1. oldal

A folyamatosan változó játékipar egyik, számomra ésszel felérhetetlen vonulata a fejét a Steam robbanásszerű elterjedése után felütő „isten bizony”-szisztéma. Ennek lényege, hogy a készítők kiadnak valamit, amiről ők maguk is elismerik, hogy még nincs kész, ám friss, fiatalos és az észak-koreai tévé hírblokkjaiba illő módon optimista hangvételű üzenetek tucatjaiban biztosítják arról a vásárlókat, hogy pánikra semmi ok, már dolgoznak a gondok orvoslásán. Sőt, figyelembe fogják venni az elégedetlenkedők véleményét, és az ő útmutatásaik alapján fejlesztik majd tovább a produktumukat.

Mindössze hinni kell nekik, meg persze fizetni, mint a katonatiszt, illetve észben tartani, hogy ők nem olyanok, mint a többi, egy szebb és igazságosabb korban büntetőjogi kérdéseket felvető fércművel jogosulatlan haszonra szert tevő rablóbanda. Hanem egytől egyig, üde mentaleheletű, nyílt és őszinte tekintetű kiscserkészek, akik egyedül azért nem tudják ébren töltött perceiket kizárólag patch-ek programozásával és új játékok kiötlésével tölteni, mivel napi hat-nyolc órában az úttesten átsegítendő vak néniken és fészkükből kipottyant madárfiókákon segítenek. Már ha éppen nem vért adnak gyermekparalízisben szenvedő árváknak. Ezen iskola manapság legtöbb figyelmet kapó képviselője a jobb napjain is játszhatatlan Friday 13th, aminél az Illfonic hogy-hogy nem, de folyamatosan elhalasztja a beígért kampányt, ámde cserébe a felhasználókat jóval fontosabb, négydolláros bikini-DLC-velörvendezteti meg. Művük ezért annak piacra dobása óta elsősorban azoknak szerzett feledhetetlen perceket, akik az átlagosnál jobban viselik, ha a legváratlanabb pillanatokban csap le egy bug, vagy kedvelik a rekreációs tudatmódosító szerek fogyasztása nélkül is hasfalszaggató röhögőgörcsöt okozó glitch-videókat.

Cikkünk tárgya, a verekedős játékok sorát erősítő Absolver is arra épít, hogy majd, egyszer, valamikor a remélhetőleg nem is olyan távoli jövőben minden szép és jó lesz. Emiatt a minimálisnál is alacsonyabb elvárásokkal vettem a kezembe a kontrollert, hogy aztán a fejem búbjáig elmerüljek az év leginkább zavarba ejtő alkotásában.

2. oldal

Az alaphelyzet nem különösebben bonyolult. A szebb napokat is látott Adal Birodalom egyik katonáját alakítjuk, akit az a megtiszteltetés ér, hogy eredményei elismeréseképpen lehetőséget kap arra, hogy csatlakozhasson az elit Feloldozók rendjéhez. Ahhoz viszont, hogy kiérdemeljük ezt a kegyet, előbb bizonyítanunk kell, hogy feljebbvalónk nem tévedett akkor, amikor átadta nekünk a mágikus maszkunkat. Ezért, kerül amibe kerül, de be kell jutnunk a tornya védelmében megbúvó Risryn-hoz, hogy leszámoljunk vele. Ezt persze könnyebb mondani, mint csinálni, hiszen a hadúrnőt elbukott és a rossz oldalra átállt harcosok seregei mellett három gonosztevő, Kuretz, Cargal, illetve Kilnor is megnehezíti a dolgunk, valamint, a bázisára addig nem tehetjük be a lábunk, ameddig főembereivel, a Megjelöltekkel nem végzünk. Egyenlőtlen küzdelemnek nézünk tehát elébe, ám természetesen elfogadjuk az ajánlatot.

