Holttestek, vér, sebesültek, robbanások, fegyverropogás, elkínzott hörgések és halálsikolyok. Hősies dolog a háború, nemde? Azt gondolhatjuk, hogy katonaként dicsőség és elismerés vár ránk, miközben azok, akik valóban átélték és visszatértek valami másról számolnak be. A háború azonban csak részben szól a harcoló egységekről, mások is részt vesznek benne, ha tetszik, ha nem. Civilek, mint ahogy azt egy sok díjat begyűjtött játéknál is láthattuk, és azok is, akik igyekeznek megmenteni mindenkit, ha még lehetséges, vagy méltóságteljesebb, emberibb körülményeket teremteni, ha még megoldható. Orvosok, ápolók, nővérek és a hozzájuk tartozó személyzet, akik szintén szembesülnek a háború minden borzalmával és következményével.

Ha eddig úgy gondoltuk, hogy csak a katonák szemszögét érdemes videojátékba foglalni, lehet érdekes, vagy legalábbis tanulságos bepillantani, hogy a frontvonal mögött (vagy épp mellett) miként zajlanak a dolgok, miközben ezek a hősök egy fegyvert sem sütnek el és egy területet sem hódítanak meg. Ők csak életeket mentenek, ha egy mód van rá.

Nem véletlen, ha a játékra nézve a Last Train Home vagy a This War of Mine jut eszünkbe a War Hospital jellegét nézve. Igaz ott, ha elég ügyesek voltunk és jól válogattuk össze a kis csapatunkat, hamar stabil körülményeket teremthettünk magunknak, a körülményeket figyelembe véve. Itt a játék a hiányok áthidalásáról, a súlyos döntésekről és a személyzet menedzseléséről szól inkább, ahol nyugodt időszakra, „mindenből van elég” érzésre ne is számítsunk. Egyfajta „háború szimulátorként” bele lehet gondolni, hogy egy békés orvosi front-kórház létezése illúzió lenne. Nem csak azért, mert sok nyersanyagot nekünk magunknak kell előállítanunk, hanem főként a kiszámíthatatlanság miatt nem lehetünk elég felkészültek.

Néha olyan érzésem volt, hogy a játék, mintha figyelné, hogy miből, hogyan állunk és lökne az eseményeken egy kicsit. Sok élelmiszerünk van? Szinte biztos, hogy lopni fognak tőlünk. Nagyon alacsony a morál? Jó eséllyel az egyik-másik műtét olyan jól sikerül, hogy reményt ad embereinknek. Ráérnek az orvosaink vagy egész pihentek, miközben azért műtenek? Szinte biztos, hogy beesik 8-10 ember, akiknek néha helyet is nehéz találni, ahol a sorsukra várhatnak, nemhogy műtőasztalt, amihez megfelelő gyógyszer és orvos is akad.

Egy ponton túl, sajnos a játék azt a rezignáltságot is remekül szimulálja, amikor hármasával küldjük a súlyos sérülteket és a nagyon nehéz eseteket abba a kartotékba, ahová azoknak az aktái kerülnek, akiket haldoklóként ápolunk, a megmentésükre viszont már nem törekszünk. Egy ideig olvasgatjuk a katonák adatait, hogy honnan származik, milyen érdekesség van feljegyezve róla, de amikor úgy igazán beindul a mászárszék-jelleg, igazából darab-darab és csak azokat az adatokat nézzük, amivel számolnunk kell. Mennyire nehéz a műtét, mennyi időbe telik és mennyi gyógyszert igényel? Kemény dolog még játékban is feltenni azt a kérdést, hogy megéri megmenteni, vagy inkább hagyjuk?

És ezt a helyzetet az sem könnyíti meg, hogy a játék időnként a parancsnokság vagy valamelyik emberünk nevében „küldetéseket” ad, vagyis jutalommal kecsegtet, ha azt az adott – általában súlyos nyersanyag és erőforrás igényű – embert megmentjük. De ilyen módon plusz ellátmányhoz juthatunk és akár egy új orvost is besorozhatunk, aki szó szerint kincset ér. Azt a gondolatot pedig messzire száműzzük, hogy az ő megmentése 2-3 másik ember halálával volt csak lehetséges.

A tábor fejlesztésének, a nyersanyagok, gyógyszerek előteremtésének és az embereink menedzselésének a feladata is a mi vállunkat nyomja. A személyzet elfárad, a gyógyszer, élelem állandóan fogy a sebesültek pedig özönlenek hozzánk, néha majdnem szó szerint elborítják a kórházat. Ha pedig mindez nem lenne elég, a kórházunknak otthont adó romos városka melletti védvonal és lövészárok is a mi parancsnokságunk alá kerül. A mi feladatunk elég emberanyaggal feltölteni, hogy sikeresen visszaverhessék a német támadásokat. Ha ez nem sikerül, vége a játéknak, ahogy akkor is, ha a morálunk nullára csökken.

Az első világháború leggyakrabban használt megnevezését, „A háború, amely véget vet minden háborúnak.” tévesen Woodrow elnöknek tulajdonítják, pedig H.G. Wells brit író (Világok harca, Dr. Moreau szigete) alkotta meg. Kezdetben idealista szlogenként lehetett hallani vagy olvasni, azonban az évek múltával, 1918 közeledtével, már ironikus és szkeptikus színezetet öltött és később is, csak mint téveszmeként utaltak rá, mint ahogy Nixon egy beszédében is elhangzott: „…nem állítom azt, hogy a Vietnámban vívott háború lesz a háború, amely véget vet a háborúnak.”.

A War Hospital emléket kíván állítani azok áldozatos munkájának, akik embertársaik megmentésén dolgoztak, gyakran kegyetlen, hiányoktól és borzalmas körülményektől sújtott, életveszélyes körülmények közepette. A játékmechanikák jellege és az egész hangulata lelombozó, a legjobb esetben is néha sikeres harc egy túlterhelt és küszködésre ítélt helyzetben, nem messze a frontvonaltól. Nem érdemes ezt felróni a War Hospital készítőinek, de aki éppen nem érzi jól magát lelkileg, az ne ezt a játékot válassza, mert tényleg lehoz az életről. Ha pedig túlélésre, pengeélen táncolásra és egy brutális hadikórház menedzselésére vágyunk, akkor – történelmi hűség ide vagy oda – ez a mi játékunk, de nem lesz könnyű dolgunk vele.