A Silent Hill 1999-ben már az első részével beírta magát azok közé a videojátékok közé, amik egy stílus alaptételének, valamint egy konzol generáció kiemelkedő címének számítanak. A Konami pedig jól ráérzett arra, hogy érdemes sorozatban gondolkodniuk, bár ebben a 2 millió eladott példány is sokat segített. Az második rész a mai napig a legjobbnak tartott darab a sorozatban és a most érkezett remake érdekes módon újítja meg az eredetit, miközben igyekszik hű maradni az etalonhoz.
A Bloober fejlesztőcsapata ugyan nem kezdő a horrorokat tekintve (The Medium), mégis sokan aggódtak amiatt, hogy egy Silent Hill 2 remake eleve kudarcra ítélt projektként indul-e vagy sem. A cél természetesen a játék szellemiségének és – a talán még fontosabb – hangulatának a megőrzése volt. Mindehhez pedig egy olyan törekvés kapcsolódott, ami a modern technológiai, grafikai és a játékmenetet is érintő változásokat úgy képes összegyúrni, hogy a végén még hangsúlyosan felismerhető maradjon a Silent Hill 2 minden lényeges része.
James Sunderland szerepében játszunk, aki a halott feleségétől kapott levél miatt érkezik a csendes – és emlékeikben nagyon is kedves – turistavárosba, Silent Hillbe. Amikor megérkezik, hamar megtapasztalja, hogy a várost bizarr szörnyek lepték el, és egy rettenetes rémálomba sodródik. Az küszködéssel és rettenettel teli úton egy zseblámpa és egy rádió az összes felszerelése – az előbbi sokszor az egyetlen fényforrás a játékban, az utóbbi pedig statikus zörejjel figyelmeztet, ha lény van a közelben. Fegyvereket is találunk, de ezek lényegileg inkább hamis reménnyel kecsegtetnek, a túléléshez épp elegek, de játékos szemszögből szerencsére biztonságérzetet egy pillanatig sem adnak Silent Hill köddel borított város-útvesztőjében.
Több olyan – teljesen nyilvánvalóan a rajongóknak szóló – extra is bekerült a játékba. A grafikai beállításokban például ott van a nagy elődöt idéző 90’s Graphic Mode, a rádió frekvenciáját jelző csík is ki-be kapcsolható többek között, vagyis a kezelőfelület (ha úgy akarjuk) szinte alig látszik és teret hagy a vizualitásnak, a grafika/történet hatásainak – így jó eséllyel nem fogunk abba belefutni, hogy ott kúszik valami rettenet, de a HP csíkunk épp kitakarta.
Mivel a Silent Hill 2 remake-je nem egyszerű grafikai tuning, lássuk, „mit adtak nekünk a rómaiak”. Ha van valami, ami jót tesz egy Silent Hill-es környezetre felhúzott pszichológiai horrornak, ahol a látvány, a köd, a pocsolyák, az elhanyagolt épületekről lepergő vakolat, a szétszórt szemét, falevelek (és a listát sokáig folytathatnám) gyönyörűen megjelenik, akkor igen, a grafika az. A kameramozgás végre kihozta a játékot a régi verzió talán egyetlen gyenge pontjából, de a zene itt is Akira Yamaoka kezét és fülét dicséri – és nem csak át lett emelve a régi verzióból – a fejtörők tovább lettek fejlesztve pl. a zenedoboz és a szinkronhangok terén is csiszoltak a játékon.
Viszont vannak olyan részek is, ahol a hozzáadott érték és a változtatás már sokkal ambivelensebb végeredményt hozott és nem csak azért, mert az internet népe szeret mindent kritizálni és azért sem megy a szomszédba, hogy hőbörgésre alkalmas témákat találjon – pláne egy ilyen kultikus játéknál. Maria és Angela karaktere egyértelműen központi szerepet tölt be, a kinézetük megváltoztatása, valamint a párbeszédek tovább gondolása viszont kettő érzést hagyott az emberekben.
Az előbbivel hamar megbékéltek, az utóbbinak viszont túlmagyarázás érzete lett, ami kihatott még más karakterekre, az endboss harcra és a záró jelenetre is. Itt kicsit túlfutott a Bloober lelkesedése, ahogy abban is, hogy a játékot több szörnnyel, több harccal és nagyobb térképpel egy – ahogy egy fórumozó frappánsan megjegyezte – Resident Evil irányba tolta, ami a pszichológiai horrort, az apróságokra építő borzongatást, túlélő(akció)horror felé viszi. Lesznek ennek a verziónak is rajongói, a kérdés már csak az, hogy ha vajon az egész sorozat ilyesfajta remake-et kap, vajon megmarad-e az irány.
A Silent Hill 2 remake érdekesen billeg azon a vékony vonalon, ahol a fejlesztések, az extra kiegészítések, a tovább gondolt mechanikák és a gyönyörű grafika azzal a védjeggyé vált hangulattal, mondanivalóval találkozik, amitől a játék legenda lett. A főszereplő gyötrelmei, a gyász, az elfojtás, a hiú remény, a szembenézés, a szerelem, a rettegés, a gyűlölet és az erőszak megannyi formái egyenként is elegendő muníciót szolgáltatnának egy horrorhoz.
Együtt viszont egy olyan tömény, de jól adagolt, az emberi lélek tényleges legmélyére pillantó pokoljárást jelenítenek meg konkrét és szimbolikus értelmezéssel, amire a mai napig nagyon kevés jó példa akad. A Silent Hill 2-nek nevezett etalon kicsit megváltozott, átöltötzött és borzongató sziréndalával újra hív: ha holnap levelet kapunk, elolvassuk és útnak indulunk?