A feladatunk adott. Egy egykor meseszép, de mára romokban heverő metropoliszban kell felkutatnunk a célpontjainkat, vadászat közben pedig a gép által irányított ellenfeleken kívül játékosokkal is összefuthatunk, akik vérmérsékletüktől függően békén hagynak, esetleg segítenek minket a küldetésünkben, vagy épp ellenkezőleg, még a kárhozottak seregénél is vehemensebben esnek nekünk. Ezen kívül még egy az egy elleni PvP-meccseken tehetjük magunk próbára.

Első lépésben karaktert kell alkotnunk és a procedúra során kénytelenek vagyunk letenni a voksunkat az induláskor elérhető három harcművészeti stílus egyikére. A Forsaken egy kiegyensúlyozott, középutas ág, aminek képviselői a hagyományos védekezés mellett megpróbálnak elmozdulni az ütések elől. A Kahltnál a hangsúly a nyers erőn és azon van, hogy az acéltestű viadorok képesek elnyelni az támadsok erejét, amitől jó időzítéssel gyógyulnak is, míg a Windfall útját követők könnyedek, légiesek és lelassíthatják a rájuk mért csapásokat. Bármelyik is nyerje el a tetszésünket, fontos észben tartanunk, hogy az iskola a vázat adja meg, amire építkezhetünk. Az, hogy pontosan hogyan is igyekszünk kivívni a diadalt, rajtunk áll. Az érdekes rendszer négy pillérre, jelesül a tulajdonságokra, a mozdulatokra, a felszerelésre és a mentális képességeink használatára épül. Az elsőt aligha kell sokat magyarázni. A szabvány RPG-szisztémának megfelelően a megmérettetések során tapasztalati pontokat kapunk és a szintlépésünk után eloszthatunk egy pontot az öt alapkarakterisztika között, melynek hála, az erő vagy ügyesség alapú támadásaink nagyobbat sebeznek, jobban bírjuk az ütlegeket, vagy később fáradunk el, illetve az elménk hatalmát is növelhetjük.

A támadási módoknál már bonyolultabb a helyzet. Az ütközetek alapjait a mozdulatok jelentik, amikből már a kezdet kezdetén bírunk egy párral, ám ha újakat akarunk tanulni, akkor kissé rendhagyó módon védekeznünk kell, amikor valaki megsoroz velük, és így apránként elsajátíthatjuk az áhított fortélyt. Ergo, aki ész nélkül csépel, és mellel veszi le a sebzést, az be kell, hogy érje azzal, amit alapból kap. Ez ugyanakkor nem jelenti feltétlenül azt, hogy hátrányba kerül, mivel minden karakter négy alapállást ismer, amikbe limitált számú ütést, rúgást és vágást pakolhat. A győzelem kulcsa emiatt az, hogy jól válogassuk össze, amit használunk és, hogy tudjuk, hogy mikor melyik kunsztot is kell alkalmaznunk. Hiszen, az agyatlan gombnyomkodás jutalma már csak azért is gyors vereség, mert amennyiben nem kifejezetten az állóképességre gyúrtunk rá, bajnokunk elpilled a nagy hadonászásban, és még védekezni sem marad ereje.

A zsákmányként és a párviadalok során megszerezhető tárgyak egy újabb taktikai réteget adnak az amúgy is komplex összképhez. A rendkívül jól kiegyensúlyozott statisztikákkal bíró eszközök ütés és vágás elleni páncélt adnak, de a jobban védő készségek nehezebbek, ezért ha azokat választjuk, lassabban mozgunk, némileg csökken a sebzésünk és még a fittségünket jelző, fehér skála is komótosabban tölt vissza. Persze, az alsóneműben, vagy vékony vászongöncökben való cikázásnál meg azt reszkírozzuk meg, hogy ha egyszer sarokba szorítanak, vagy nem elég jó a védelmünk, akkor nagyon hamar a földön találjuk magunk.

