- A Total War fejlesztői merészet húztak, amivel megfoghatnak egy új réteget is.
Annak dacára, hogy a rómaiak kivonulása és a normannok hódításai között eltelt évszázadok során a Brit szigetek területén királyságok tucatjai vívták élet-halál harcaikat, a játékipar figyelmét érthetetlen módon nem nagyon keltette fel ez háborúkban és hatalmi játszmákban gazdag éra. Holott a korszak jóformán tálcán kínálja magát. Az őslakosok és a beözönlő anglik, jütök, vikingek és egyéb nációk nem csak egymásban, még az elvileg velük egy követ fújókban sem bízhattak, ezért senki sem tudhatta, hogy mit hoz számára a holnap. Szerencsére, a Creative Assembly csapatának tagjai meglátták a lehetőséget a komoly-komor érában, és legfőbb zászlóshajójuk, a Total War széria spin-offjaként kiadtáka vidék történetét 878-től kezdve feldolgozó alkotásukat.
A program azonban a beharangozók után finoman fogalmazva is fagyos fogadtatásra lelt, mivel sokan jó előre egy, a legfanatikusabb rajongókat megcélzó, nyereségvágyból elkövetett, lapos-szellemtelen fércműnek tekintették. Ez látszólag jogos felvetésnek tűnt, mert a vállalatnál egészen egyszerűen túl magasra tették a lécet az utóbbi évek felhozatalával. Így az értelemszerűen többre-jobbra vágyó közönség tagjai nemigen gondolhattak másra, mint hogy a pénzt közismerten meg nem vető, a minőségi komoly kiegészítők mellett számtalan pofátlan, kisebb DLC-t is piacra dobó fejlesztőkkel ezúttal véglegesen elszaladt a ló a Total War: Warhammernél jóval kevésbé látványos-ambiciózus, hovatovább egyenesen földhözragadt epizóddal.
Miközben, ha hajlandóak vagyunk félretenni az előítéleteinket, újfent kalapot kell emelnünk a horshami cég döntéshozói előtt, mivel munkájuk gyümölcse az utóbbi pár esztendő egyik, ha nem egyenesen a legmerészebb lépése. Ahogy ugyanis arra viszonylag hamar rájöhetünk, a készítők nem az Attila kissé átalakított variánsát adták ki, hanem egy távolról sem hibátlan, de merőben új csapásvonalat jelöltek ki, és az emberi léptékű kalandokra fókuszáltak.
Bár a hagyományoknak megfelelően ezúttal is vívhatunk gyorscsatákat, az ismerkedést érdemes a kampánnyal kezdenünk. Összesen tíz nép közül választhatjuk ki a legszimpatikusabbat, és igazából a helyzet lényegesen összetettebb, mint elsőre látszik.Nem csak néhány egyedi vonás köztük a különbség, minthogy egyesek rabszolgatartók, míg másoknál módunk van arra, hogy döntésekkel, vagy a morál magasan tartásával egy kis mellékeshez, vagy hasznos bónuszokhoz jussunk.
Valamennyi náció egyedi helyzetből indul és sajátos mechanikáiknak, illetve eltérő habitusuknak hála egyáltalán nem mindegy, hogy melyiküket is vezetjük. A négy viking csoport tagjaiban például vitán felül közös, nem kifejezetten rajongnak a békés megoldásokért. Ezért ha egy különleges esemény során módunk van a puszta megfélemlítés erejével új városokhoz jutni, akkor az ezt gyávaságnak tartó, vért akaró nép zúgolódni kezd és megeshet, hogy kissé paradox módon azért törnek ki lázadások, mert valódi vezérként kíméltük a harcosainkat. Ám teljesen más élmény Northymbre trónján ülni, mint Dyflinén, mivel az előbbi egy, az angolszász népeket engesztelhetetlenül gyűlölő, belső árulásoktól szenvedő, kaotikus horda, melynek fő bevételi forrása a rablás-fosztogatás, az utóbbi pedig pár fokkal mérsékeltebb, de már az első pillanattól kezdve arra van kényszerítve, hogy megvédje magát. A galloknál pedig Mide uraként el kell fogadnunk, hogy szó szerint központi szerepet töltünk be, mert egyfelől Flann fejedelem arra áhítozik, hogy ő lehessen a törzseket összefogó nagykirály, másfelől birodalmunkat hét szomszéd is körbeveszi. Circenn eközben nagyságrendekkel jobban védett, ám urának két szövetség terhe nyomja a vállát, és nem árt, ha jó diplomata.
