható haszon papíron kecsegtetőnek tűnik.
Miután a hatalmat frissen átvett bolsevikok bejelentették, hogy nem hajlandóak kifizetni a cári hadikötvények birtokosainak járó summát, Európa pénzpiacai felbolydultak, hiszen ezt a befektetési formát éppen kiszámíthatósága és az orosz állam megbízhatósága tette népszerűvé. Kisbefektetők ezrei mentek csődbe, követtek el öngyilkosságot, vagy húzták össze kényszerből a nadrágszíjat, és a nagyobb halak is átkozták a vörösöket. Az egykor széfek mélyén őrzött, vagy alaposan eldugott elismervényeket sokan kályhákba dobták, vagy tapéta-pótléknak használták. Évtizedekkel később azonban Gorbacsov és Jelcin ha szerény mértékben is, de kártalanították azokat, akik hideg fejjel megőrizték, vagy megvásárolták a bizonylatokat.
Valami hasonló a játékiparban is megfigyelhető, ám némiképp máshogy működnek a dolgok, mert rizikós üzletekbe fektethetünk be, és a türelemmel kivárt haszon elvileg nem csak anyagi, hanem élménybeli kompenzáció is. Az általam „Isten bizony”-szisztémának nevezett, ragályszerű gyorsasággal terjedő modell lényege ugyanis az, hogy a készítők a korai hozzáférést kihagyva piacra dobnak egy, a potenciális vásárlók fél fogára sem elég, de rendszerint nem teljes áron kínált művet. Ezután veszett ígérgetéskampányba kezdenek, és leteszik a nagy esküt, hogy belátható időn belül kipofozzák a programot. Sőt, egyenesen lehetetlen lesz húsz percnél többet játszani az alkotással, mivel az a veszély fogja fenyegetni a bátor próbálkozókat, hogy a túlzott igénybevételtől ki fog égni a boldogságérzetért felelős endorfint termelő hipotalamuszuk. A hangzatos hablatyolásból persze az esetek nyolcvanöt százalékában semmi sem igaz, a vevők pedig ott állnak megfürödve, mert az efféle, hamvába holt próbálkozások még gyújtósnak sem jók. Így, képletesen szólva, a szerencselovagok pofátlan módon azzal sem fárasztják magukat, hogy igényes kidolgozású kötelezvényeket nyomtassanak, hanem lefotóznak egy fát, és közlik, hogy ebből fog készülni a rányomtatott szavak miatt vagyonokat érő papír.
Cikkünk tárgya, a hangsúlyt a maximum nyolcszemélyes multira helyező Murderous Pursuits, amiben az ördögi bűnözőfejedelem, Mr. X. Egyik hűséges cinkosaként úgy kell a tömegben megbújva kivégeznünk célpontjainkat, hogy a mi bőrünkre pályázó orgyilkos lehetőleg hoppon maradjon. A koncepció először az Outerlight jóvoltából egy The Shipnek keresztelt Half-Life 2 modként, aztán a kiadó feladatokat ellátó Blazing Griffin színre lépését követően önálló játékként örvendeztette meg a feszült viadalokat preferálókat. Sajnos viszont a vállalkozás második, egyben utolsó dobása, a Ubisoft gondozásában megjelent hasonló receptre épülő B-horrorfilm atmoszférájú Bloody Good Time elhasalt. Eközben a jogokat megtartó BG-nél sem tétlenkedtek. Egy sikertelen, csupán a kért százhúszezer fontos cél tizenöt százalékát elérő Kickstarter-kampány után 2016-ban a közönség elé tárták a The Ship: Remasted-et, majd belevágtak a viktoriánus gyilokfesztivál fejlesztésébe. Egy olyan csapat fáradozásainak eredményeiről beszélünk tehát, melynek tagjai ott bábáskodtak a széria születésénél és mindenkinél jobban kellene ismerniük a nyerő formulát. Ám évek során felhalmozott tudásuknak nem, hogy nyoma sincs, de egyenesen zöldfülű kezdőknél is kínos design-döntések rontják le az élményt.