A sort az elmetrükkök zárják. Harc közben a bekapott, illetve a különleges stílus-képességgel elkerült találatok, valamint az akaraterőnk függvényében töltődnek fel energiával a misztikus energiákat tároló szilánkok, amiket kétféleképpen hasznosíthatunk. Egyfelől, az alapból elérhető gyógyítás mellett a Megjelöltek legyőzésekor egy-egy új varázsképességet kapunk és mivel egyszerre maximum kettőt választhatunk ki, alaposan meg kell fontolni, hogy saját magunkat akarjuk erősíteni, netán az életünkre törőket gyengíteni. Másfelől, idővel fegyvereket szerezhetünk, amiket kissé furcsa módon nem tartunk állandóan magunknál, hanem jóformán a semmiből idézzük meg őket. Jelenleg két fő típus van: a fémkesztyűk a pusztakezes sebzésünk növelik, ám messze nem tesznek annyi kárt az ellenségben, mint a más mozdulatokkal használható kardok. Lényeges azonban, hogy a gyilokszerszámok bevetése könnyen kellemetlen következményekkel járhat, mert ha nagyon megvernek minket, elejtjük őket és kevés megalázóbb dolog van annál, mint amikor a saját pengénkkel döfnek le.

3. oldal

Ahogy az könnyűszerrel megállapítható, egy hallatlanul érdekes, a kísérletezgetésre és a fejlődni vágyásra építő rendszert kaptunk, ami arra ösztönöz, hogy ha az eszünkbe jut egy ötlet, akkor azt valósítsuk meg. A lehetőségek közel korlátlanok, úgy élünk velük, ahogy akarunk és éppen emiatt mézédesek a győzelmek. Eleinte tehát nincs okunk panaszra, főleg, mivel a gép által vezérelt ellenségek annak ellenére igen jól küzdenek, hogy nem hagyják el a zónájukat, ami időnként komikus helyzeteket eredményez. Bár a fejlesztők a Ubisoftnál kezdték meg a pályafutásukat, nyoma sincs az Assassin's Creed a verekedést tánc és illemtanároktól megtanult hullajelöltjeinek. Ha túlerőben vannak, gátlástalanul kihasználják az előnyt és veszettül ütni-verni kezdenek minket, ráadásul, próbálnak alkalmazkodni az általunk használt trükkökhöz. Ám ahogy telnek-múlnak a percek, lehetetlen nem észrevenni, hogy a helyzet messze nem annyira rózsás, mint hittük, sőt, megkockáztatom: a kampányt egyedül a meglepően kompetens mesterséges intelligencia viszi el a hátán, ugyanis minden más tekintetben valóságos állatorvosi lova az efféle próbálkozásoknak.

Történet nincs. Nem tudjuk meg, hogy miért kell megmérkőznünk a Megjelöltekkel, a főellenségek motivációira sem derül fény, sőt, abszurd módon az sem világos, hogy miért is akarunk csatlakozni a maszkos harcosok krémjéhez. A világról is alig-alig derül ki valami. Ha akarjuk, elolvashatjuk az egyes tárgyak leírásait, de a közepes szinten megírt sablonszövegektől nem sokkal leszünk okosabbak, és a kései kilencvenes, illetve a korai kétezres évek akció-RPG-it idéző pályatervezés sem nagyon hozza meg az ember kedvét ahhoz, hogy huzamosabb időt töltsön a TV, vagy a monitor előtt. A játéktér amellett, hogy szűk, rettenetesen primitív és lineáris, tele röhejesebbnél röhejesebb ál-akadályokkal.

Mellékküldetésekről a különleges, diadalunkat követően eltanulható részeges boksz bajnokának legyőzésén túl álmodni is fölösleges, ám ha akarjuk, akkor a megfelelő szintet elérve újra nekimehetünk a már egyszer levert nagyfőnököknek, vagy iskolát választva kitanulhatjuk a többi stílust is. A borzalmas, az élményt nem megölő, hanem előbb térdkalácson lövő, majd a pincéjében egy ürülékben megforgatott rozsdás konzervfedővel, húsevő bogarakkal és némi sósavval halálra kínzó lag pedig a romlott hab az odaégett, iszapízű tortán. Kész szerencse, hogy négy óra alatt akkor is eljutunk Risryn-ig, ha az összes kurta bokornál leállunk öklözni, de egy vérbeli veteránnak még ennyi idő sem kell.

