Cikkünk első fele ide kattintva olvasható

Annak dacára, hogy a Quantic Dream neve az interaktív filmekkel forrt egybe, a stúdió első szárnypróbálgatása, az 1999-es Omikron: The Nomad Soul még egy merőben más vonulathoz tartozott. David Cage egy megannyi műfajt vegyítő, grandiózust kasszasiker-várományossal akarta beírni nevét a szcéna történelmébe. Így a nehezen bekategorizálható, cyberpunk stílusjegyeket magán viselő program, amiben egy másik dimenzióból érkezett rendőrnyomozó omikroni kollégája testébe költözik, hogy elkaphasson egy sorozatgyilkos démont, egy igen érdekes vegyesfelvágott lett.

Az egyik pillanatban bunyózunk, majd logikai feladványokat oldunk meg, hogy utána lövöldözzünk vagy nyomozzunk egy kicsit. Emellett szabadon bejárhatjuk a jókora városállam markánsan eltérő kerületeit – köztük egy, anno formabontó-merész vigalmi negyedet is. Hovatovább, igazi csemegeként a projektet teljes mellszélességgel támogató David Bowie bámulatos szerzeményeit is meghallgathatjuk. Csábítóan hangzó keverék, ám sajnos a kor technikai szintje gátat szabott a francia szakember álmainak. A papíron parádésan muzsikáló ötlet egy távolról sem élvezhetetlen, de kusza, felemás és egyenlőtlen kísérletként látott napvilágot. Ám manapság aligha okozna gondot a hardver-limitáció, és Cage kényszerű kompromisszumok nélkül tárhatná a világ elé vízióját.

Arra, hogy egy cím megítélése mennyit változhat az évek során, keresve sem találhatunk jobb példát a God Hand kálváriájánál. A Clover Studio utolsó, egy Power Rangers-imitátor törpékkel, gorillajelmezes ámokfutókkal és pózer szörnyetegekkel teli, bizarr univerzumba elkalauzoló beat 'em upja ugyanis eleinte keveseket nyűgözött le. Miközben a kritikusok döntően elismerően nyilatkoztak a főhős, Gene kalandja során felcsendülő zenékről, és a saját küzdőstílus kialakításával kényeztető játékmenetet is méltatták, ezek az erősségek nehezen tudták ellensúlyozni a negatívumokat.

Az ítészek java nem tudott felülemelkedni az irgalmatlanul kemény nehézségi szinten, és az időnként abszurdba hajló történetet is sokan becsmérelték keresetlen szavakkal. Hamar kisült azonban, hogy egyik-másik zsurnaliszta nagy ívben fittyet hányt a szakmai etika alapvető szabályaira. Az IGN kritikusa, Chris Roper bevallotta, hogy egy szekció és kismillió halál után feladta az izzasztó kuriózummal való ismerkedést, ergo az általa bosszúból kiosztott 3/10-es verdikt mérsékelten releváns.

Az ilyen és ehhez hasonló húzások hatására apránként egyre szélesebb körben figyeltek fel Shinji Mikami remekére, és pár újságíró is revideálta korábbi, elmarasztaló véleményét. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy sajátos vezeklésként az IGN-nél is önkritikát gyakoroltak, és beválogatták az ágazat száz megismételhetetlen-felülmúlhatatlan csúcspontja közé – de a miheztartás végett a pontszámát nem korrigálták. A God Hand tehát mára egy izgalmas, ám távolról sem hibátlan, üde színfoltként foglalja el kategóriáján belül az őt megillető helyet. Azaz újra sorompóba lehetne állítani.

Persze, egy dicshimnuszok ezreiben piedesztálra emelt, vagy csupán kisebb-nagyobb hiányosságoktól szenvedő alkotás gyengeségeinek kijavítása nem nagy kunszt. Az igazi kihívást papíron parádésan muzsikáló, de a gyakorlatban magukat joggal becsapottnak érző vásárlók százezreit megkárosító, egyben egy szebb-jobb korban jogi retorziókat felvető fércművek becsületének helyreállítása jelenti.

Az, hogy az állítása szerint életét különleges bevetések százain kockáztató és a legmocskosabb módszerektől sem visszariadó Richard Marcinko történeteiből mi igaz, lehetetlen megmondani. Az viszont tény, hogy a Vietnám poklát megjáró, aztán tehetségét a SEAL Team Six parancsnokaként kamatoztató, majd végül az USA infrastruktúrájának védelmét tesztelő férfi történetei igen népszerűek. Ezért, bár hírnevét finoman fogalmazva is beárnyékolja, hogy huszonegy hónapra rács mögé dugták, mert kenőpénzt fogadott el egy beszállítótól, a bevetései ihlette regényeit hagyományosan el szokták kapkodni a könyvesboltok polcairól.

