• Az Istencsászár a Neocore-ra mosolygott, de sajnos a Káosz erői sem tétlenkedtek.

Régen minden jobb volt?

Gyakori sirám a cukrot is keserűnek tartó veteránok részéről, hogy a stúdiók igyekeznek a küzdelem helyett sikerélményre vágyó, időhiányban szenvedő, kikapcsolt aggyal gép elé ülők képességeihez-elvárásaihoz igazítani a portékájukat. Az alapok gyors kiismerhetősége, pörgős játékmenet és két marékkal szórt elismerés: ez a játékipar modern szentháromsága. Azt, hogy ez mennyire így van, jól mutatja, hogy a korábban komplexitásával hódító Total War széria is egy távolról sem rossz, de a megszokottnál jóval áramvonalasabb résszel jelentkezett idén.

Lássuk hát, hogy mi is zajlik a békét hírből sem ismerő Birodalomban!

Egy bárka rejtélye

Ezúttal, ahogy azt a cím alapján nem nagy kunszt kitalálni, egy inkvizítor bőrébe bújhatunk bele, aki az Istencsászár akaratának végrehajtójaként, egyben az eretnekek és a Káosz szolgáinak ostoraként fejti ki áldásos tevékenységét. A szavunk törvény sőt, miután egy személyben vagyunk kivégzőosztag, bíró és esküdtszék, döntéseink megfellebbezhetetlenek. Így még az elvileg velünk egy oldalon állók is nemritkán tartanak tőlük. Ám kivételes jogkörünk átlagon felüli felelősséggel jár: nem ritka, hogy egy tetteit kimagyarázni képtelen, méltatlanná vált rendfenntartót saját bajtársai vadásznak le. Helyzetünk tehát nem egyszerű, főleg, mert új megbízatásunk, mely során a Caligari-szektorban egy Martyr-nak keresztelt, hatalmas űrerődöt kell megvizsgálnunk, rosszabbul nem is indulhatna. Első körben szétlövik a hajónkat, majd rá kell ébrednünk, hogy a fertőzések ocsmány istenének, Nurgle-nek a hívei és kreatúrái valósággal hemzsegnek az ódon falak között. Ezután záróakkordként igazolva, hogy a baj nem jár egyedül, kiderül, a hajót egy rejtélyes erő irányítja, és mi csak az utolsó előtti pillanatban menekülünk meg a védőpajzsok nélkül a biztos halálunkat jelentő hiperűrugrás előtt.

Elvégre, a kötelesség alól egyedül a halál oldhat fel, ergo, nem térhetünk ki a kihívások és kérések elől. Miként az ennyiből is megállapítható, a történet hozza a jobb Warhammer-regények színvonalát, és mivel a szinkronszínészek is kitesznek magukért, a cselekményre egy rossz szavunk sem lehet. Külön öröm, hogy a vállalkozás grafikusai is kitettek magukért. Ezért, miközben vitathatatlan, hogy a kissé kopottas-avitt látvány nem vetekedhet a több száz millió dollárból tető alá hozott AAA-kategóriás programokéval, remekül megragadja a világ velejét képező gótikus hangulatot, és az ellenfelek láttán is megemelhetjük a kalapunk a fejlesztők előtt. Káoszfattyak, démonok, lázadó katonák, rossz útra tévedt űrgárdisták: mintha egyenesen a terepasztalról léptek volna le.

Csak okosan!

Természetesena külsőségek és a körítés önmagukban nem sokat érnek megfelelő belbecs nélkül, de a Martyr ezen a területen is parádésén helyt áll – feltéve, ha nem a hagyományos akció-RPG élményt keressük. Igaz, ennek eleinte kevés jelét látni, mert a kasztválasztás a megszokott sablonokra épül. A nyers erőt képviselő, szívós Crusader, a kitérésekre, trükkökre, illetve kritikus találatokra építő, fürge Assassin és a pszi-energiákat használó, tudománya bevetése közben néha akaratán kívül démonokat idéző, vagy pozitív, esetleg negatív hatásokat okozó Psyker három-három alkasztja közül választhatjuk ki a stílusunkhoz legjobban illőt.