A játék sava-borsát adó multiplayer esetében sem rózsás a helyzet, ám némi öröm az ürömben, hogy itt „csak” a technika keseríti meg az életünket. A matchmaking sürgős és alapos finomításra szorul, mert a párharcok hozzávetőlegesen harmadánál vagy egy nálunk 10-15 szinttel erősebb bunyóssal sorsol össze a gép, aki eseti és egyedi kivételektől eltekintve úgy és annyiszor aláz meg minket, ahogy és ahányszor akarja, vagy egy hozzánk képest bokorugró zöldfülűvel, akin mi tölthetjük ki a frusztrációnkat. Amit azért is érezhetünk, mert a szerverek kis túlzással többet állnak, mint amennyit üzemelnek, ami egy kizárólag online játszható címnél megengedhetetlen.

4. oldal

Összességében tehát az Absolver leginkább arra emlékeztet, mint amikor egy biogazdaságban nevelkedett, gondosan ápolt marha egzotikus fűszerekkel meghintett, zsenge húsából sütött, ínycsiklandó steak mellé puhának bajosan nevezhető krumplit, az ildomosnál egy fél fokkal több ecettel elkészített lila káposztát és a tablettás förtelmekre köröket verő, de termelőjének dicsekvésre igen kevés okot adó bort szolgálnak fel. Az alapok vitán felül rendben vannak. A karakterfejlesztés pazar, az ütésváltások megunhatatlanok, az összecsapások egyszeri és megismételhetetlen, adrenalintermelésünket csúcsra járató élmények, az illúzió pedig annyira tökéletes, hogy úgy érezzük, mintha egy harcművészeti film fűszereplői lennénk. Ám ez sajnos nem változtat azon, hogy a kampány rövid, de legalább érdektelen és lelketlen, a multiplayernél pedig nem tudunk annyi kecskét áldozni a Káosz sötét isteneinek, hogy azok megszánjanak. Ezért tízből három-négy meccset okvetlenül sokkal erősebb, minket erőfeszítés nélkül agyonverő ellenfelekkel, esetleg tőlünk mérföldekkel lemaradó amatőrökkel vagyunk kénytelenek megvívni. Már ha egyáltalán kegyeskednek működni a magukat a sorsnak napjában többször is megadó szerverek.

Ezek alapján elsőre adná magát a következtetés, hogy egy kis jóindulattal 40% körüli, egy nagyobb leárazás során esetleg beszerezhető játékkal állunk szemben. Ám, ha a hibákat a maguk súlyának megfelelően kezeljük és elfogadjuk, hogy a PvE-rész egy mellékes, a gyakorlásban segítő extra, akkor a helyzet némileg fényesebb, bár ragyogó, a szemünket kiégető csillogásra ekkor is fölösleges számítani. Ugyanakkor érdemes észben tartani, hogy a Slocap munkájának gyümölcse jelen formájában a lehet eső, lehet hó tipikus esete. Emiatt pont annyi esélyt látok arra, hogy legkésőbb jövő év februárjára halottabb lesz, mint egy szuicid hajlamú, emós lemming, mint arra, hogy az esztendő egyik, döcögve induló, de aztán rákapcsoló sikercímeként vonul majd be az ágazat krónikájába. A magam részéről őszintén szurkolok neki, mert ha csupán a multi legfőbb gondjait kezelik, már az is elég lehet ahhoz, hogy kategóriája egyik etalonjaként tekintsünk rá. Ám mindaddig amíg ez meg nem történik, jobban járunk, ha nem kockáztatunk, mivel megeshet, hogy pár kurta hónap múlva már csak egy maroknyira zsugorodott, fanatikus kör vívja örök harcait a szervereken, mi pedig hiába adtunk ki harminc eurót.