A slasher-horrorok receptje nem tartozik a legkifinomultabb stílusirányzatok közé. De nem is azért szeretik őket a rajongóik. Elvileg szinte mindent tudunk előre, a lapok le vannak osztva, a végkimenetel borítékolható és a filmben történő eseményekkel kapcsolatban sem lehetnek illúzióink, itt bizony vér fog folyni, elég kreatív és borzalmas módokon. Tudjuk, hogy hullani fognak a szereplők, mint a legyek, sőt, a túlélők feje felett is legtöbbször ott lebegett a második (harmadik, hetedik…) rész réme, ami megint csak minden volt, de életbiztosítás aztán biztosan nem.

De mégis miért ránt be és szegez a képernyő elé ez a stílus annyi embert? Mitől olyan vonzó egy olyan történeteket és eseményeket felsorakoztató egész estét film, amit egy jó érzésű vagy józan ésszel ellátott emberi lény messziről elkerülne? A horrorfilmek egyik legerősebb hatása, hogy a nézőkben kiváltják a fuss vagy harcolj választ, ami az adrenalin, az endorfin és a dopamin szintjének megemelkedésével jár. Ez pedig az agyunk örömhöz, izgalomhoz, jutalomhoz kapcsolódó területeit bombázza, vagyis hormonok szintjén beszélve csupa jó dolgot okoz, de az adrenalin is egy felfokozottabb állapotot idéz elő, felpörget és életerővel, éberséggel, tettrekészséggel készít fel minket a vélt vagy valós veszély elhárítására.

Azt is megfigyelték, hogy az extrovertáltabb, ingerkereső személyiségek (szenzoros élménykeresés impulzus) és az újdonságokra nyitottabb hozzáállásúak szívesebben néznek horror jellegű filmeket. Emellett egy ambivalensnek tűnő, mégis hasznos, érdekes oldala is van a brutális filmek, játékok vonzerejének. Egyfelől ebben a formában biztonságos bepillantást kapunk az emberi viselkedés legsötétebb bugyraiba is – arról nem is beszélve, hogy ilyen események személyes megtapasztalása milyen súlyos károkat tudna okozni. Másfelől egy jó film olyan felvetéseket is megválaszolhat, miszerint milyen jó lenne ilyen-olyan emberek, antihősök bőrébe bújni.

A brutalitás, a kegyetlenség, az erőszak és a dominancia vonzó alternatívaként, megoldásként vagy tulajdonságként lebeghet a szemünk előtt, amíg a következményeivel nem szembesülünk valamilyen formában. Végül pedig van valami felszabadító abban, hogy bármekkora gonosszal is szembesülünk a képernyőn, a film végén mi felállunk a székből és egy olyan világba térünk vissza, ahol ezek a dolgok nem léteznek, vagy ahol számos védő/kontroll funkció biztosítja, hogy ne élhessünk meg ilyesmiket.

Az Until Dawn egy 2015-ös interaktív horror/dráma PS3 játék remake verziója. A történet szerint tíz fiatal egy hegyi nyaralóban bulizik, de egy nagyon rosszul elsült poén végül két lány halálához vezet. A történtek után egy évvel ugyanott találkoznak és kezdetét veszi életük leghosszabb éjszakájának eseményláncolata.

A felújítás nagy részt hű maradt a történethez, de karakterek közötti új interakciókkal, jobban kifejtett prológussal és végkifejletekkel bővítette. Új zenék is bekerültek, hiszen mégiscsak eltelt majd 10 év és a szereplőket itt már TPP-ben látjuk és irányítjuk. Három olyan része/mechanikája van a játéknak, ami alapjaiban meghatározza a történet alakulását és azt, hogy ki éli túl az éjszakát. Az első a quick-time eventek, amik pl. meneküléskor „mérik”, hogy mennyire vagyunk sikeresek az adott helyzetben. Megbotlunk a sötét erdőben rohanva? Le tudunk ereszkedni egy meredek árokba anélkül, hogy lezuhannánk? Elég gyorsan reagálunk egy vészhelyzetben? Ilyesmi helyzetekre gondoljunk.

A második mechanika a pillangóhatás, ami a döntéshelyzetek miatt lényeges és ahogy a neve is mutatja következményeket vonz, akár nagyon aprónak tűnő, lényegtelen elemeknél is pl. egy kismadár lelövése, hógolyóval való megdobása. Ez a horrorokra jellemző bizonytalanság és egyfajta „paranoia” előidézésére is remekül alkalmas, ugyanis sok tettünkkel, döntésünkkel csak sokkal később találkozunk ok-okozatként. A fontos szerepet betöltő totemek (Death, Danger, Loss, Guidance, Fortune) listája is kibővült, a megszokottak mellett egy hatodik kategória (Hunger) is bekerült a játékba és a totemek helyét, néhány általuk kapott látomást is megváltoztattak a remake verzióban.

Sokan panaszkodnak akadozásra, eltűnő és felbukkanó hangokra és crashekre (ez utóbbi engem is sújtott) – ezeket a patchek javítani fogják, de megint csak felhívják a figyelmet arra, hogy a kész játék nem mindig párosul játszhatóval is. A QTE-ket és a mentési lehetőség hiányát többen is sérelmezték. Az elsőt főleg azért, mert egy elrontott gombnyomás akár halálos végeredményt is hozhat, a másikat pedig azért, mert ezzel „kötelező” újrajátszásra, bonyolult, minden lépést számontartó lista írására kényszerítik a játékosokat. Arról nem is beszélve, hogy a QTE rontásokból sincsen visszaút.

Ez utóbbit azért a beállításoknál menedzselhetjük, ugyanis elég sok lehetőségből választhatunk és emlékeim szerint akár ki is kapcsolhatjuk a QTE mechanikát. Hasonlóképp a sötétben bolyongásra is érkeztek negatív kommentek – és ezeket meg is tudom erősíteni – mert az egy dolog, hogy a játék fontos részét képezi, hogy a karakterek felfedezik a helyszíneket, de pont az első fejezetben egy fürdőszobát kell megtalálnunk a sötét házban, öngyújtó fény mellett és 10-15 percnyi, oda-vissza bolyongásba is beletelhet mire végigjárunk mindent, ami nem segít abban, hogy tényleg interaktív mozinak érezzük a játék eseményeit.

Az Until Dawnnak jót tett a ráncfelvarrás és a modernizálás, a rajongók pedig még több tartalmat kapnak a kezükhöz, ami még akkor is jó hír, ha a régi játék ott lapul a polcon. Az izgalom/tehetetlenség, a kiszámíthatóság és a hirtelen csavarok jó arányban követik egymást, jumpscareből sincs hiány és az összegyűjthető nyomok, fotók, totemek nagyon jól kirajzolják a háttérszálakat és a történet egészét is. Úgy tűnik a Silent Hill 2 után a horror rajongók az októbert is kedvenc műfajukkal tölthetik, a címben felvetett kérdést pedig komolyan kell venni. Elvégre nem mindenki érdemli meg, hogy túlélje az Until Dawn szörnyűségeit. Vagy épp elég büntetés lesz nekik, hogy túlélték az éjszakát?