A többieknél is hasonlóan színes a választék, de nem árt felkészülnünk arra, hogy hiába a markánsan eltérő alaphelyzetek, az egységkínálat maximálisan korhű. Így fölösleges abban reménykednünk, hogy villámokat szóró druidákkal, hidak alatt élő trollokkal, vagy tündérkékkel tölthetjük fel a sorainkat. A valóság talaján állva kard, lándzsa vagy fejszeforgató legényekre, derék lovasokra, dárdahajítókra, íjászokra, nyílpuskásokra, harci kutyákra és katapultokra számíthatunk. Erősségeik és gyengeségeik jellemzően oldaltól függetlenül ugyanazok, ám mivel az egyes kultúrák más-más gyilokszerszámokra esküsznek, egy kardos wessex-i jobban állja a sarat az inkább a fejszéket preferáló seregben szolgáló társánál, aki messze nem kapott olyan alapos kiképzést, mint ő. Emellett náluk bővebb a választék az adott harcmodor képviselőiből. Ez alapján könnyedén azt hihetnénk, hogy annyi a dolgunk, hogy összegyűjtünk pár tízezer aranyat és aztán elit vitézekből álló gárdánk élén a mi szánkból szól a Brit szigetek összes törvénye.
Ezt azonban több újítás is megnehezíti. A legfőbb, hogy alárendeltjeink nem holmi napfénnyel táplálkozó csodalények, azaz elvárják, hogy etessük őket. Ergo, nem csak a zsoldjukat kell kigazdálkodni, arra is ügyelni kell, hogy ne toborozzunk több marcona bakát, mint amennyinek kenyeret tudunk adni, mert elfogynak a tartalékok, beosztottjaink éhen vesznek. Emiatt a távolabbi vidékek meghódítását is át kell gondolnunk, mivel előfordulhat, hogy út közben sehol sem jutunk élelemhez és csonttá soványodott, alig vánszorgó bakáinkat pár, sodrófával felszerelt öregasszony, vagy unatkozó kisgyermek is bucira veri. Másrészt, minél értékesebb egy egység, annál tovább tart kiképezni, ami azt jelenti, hogy limitált, hogy hány is van belőle, és lehet, hogy 20-30 körig nem is érkezik utánpótlás. Végül, bár ezúttal nem kell várnunk arra, hogy a kiválasztott hadfik beálljanak hozzánk, kezdetben távolról sem teljes a létszám és nem kevés időbe telik, hogy az adott csapat teljes pompájában tündököljön. Ergo, aki ahhoz szokott, hogy 6-8, emberek ezrei által kísért generálist mozgat és további 3-4 parancsnok békében várja, hogy forró legyen a helyzet, az okvetlenül csalódni fog, mert az esetek javában erre nem lesz lehetősége. Egy maximális létszámú, felső-középkategóriás fegyveresekből álló regimenttel is komoly sanszunk van arra, hogy bekerülünk a hat, katonailag legjelentősebb náció közé. Ebből logikusan következik, hogy a győzelmi feltételek sem olyan grandiózusak, mint általában. A gyors diadalra vágyók pár város elfoglalásával, vagy némi, jeles tettekért kapott hírnév gyűjtögetésével is beírhatják nevüket a sziget krónikáiba, de a maximalistáknak sem kell a fél világot a hűbérbirtokukká tenniük.