Igaz, ennek kezdetben nem látni jelét. Jókora, dolgukat végző NPC-ktől nyüzsgő pályákat kapunk és bárhozzávetőlegesen tudhatjuk, hogy merre is búvik meg a prédánk, illetve hogy hol settenkedik maximum két, az életünkre törő merénylő, ezek a segítségek ész nélkül nem sokat érnek. Elvégre, ha profikkal hoz össze a sors, senki sem rí ki az átlagos utasok közül, és komoly agymunka kitalálni, hogy kinek a pulzusát is kell megszüntetünk, vagyhogy pontosan honnét les ránk a halál látszólag ártalmatlan angyala. Ráadásul azért is dicséret illetia stúdió tagjait, hogy biztosították, hogy a torokszorítóan izgalmas hajszában az észé, és ne a reflexeké legyen a főszerep.
A legfontosabb hogy Mr. X. becsületes brit akcentusú főgonoszhoz méltóan szeret a kifinomult szociopata szerepében tetszelegni. Így nem a legtöbb célszemélyt pokolra küldő mészáros nyer, hanem az, aki a legelegánsabban szabályozza a népességet. Ez azt jelenti, hogy a sikeres likvidálásért pontok járnak és az összeg elsősorban attól függ, hogy mennyire vagyunk feltűnőek, továbbáhogy milyen fegyverrel követjük el szörnyű tettünk. Emiatt megéri megtervezni az akciókat, a szaggatott vonallal jelölt részeken várva feltölteni a maximális, ötödik szintig az észrevehetetlenségünket, és megkeresni, hogy hol van a leghasznosabb készség.
Természetesen, ha szorít az idő, megkockáztathatjuk, hogy frontális rohammal szedjük le valakit, ám ez erősen ellenjavallott. Mert, ha hebehurgyán viselkedünk, futkosunk, vagy egy ártatlanra emelünk kést, idővel nullára csökken a beolvadásunkat jelző szám, és ellenlábasaink megtudják, hogy hol vagyunk. Márpedig ez amellett, hogy drámaian megnöveli annak a valószínűségét, hogy keresztül toljanak rajtunk egy acélpengét, módot ad arra leendő áldozatunknak, hogy kihúzza a fejét a hurokból. Mivel,ha odasétál hozzánk és felpofoz minket, akkor a rejtelmes bandavezér szabályai értelmében békén kell hagynunk, hogy másra fókuszálva tegyük jóvá baklövésünket. Sőt, halmazati büntetéskéntpár másodpercig mozdulni sem tudunk az ütés erejétől, no meg a szégyentől, és jóformán tálcán kínáljuk fel a fejünk a nyomunkban lihegő torokmetszőnek. Ezen kívül arra sem árt ügyelni, hogy alkalmasint el-elszundikáló, de általában árgus szemekkel figyelő őrök vigyázzák a rendet. Ezért ha a közelünkben vannak, vagy megakadályozzák, hogy a másvilágra tessékeljük célpontunkat,még drága másodperceket is vesztünk azzal, hogy felírják az adatainkat, vagy egyszerűen nem kapjuk meg a pontokat.
Végül, a thrillerbe illő hajszákat öt különleges, alkalmazásuk után lassan újratöltődő képesség színesíti, melyek közül valamennyi résztvevő kettőt választhat ki. Egyedül rajtunk áll, hogy az egy gombnyomásra aktivizálódó, a ránk irányuló figyelmet lenullázó álcát, az ellentámadás kincset érő lehetőségét, a jókorát pukkanó, a közelünkben lévőket elvakító fénygránátot, a tőlünk pár lépésre álló vadászokat és a hullajelöltet felfedő detektort, vagy a tetemek feletti diadaltánc extra pontokat adó, ám cserébe figyelemfelkeltő lehetőségére voksolunk-e.