Később viszont számos meglepetés érhet minket. Az első, amire már a kezdetek kezdetén rájöhetünk, hogy a budapesti cégnél komoly hangsúlyt helyeztek a taktikára. Ergo itt is vannak hordában támadó ocsmányságok, akiket mihamarább pokolra kell küldenünk, ám a műfaj legtöbb tagjához képest a játék lassú, már-már kényelmes mederben csordogál, mivel a harcok egyik fő pillérjét a fedezékek okos használata jelenti. Persze ha egy nagyobb csapat, közelharcra specializált dög ront ránk, értelemszerűen nem sokra megyünk azzal, hogy bebújunk egy oszlop, vagy nagyobb szobor mögé, és ha tudatosan úgy fejlesztjük a hősünk, akkor a csetepaték javánál mellőzhetjük az óvatoskodást. De keményebb rakétázó-lövöldöző rosszakaróinknál elengedhetetlen, hogy ésszel és ne erővel küzdjünk, mert nagyon hamar azon kaphatjuk magunk, hogy tizedszerre is ementáliként fejeztük be földi pályafutásunkat. Ennek hála, a nem éppen villámreflexekkel bírók is bátran belevághatnak a nagy kalandba.

A markánsan elkülönülő elemekből álló fejlődési szisztéma is ötletes. Az óránként hetvenszeri szintlépést jobb ha elfelejtjük: nehéz munka eljutni a tápláléklánc csúcsára. Feljebb mászva a szamárlétrán új tárgytípusok használatát tanuljuk ki, képzettségpontokat kapunk és időnként a három, mindegyik kasztnál más-más, bónuszokat adó tulajdonságunk is növekszik. Ám ha csupán erre építünk, nem jutunk messzire, hiszen ha nem teljesítünk hőstetteknek nevezett kihívásokat, akkor egy csomó perk és képzettségfa rejtve marad előttünk, az extra pontokról nem is szólva. Így érdemes a kezdet kezdetén átolvasnunk a tekintélyt parancsoló listát és sorra nekiesni a hasznunkra válóknak.

Nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy elsőrangú kiképzésünk dacára erőnk javát a Birodalom hadiiparának csúcstermékei adják. A játék nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy összes felszerelésünk bír egy minőség-értékkel, és ezek együttesen megadják az erőszintünk. Ha teszem azt, ez az érték 300, és egy 200-as nehézségű misszióba vágunk bele, akkor nem kevés bónusz-sebzést kapunk, továbbá kevesebbet sérülünk, mint rendesen. De, ha bátrak vagyunk és egy 450-es feladatot vállalunk el, akkor nem számíthatunk másra, mint vérre, verítékre, könnyekre és fogmosás közben is Rambo DNS-ének kivonatával öblögető gyilkológépekre. Ez alkalmasint dilemmához vezethet, mivel ha találunk egy, a preferált harcmodorunkhoz nem illeszkedő, ám erős eszközt, akkor döntenünk kell: ragaszkodunk a bevált-ismert haditervhez, vagy helyzetünket könnyítendő lemondnunk a betanult kunsztok jelentette előnyről és váltunk.

Fegyverek és feladatok

A fegyverkínálat amúgy lenyűgöző. Kismillió, érdemben eltérő gyilokszerszám várja, hogy kiismerjük. Egyesek lőszerrel működnek és újra kell őket tölteni, másokat egy idővel túlhevülő energiatelep táplál. De ennél is fontosabb, hogy a nagyobb darabok négy, az egy kézben foghatók pedig két tüzelési móddal bírnak, ám cserébe ezekből egyszerre kettő is lehet nálunk. A nehéz bolterpuska például eleinte lassú és pontatlan, de aztán felgyorsul és a kegyetlen zárótűz mellett a páncél nélküli, vagy súlyosan sebesült nyavalyásokat a földre küldő robbanótöltettel is megkeseríthetjük az életünkre törők többnyire rövid napját. A lángszóró hatótávja ellenben kicsi, ám hiába a fedezék, a lángok elől nincs menekvés, és egy területre ható támadást is megejthetünk vele.

