Míg pár éve az újrakiadások osztatlan megdöbbenést keltettek, mára ez a meglehetősen vegyes végeredményű gyakorlat megszokottá vált. Cikkünkben ezért az ipar második esélyt érdemlő fény- és mélypontjait vesszük górcső alá.
Lássuk hát a jelölteket!
Bár a Warcraft 3: Reforged irtóztató fiaskója után a rajongók a hátuk közepére sem kívánnak egy esetleges Blizzard-remake-ről, vitathatatlan, hogy a 2000-ben debütált Diablo 2-t sokan örömmel látnák díszes-csicsás köntösbe csomagolva. Ez persze nem meglepő. Hiszen miközben riválisai kilencvenkilenc százaléka rettenetesen öregedett, a hack and slash-ek koronázatlan királya bő húsz évvel később is épp olyan frissnek hat, mintha tegnap jelent volna meg. Pörgős hentorgia, az élvezeti értéket nagyban megdobó multiplayer mód, markánsan eltérő kasztok: az alapokra egy szavunk sem lehet. Ezért a lényeghez szinte hozzá sem kellene nyúlni – csupán pár kényelmi funkcióra és egy alapos, a kissé avétos grafikát kicsinosító ráncfelvarrásra volna szükség.
A Deus Exnél gyaníthatóan hosszabb ideig tartanának a munkálatok, mivel Warren Spector maga ismerte el, hogy a mesterséges intelligencián lett volna még mit finomítani. De fáradozásai gyümölcsét ezen gyengesége dacára a mai napig általános tisztelet övezi. Elvégre a cyberpunk FPS-RPG hibrid torokszorító, összeesküvés-elméletekből ihletet merítő, fordulatos cselekménye óhatatlanul magával ragad és nem ereszt. Illuminátusok, hajmeresztő kormányprojektek, világuralom, mesterséges intelligenciák, a homályban megbúvó társaságok, és egy elsőre felfoghatatlan-elképzelhetetlen, sátáni terv: jóformán húszpercenként esik le az állunk a döbbenettől.
Hazai vizekenAhogy azt a S.W.I.N.E. esete is jól mutatja, a hazai játékiparnak is akadnak feltámadásra váró kincsei. A szcéna magyar képviselői elsősorban az RTS-ek területén alkottak maradandót, ezért logikus, hogy ezekben van a legnagyobb potenciál. Az Imperium Galactica, a Codename: Panzers és a Haegemonia franchise-ok mellett az furmányos térképekkel kényeztető Armies of Exigo, és a komplex Theocracy sem hoznának szégyent magukra. Persze, ez más jellegű művekre is igaz. A 2009-es King Arthur: The Role-Playing Wargame és a 2013-as The Incredible Adventures of Van Helsing HD-változatokkal tarolhatnának. A maga idejében sztárként ünnepelt Ecco is százezreket hozna lázba, fennen hirdetve a Novotrade csapatának tudását. Végül, bár a szöveges kalandjátékok fénye némiképp megkopott, Rátkai István az Időrégészhez hasonló, körmönfont-páratlan agytornáiban is lenne potenciál. Különösen, ha az új kiadások egy, a zöldülűekre is gondoló, könnyített móddal segítenék az efféle programokkal ismerkedő, rutintalan újoncokat.
Így a kismillió kombinációt lehetővé tevő, képzettségekre, és a főhőst, J. C. Dentont emberfeletti képességekkel felruházó nanoimplantokra építő, fenomenális fejlődési rendszer csak a hab az ízletes tortán. Pláne, mert fegyvereinket jó szolgálatot tevő kiegészítőkkel igazíthatjuk a stílusunkhoz. Egy dög nehéz lángszóróval is zsírozott villámként száguldozó, tűzálló mániákus, érzékelhetetlenné váló, halefos-nyílpuskás orgyilkos, kémdrónjával a terepet alaposan felderítő, az összetűzéseket lehetőség szerint elkerülő hacker, vagy regenerálódó izomkolosszus: egyre megy. Mi döntjük el, hogy melyik utat választjuk, és az opcionálisan abszolválható feladatokkal, illetve rafináltan elrejtett mellékútvonalakkal teli pályáknak hála, szabadon kiélhetjük a kreativitásunkat. Eszes rosszakarókkal nem lenne kérdéses a krőzusi bevétel. Addig is, a Deus Ex: Revision enyhíti a várakozás fájdalmait.
A Thief-széria első három epizódjának sikeréhez kétség sem férhet. A mai napig aktív modder-közösséggel büszkélkedő trilógia tagjait a legkiválóbb, tanulást, önfegyelmet és gondos tervezést igénylő lopakodós alkotások között emlegetik. Manapság, mikor gyakori sirám, hogy az új játékok javában nyoma sincs kihívási faktornak, a mestertolvaj Garrett csatasorba állítása időszerű lenne. Lelkes, profi és aktív tartalomgyártók, kombinálva az eszetlen vérontást keményen büntető, izgalmas kampányokkal: ha megoldják a már elkészült hobbi-bővítmények futtatását, a diadal borítékolható.