Ennek tükrében érthető, hogy mikor a Bethesda bejelentette, hogy a Zombie Studios videojátékként fogja feldolgozni az ex-kommandós pályáját, a boldogságtól megmámorosodott rajongói a fellegekben jártak. Örömüket pedig tovább fokozta, hogy az illetékesek végül inkább a jóval magasabban jegyzett Rebellion Developmentsre bízták a nem mindennapi feladatot. Hiszen a többség abból indult ki, hogy a Sniper Elite franchise felett bábáskodó cég munkatársai értik a dolgukat.

Ám az ébredés keserű volt, mivel Marcinko beceneve után Rogue Warrior-nak keresztelt iszonyat a legpesszimistább várakozásokat is alulmúlta. Az unalmas, rövid, katasztrofális irányítású, elavult grafikájú, nevetséges történetű és halmazati büntetésnek játszhatatlan formában a nagyközönség elé tárt lövölde műfaja állatorvosi lovaként fagyasztotta a mosolyt a szebben-jobban bízók arcára. A témában ellenben tagadhatatlanul van fantázia, mivel ki ne akarna belebújni egy rendíthetetlen-rafinált katona bőrébe?

A sokáig ígéretes projektként kezelt, a sajtó és a franchise szerelmeseinek bizalmát is elnyerő Alien: Colonial Marines kényes-kínos esete közismert. Az ágazat botránykövévé züllő förmedvény szürreális kabaréjeleneteket produkáló mesterséges intelligenciájával és az előzetesekben látottnál nagyságrendekkel csúnyább grafikájával jócskán felkorbácsolta az indulatokat.

A magukat joggal becsapva érző vevők közül páran pert indítottak a Gearbox és a Sega ellen, azt állítva, hogy az érintettek nemes egyszerűséggel átverték őket a reklámokkal. Míg a két cég vezetői bazári kofákat is pirulásra késztető, primitív-személyeskedő vitába kezdtek arról, hogy kinek a vétke a siralmas végeredmény. Megérné kipróbálni, hogy vajon némi ráncfelvarrás és az ellenfeleket vezénylő kódsorok tüzetes átvizsgálása után hogyan teljesítene a tengerészgyalogosokra fókuszáló FPS.

A Ride to Hell: Retribution fejlesztői nem kis fegyvertényt hajtottak végre. Ha valahol megemlítik fáradozásaik poshadt gyümölcsét, akkor a hallgatóság tagjai vérmérsékletüktől függően vagy veszett-vad röhögőgörcsben törnek ki, vagy falfehéren, maguk elé motyogva dolgozzák fel a hirtelen feltóduló emlékeket. Tény, az Eutechnyx a veterán Jake Conway bűnbandák ellen indított vendettája körül forgó, az idézőjelet maximálisan kivívó „akció-kalandjátéka” legfeljebb egzotikus diktatúrák új praktikákra nyitott főhóhérmestereinek figyelmét keltheti fel.

Elképesztően fapados motorozás, primitív harc, és az embert örök cölibátusba kergető szexjelenetek: tényszerűen nincs egy élvezhető eleme sem. De nem szabad elfelejtünk, hogy a kezdet kezdetén nem egy ZS-listás borzalom, hanem egy nyitott világú GTA-rivális tető alá hozatala volt a terv. Csakhogy a feladatra eredetileg kiszemelt gárdának beletört a bicskája a nagy feladatba, és azt ki tudja, hogy milyen megfontolásból az autóversenyekre specializálódott brit tucatstúdió munkatársai fejezték be.

Holott megfelelő kezekben egy, a bosszúállás, esetleg éppen annak értelmetlensége körül forgó történetű, és a hatvanas évek slágerei mellett az éra jellegzetes karaktereit felvonultató címben lenne potenciál. Pláne, ha kedvünkre száguldozhatnánk benne, megkötések nélkül lubickolhatnánk az atmoszférát megalapozó mellékmissziókban, és izgalmasabbnál izgalmasabb csihi-puhikkal, vagy tűzharcokkal bizonyíthatnánk rátermettségünket.

Belegondolni is félelmetes, hogy az USA kezében lévő konzolpiac nem kis részben azért került a japánok kezébe, mert nyugati társaik totálisan hiteltelenné váltak a nagyközönség szemében. Azaz ha csupán böngészőből futtatható alkotásként is, ám ajánlott volna kicsinosítani és modern hangeffektekkel feldobni a tárgyak gyors keresgélésére építő programot. Mivel így az érdeklődők a belbecsről, és nem a mai szemmel nézve retinaleválást okozó grafikáról, vagy dobhártyaszaggató audio-effektekről mondhatnának ítéletet.