De megjegyzendő, hogy az alapkoncepciónak számító visszafogottabb tempó a zsákmányszintet is érinti, azaz nem érdemes jutalom-orgiában bízni. Két-három diadal is kell ahhoz, hogy ne férjen el nálunk több szerzemény.

A sajátos küldetésrendszerre is érdemes egy alaposabb pillantást vetni, mert ezen a területen is akadnak érdekességek. Alapesetben a hatalmas szektorban vándorolva tehetünk pontot a Birodalom törékeny békéjét felforgató, előbb-utóbb eltűnő erők garázdálkodására, vagy haladhatunk a fő történetszállal. Ám idővel két új elfoglaltság forrással színesedik a paletta, az inkább kihívásnak tekinthető, egyedül is kipróbálható, de igazából közösségi élménynek szánt klán-tennivalókat nem számolva. A procedurálisan generált minikampányokat felvonultató sürgős megbízások lényege, hogy harcosként és valódi döntéseket hozó inkvizítorként is meg kell mérettetnünk magunk, mivel a direkt akció előtt módunkban áll többféle opció közül választani. Emiatt, ha teszem azt, egy lázadóbázist kell felszámolnunk, megkockáztathatjuk, hogy frontális rohammal vesszük be a felkelők fészkét, ám akár fel is deríthetjük a terepet.

Ezzel szemben a sikeresen letudott bevetésekért kapott sorspontokból aktiválható, bűverejű ereklyével megnyitható misszióknál a hangsúly a mi személyes vágyainkon van, mert a varázslapok kombinálásával keretek közé szoríthatjuk, hogy pontosan mi várjon ránk. Tekintve, hogy siker esetén garantáltan hozzájuthatunk pár ultraritka készségez, érdemes alaposan felkészülnünk ezekre az erőpróbákra. A célok egyébiránt hozzák a tisztes kötelezőt. Kijelölt célpontokat semmisíthetünk meg, túszokat menthetünk, fontos objektumokat védhetünk, információkat gyűjthetünk, ellenséges ágyúkat hatástalaníthatunk, vagy épp a jogilag-vallásilag egyaránt rendjén való, exterminatus-nak nevezett tömegmészárlással oldhatjuk fel a bűnösöket a vétkeik alól. Nem épp forradalmi ötletek, viszont a célnak megfelelnek.

Elmondható tehát, hogy ezzel a játékkal két óra sem elég arra, hogy felszínes képet alakítsunk ki arról, hogy mi is vár ránk. Főleg, hogy a tárgykészítés, vagy a PvP harcok is csak egy bizonyos idő után lesznek elérhetőek. De ha hajlandóak vagyunk elmerülni a Martyr kínálta élményben, akkor egy tartalmas, lenyűgöző világ részesei lehetünk.

Agyhalál és furcsaságok

A NeoCore munkájának gyümölcse három másik játékossal akár kooperatív módban is végigvihető, tehát erőteljes atmoszférája mellett számtalan, szubjektív megítélésű, ám vitán felül egyedi-érdekes elemet tartalmaz és lehetetlen elvitatni, hogy készítői nem a biztonsági játékra törekedtek.