Egy a kereskedést, sőt, a barátságos NPC-kkel való diskurálgatást is mellőző, kizárólag a csihi-puhikra és puzzle-k megoldására kihegyezett akció-szerepjáték elsőre aligha tűnik forradalminak. Ám a Squaresoft specialistái a Leá Monde elátkozott városában megbúvó, titokzatos szekta megsemmisítésén ügyködő Ashley Riot históriáját elmesélő Vagrant Story-val bebizonyították, hogy az ördög a részletekben búvik meg. Mivel a PS1-re kiadott kuriózum lelke rendkívül összetett harcrendszere.
Láncokba fűzött kombók, szabadon becélozható testtájékok, eltérő sebzéstípusok, más-más szituációban jó szolgálatot tevő fegyverek, és az egy adott ellenfélre koncentrálás jelentette előny: a bámulatos szisztémának köszönhetően nincs két egyforma összecsapás. Főleg, mert gyilokszerszámaink és páncéljaink szinte kedvünk szerint fejleszthetőek, és bűvigékkel is befolyásolhatjuk az ütközet menetét. Nem kérdés, hogy egy kis toldozgatással-foltozgatással modern platformokon is tündökölne – feltéve, ha idegölő mentési pontok nélkül dobnák piacra.
Ugyan a The Elder Scrolls széria szerelmeseinek java akár BTK-tényállásokat kimerítő tettektől sem riadna vissza, ha cserébe megkaparinthatná a Morrowind felújított átiratát, a Daggerfall bővített verziója is kasszát robbanthatna. De itt nem a külcsínhez, hanem a belbecshez kellene hozzányúlni, mivel a program kifejezetten a tartalomra, és nem a formára fókuszáló retro-mániákusokat szólítaná meg.
Azaz a hangsúly az egyedi atmoszférájú labirintusokon, a Skyrim-ben debütált Radiant-megoldással generált, végtelenített küldetéseken és a szórakoztató véletlen találkozásokon lenne. Emellett a remake jobban kidomborítaná a régiók sajátos jellegét, és természetesen a bug-kigyomlálás sem maradna el. Egy gigászi, tizenötezer várost és hétszázötvenezer NPC-t felvonultató, 161,600 négyzetkilométernyi bejárható területtel csábítgató, missziókkal teletömött CRPG okvetlenül lenyűgözné a publikumot.
Ha a legkedvezőbb kritikai fogadtatású klasszikusok kerülnek szóba, akkor a többség sanszos, hogy elsiklik a Metroid Prime felett. Holott a Metacritic-en kilencvenhét százalékon álló, egyben díjesővel jutalmazott FPS-TPS-metroidvania hibridet joggal tekinthetjük a GameCube abszolút értelemben vett csúcsteljesítményének, és az 1986-ban világhódító útjára indult franchise fő ékének. Szellemes, a kategória hagyományainak megfelelően a továbbjutáshoz elengedhetetlen képzettségek, bámulatos ellenfélkavalkád és izzasztó főellenségek. Minden adott ahhoz, hogy az agresszív űrkalózokat és a parazita metroidokat ritkító Samus 2002-es kalandja tizennyolc esztendővel később is a képernyők elé szegezze a műfaj híveit.
Listánk a kevesebb, mint félmillió példányban elkelő, ám a lovecrafi ihletettségű túlélőhorrorok történelmében új fejezetet nyitó Eternal Darkness: Sanity's Requiem zárja. A megannyi, kárhozatra ítélt szerencsétlen kálváriája körül forgó, hideglelős etalon legfőbb érdekessége, hogy az átélt borzalmak nem csupán a hősök fizikumát kezdik ki.
Ergo ha egy, a puszta megmaradásért küzdő nyomorult túlságosan is sokat lát az univerzum titkaiból, feltárul előtte a korábban jótékony homályba burkolózó valóság, és óhatatlanul megtébolyodik. Ilyenkor a legedzettebbeket is felőrlő jelenések és ködképek kerítik hatalmába – vagyis sohasem tudhatjuk, hogy az általunk irányított pária nem képzeleg-e. Markánsan eltérő, az ókori Perzsiától egészen a kétezres évek Amerikájáig ívelő, vérfagyasztó helyszínek és válogatott hallucinációk: mi egyéb kell?
Ezzel ötletbörzénk első felének végére értünk. A folytatásban felemás fogadtatású, vagy egyenesen közutálatnak örvendő, de alaposan átgyúrva komoly potenciállal bíró címek kerülnek terítékre.