Látszólag tehát elégedettek lehetünk a programmal, de ahogy nyiszálódnak az artériák, úgy ugranak ki a hiányosságai, amik közül a legfontosabb, hogy a fejlesztők egyszerűen nem tudták eldönteni, hogy a partijátékok szerelmeseit, vagy a taktikázni akarókat szólítsák meg. Hiszen az előbbi csoport képviselőinek tetszhet, hogy nincsenek nagy kunsztok, speciális, pályafüggő események, csapdák és hasonló, komplex elemek, ergo harmincöt-negyven perc alatt bárki Altaïrt megszégyenítő orgyilkos-mesterré avanzsálhat. Ám bajosan hihető, hogy egy baráti társaság tagjai azzal koronáznak meg egy bulit, hogy elővesznek egy lassan csordogáló, figyelmet és koncentrációt igénylő címet. Eközben a komolyabb, tervezést igénylő elfoglaltságra ácsingózóknak messze nem elég mély és tartalmas ahhoz a végeredmény, hogy tartósan lekösse őket, mivel egyszerűen nincs elég opció, hanem ugyanazokat a sablon-taktikákat ismételgetjük, ameddig világ a világ. Azaz míg a mókázni vágyók esélyesen két kör után váltanak az Ultimate Chicken Horse-ra, vagy egy másik hasonló könnyed-pörgős humorbombára, addig az agyalni óhajtók bő egy óra után konstatálják, hogy nincs hova fejlődni, betéve tudják a kunsztokat és a cserkészés élvezeti értéke drámaian konvergálni kezd a krumplipucoláséhoz.
Ez már önmagában is súlyos gond, de messze nem az egyetlen. A célzási rendszer elképesztően pontatlan. Gyakran megesik, hogy hiába állunk szembenhalállistánk következő tételével, karakterünk kizárólag általa ismert okokból a mellette álló nyomorultat akarja keresztüllőni, vagy bökős szív-akkupunktúrában részesíteni. Ez elsőre nem hangzik túl vészesen, holott ilyenkor kilencvenkilenc százalék, hogy már csattan is az arcunkon a felháborodott célpont tenyere, és ha pechünk van, esetleg még szét is verik a fejünk mialatt kábán dülöngélünk. A képzettségek is inkább elméleti síkon működnek jól, elképesztően kiegyensúlyozatlanok, és tekintve, hogy összesen öt praktikáról beszélünk, felveti azt a kérdést, hogy mennyire vették komolyan a fejlesztők ezt az egészet. A villanógránát mindent visz, mert egy fél szobát kiüthetünk vele, ellenben a jelenlévők kilétét felfedő radar hatótávja akkora, hogy egy kerti sufni felét is aligfedi be. Ezt persze lehet azzal magyarázni, hogy az első metódus kifejezetten direkt, és fennen hirdeti a többieknek, hogy itt vagyunk, ha bevetjük, ám ezzel könnyedén segíthetünk az álca alkalmazásával.
Ezek után az, hogy az egy kihalásra ítélt magyar falu létszámát is alig elérő felhasználóbázis miatt tízből hétszer vagy jórészt botok ellen mérettethetjük meg magunk, vagy öt-hat perce zajló meccsbe csatlakozunk be és elvi sanszunk sincs győzni, már nem oszt, nem szoroz.
Összességében tehát, a Murderous Pursuits leginkább az itt és most helyett szintén a szebb jövővel kábító, majd nyolc hónappal a megjelenése után lényegében végelgyengülésben kimúlt Absolver-re emlékezet. Azonban, míg a Slocap-nél az alapok vitán felül rendben voltak, itt egy se hideg, se meleg, zavaros katyvaszt kapunk, elenyésző közösséggel. Így ha nem érzünk magunkban már-már leküzdhetetlen ingert arra, hogy nehezen megkeresett fizetésünk egész százalékban mérhető részével támogassuk az alkotókat, akkor, bár távolról sem beszélhetünk az ágazat egyik szánni való mélypontjáról, nincs racionális okunk arra, hogy beruházzunk egy digitális kópiába. Elvégre, itt jó eséllyel senki sem fog előállni három emberöltővel később, hogy kompenzálja kései utódainkat.