Seregünk menedzselése tehát a megszokottól eltérő kihívások elé állít minket, és van benne annyi, korábban nem látott elem, hogy a monitor elé szegezzen minket. Ám az infrastruktúra esetében már némileg felemásabb az összkép, elvégre az új szisztémában alaposan meg van kötve a kezünk. Kizárólag a nagyobb városoknál dönthetjük el, hogy mit szeretnénk felhúzni, itt viszont érdemes alaposan megtervezni, hogy mibe invesztálunk, mivel beruházásaink java komoly hátrányokkal bír. Van, amelyik csinos summát hoz, de rontja a közmorált, és mert ezt a rendszert is átszabták, már enyhe elégedetlenkedés is elég a lázadáshoz. Míg más opciók a vallás, vagy a jogbiztonság erejével épp ellenkező hatást váltanak ki, és megnyugtatják a népet, ám csökkentik a várható bevételünk. Ez a mezőgazdasági technikák egy részére is igaz. Ad-Hoc jellegű ötletelésekkel ezért a saját sírunkat ássuk, mivel hiába avatjuk fel a legnagyobb kaszárnyát, ha ezzel nullára apasztjuk az élelmiszerkészletet, vagy van tele népünk hasa, ha az éves költségvetésünk pont annyi, mint amennyit szomszédainkunalmukban eldorbézolnak a hétvégén.
De sajnos a kisebb településeknél egyáltalán nem kell gondolkozni, mert azok fix épületekkel bírnak. Ergo, ha az egyik faluban kézművesek élnek, nem dönthetünk úgy, hogy az ott élők inkább állattartással foglalatoskodjanak. Valamint a halászokkal sem közölhetjük, hogy ma még kivethetik a hálóikat, de holnaptól kezdve jobban teszik, ha a fazekasság rejtelmeire fókuszálnak. Ez egyfelől hallatlanul illúzióromboló, hiszen királyként felháborító, hogy a nyúl viszi a vadászpuskát, és alattvalóink mondják meg, hogy mivel akarnak foglalkozni. Ám másfelől ettől a játék jóval feszültebbé-taktikusabbá válik, mert hiába gondoljuk azt egy helyi viszonylatban jelentős birodalom vezéreként, hogy talpunk alatt megremeg a föld és egyetlen intésünkkel emberi életek ezreit terelhetjük új mederbe, ha porig rombolják az élelmezésünket biztosító községeket, akkor meg vagyunk lőve. Persze, ez oda-vissza működik, és bár a káröröm nem különösebben szép dolog, egészen fantasztikus érzés, hogy esélytelen senkiháziként egy jó haditervvel győzhetünk, vagy kivívunk magunknak egy tisztességes döntetlent.
A pazar élményhez a diplomácia is sokat hozzátesz. Kezdetben, mikor jószerivel egy követ nem lehet úgy elhajítani, hogy az ne repüljön át nyolc, hétvégi telek méretű királyság felett, kihasználhatjuk a sok lúd disznót győz elvét és ügyes alapozással sokra vihetjük. Arról nem is beszélve, hogy ha agresszív stílusban játszunk, akkor ellenlábasaink utolsó városának annektálása során megkegyelmezhetünk egykori haragosainknak, akik ezután kezük-lábuk törik, hogy hűséges lábtörlőkként a kedvünkre tegyenek, mielőtt megint megfegyelmeznénk őket. Három-négy efféle szatellit-állam pedig kincset érhet.
De akkor sem szabad lemondani a szavak erejéről, ha már kevesebb, ám nagyobb nép van a pályán, mivel egy-egy ravasz lépéssel kiegyenlíthetjük az erőviszonyokat. A walesiekkel játszva kezdetben a pénzcsinálásra helyeztem a hangsúlyt és nem nagyon törődtem a hódítással, ezért csak pár, magányos felkelő által elhódított falut kebeleztem be. Eközben a világ szépen elment mellettem, de miután nem ártottam bele magam a nagypolitikába, és hű lándzsásaim sokak napját el tudták volna rontani nyílt konfrontációnál, ráadásul szórtam az ajándékokat, hiába voltam gazdag, a lehetséges agresszorok nem rohantak le. Realistaként magától értetődően tudtam, hogy ez nem mehet így a végtelenségig, tehát előre menekülve kettős játékba kezdtem.