ARPG esetében a mesterséges intelligencia gyengeségeiről értekezni elsőre bicskanyitogató pofátlanságnak tűnhet, elvégre ez jellemzően nem a kategória erős oldala. De tekintve, hogy a stúdiónál a sebességet feláldozták a taktika oltárán, nehezen megbocsátható, hogy a gép által irányított egységek hajlamosak egy depresszív lemming életösztönével és egy heteken keresztül árammal kínzott, különösen rossz trippet okozó pszichedelikus drogokon tartott méhészborz megfontoltságával cselekedni. Persze, szerencsére nem egy általános, lépten-nyomon fellépő hibáról beszélhetünk, ám az indokoltnál lényegesen több a fedezéket nem használó, vagy némi üldözés után egyszerűen sarkon forduló, esetleg simán szuicid félhülye, és ez leginkább az objektumvédős küldetéseknél frusztráló. Hiszen hiába próbáljuk meg magunkra vonni a figyelmüket, megeshet, hogy fikarcnyit sem törődnek velünk és vígan várva a halált inkább a kiszemelt számítógépet, vagy generátort sorozzák ész nélkül.

A bizonyos célpontok megvédése és kimentése körül bonyolódó misszióknál is több mint valószínű, hogy szókincsünk olyan, cifra-élénk elemeit üvöltjük artikulátlan hangon a monitoron zajló események láttán, melyek hallatán egy nem túl frekventált kocsma törzsközössége is elismerősen csettintene. Félelmetes, hogy mennyire vegytisztán idióták tudnak lenni a gondjainkra bízott, előszeretettel az események sűrűjébe rontó, gyógyulni képtelen VIP-k.

A koronát az egészre azonban a bugok teszik fel. Egy nem kevés időt korai hozzáférésben töltő, megannyi visszajelzést kapó játék esetében határozottan vérforraló, hogy hol kompániánk hű tagja, Van Wynter kapitány dönt úgy, hogy nem nyitja ki a boltot, hol a vérünket akarók aktiválják a nyomott áron beszerzett, őket elrejtő, de a felszerelésükre már nem ható, láthatatlanná tévő készüléküket. A nem, vagy rosszul működő képzettségeket, hatásokat, grafikai glitch-eket nem is említve. Érthetetlen, hogy egy többször eltolt megjelenésű címet miért kellett ha nem is félkész, ám a véglegestől nyilvánvalóan messze lévő formában piacra dobni.

Konklúzió

Összességében, bár a Martyr nem ér fel az olyan, Warhammer-licencek alapján készült elsőrangú művekhez, mint a Dawn of War 1-2, a Vermintide, vagy a Total War széria az Ó és az Újvilág konfliktusai körül forgó részei, egy a saját jogán is ajánlható ARPG-t kapunk a pénzünkért, ha beszerezzük.

Ergo, a komor-komoly világ rajongóinak okvetlenül érdemes beruházniuk egy kópiába, mivel pontosan azt kapják, amire régóta hasztalan vágynak. Ugyanakkor az akció-szerepjátékok szerelmeseinél kompilkáltabb a kép. Hiszen itt a bugokon-hiányosságokon túl azt is számításba kell venni, hogy könnyen megeshet, hogy a lassabb, taktikusabb játékmenet, a szerényebben csordogáló zsákmány és a sajátos fejlődési metódus nem nyeri el a tetszésüket. Így, annak dacára, hogy a magam részéről kifejezetten jól szórakoztam az alkotással, mégsem tudnám feltétel nélkül ajánlani mindenkinek, mert megeshet, hogy az átlagostól eltérni akarás egyes esetekben nem a várt eredményt hozza. Ezért, vásárlás előtt alaposan nézzünk magunkba, és tisztázzuk, hogy mit is akarunk. Ha egy űr-Diablo a leghőbb vágyunk, kíméljük meg magunkat a költséges csalódástól, és a játék felé se nézzük. Amennyiben viszont vevők vagyunk egy, a megszokottól kissé eltérő élményre, nem zavar, hogy a játékmenet lassabb, és túl tudjuk tenni magunk a remélhetően csak kezdeti gondokon, akkor ne habozzunk a vásárlással.