A vérgőzös vikingek fejéhez egy nagyobb szekérnyi aranytallér kíséretében hozzáadtam az egyik csinos-okos lányom. Azaz, bár ingem-gatyám ráment, a környék legeszelősebb megélhetési pszichopatája a kebelkomámmá lett, garantálva, hogy egy mosdatlan anyaszomorító sem gyújtja rám a házam az éjszaka közepén, hogy aztán a beleim kiontása közben megtárgyalja velem a birtokomban lévő települések tulajdonjogáról alkotott elképzeléseit. Ezt követően belekötöttem egy kisebb szomszédomba, akit a lelkes vejem egy jelképes összegért belepasszírozott a földbe, majd hirtelen megnőtt az ázsióm, és a nagyurak keresni kezdték a barátságomat. Köztük maga Nagy Alfréd is, holott reálisan nézve nem hogy ellenfél nem voltam neki, hanem ahhoz is sokat kellett volna fejlődnöm, hogy radar alatti nímandként gondoljon rám. A tény azonban tény marad: ésszel lépve helyzetbe tudtam magam hozni, és kivívtam a győzelmet, miközben az önmagukat erősnek gondolók java fűbe harapott.
Természetesen, a javulás nem száz százalékos, mert hébe-hóba akad pár, öngyilkos hajlamú, békét semmi szín alatt nem kötő hullajelölt. Ám az ilyen kínos-nevetséges jelenetek ritkák, ergo, bátran kijelenthetjük, hogy van értelme tárgyalóasztal mellé ülni és a Creative Assembly munkatársai érdemben javítottak az egyik, ha nem a legtöbbet kifogásolt elemen. A frakción belüli kormányzás ellenben változatlanul egy hajítófát sem ér. Egy minimális odafigyelést igénylő, unalmas rendszert kapunk, melynél bőven elég, ha gondoskodunk arról, hogy senkinek se jusson túl sok földbirtok és ha valaki szervezkedik, akkor lefizetjük, elbeszélgetünk vele, vagy felkérjük kedvenc orgyilkosunk, hogy menjen el vadászni a bajkeverővel.
Végül, a technológiai fejlesztésekről is érdemes pár szót ejteni. Ezek kellő mennyiségű ember besorozása után, vagy bizonyos létesítmények tető alá hozatala esetén válnak elérhetővé, és míg eleinte csak bónuszokat, illetve új egységeket és épületeket adnak, magasabb szinteken némi üröm is keveredik az örömbe. Ha a kiképzés olcsóbbá válik, akkor a fenntartás drágább lesz, és amennyiben a kereskedelem megélénkül, ellenfeleink a korszakhoz mérve gondosan kiépített úthálózat miatt gyorsabban tudnak haladni. De az is megeshet, hogy a sajátjaink körében osztatlan tekintélyt vívunk ki, ám a külhoniak még az arannyal megtömött kincsesládákat is undorral nyitják fel, ha tudják, hogy tőlünk jött az ajándék. Egyszóval, itt is ajánlott jó előre eldönteni, hogy mit is akarunk, mivel terv nélkül magunk alatt vágjuk a fát.
Összességében tehát, bár a Total War Saga: Thrones of Britannia minőségére pár elemet leszámítva egy szavunk sem lehet, alighanem a franchise leginkább megosztó képviselőjeként vonul majd be a köztudatba. Ha el tudjuk fogadni, hogy jóval szerényebb a lépték, mint a fősodor epizódjaiban, akkor remekül szórakozhatunk vele. Amennyiben viszont a Warhammer világára építő, grandiózus felvonások után nem éppen kedvünkre való, hogy egy maréknyi baltaforgató martalóc parancsnokaként küzdjünk a megmaradásért, és a legfőbb gondunk az legyen, hogy mit esznek holnap a legényeink, akkor a játék nem nekünk való.
