Az uralkodás és lázadás joga

Az a közel általános vélekedés, hogy a hatalom aktuális birtokosa a menny jóindulatát élvező kiválasztottként kormányoz, Kínában is gyökeret vert – de személyét egyáltalán nem tekintették tévedhetetlennek vagy sérthetetlennek. Hiszen a furcsa, égi megbízatásként emlegetett hiedelemrendszer egyik alappillére éppen az volt, hogy ez a kegy távolról sem holmi automatikusan járó, kiapadhatatlan-elveszíthetetlen áldás. Ha az érintett hibát hibára halmoz, erkölcstelen-kéjvágyó himpellérként él, vagy despotaként gyötri a népet, méltatlannak bizonyul méltatlannak magas tisztségére, és az istenek okvetlenül kitöltik rajta haragjukat.

Előbb természeti csapásokkal fejezik ki dühüket, majd igazságos felkeléseket szítanak, hogy a bitorló az életével fizessen alkalmatlanságáért. Azaz ha egy uralkodót jobb létre szenderítettek, a puccs kiagyalóinak kezében komoly aduásznak számított, hogy az általuk preferált kihívó fennen hangoztathatta, hogy mágikus-misztikus erők jóváhagyása nélkül elbukott volna. 

A Kína talán legvérzivatarosabb érájába elkalauzoló Total War: Three Kingdoms kiegészítője, a fonalat 182-ben felvevő Mandate of Heaven is ebből a sajátságos elgondolásból táplálkozik. Feltelepítése után ugyanis az úgynevezett sárgaturbános parasztlázadás kirobbantóival és a végnapjait élő Han-dinasztia prominenseivel is megpróbálhatjuk egyesíteni a gigászi országot.

Alul a víznek árja

Mindenekelőtt azt kell eldöntenünk, hogy a taoizmust igen kitekert módon értelmező Zhang fivérek, vagy a recsegő-ropogó status quo bajnokainak bőrébe kívánunk-e bújni. Előbbiek vonzó, egyenlőséget hirdető eszméikkel apránként elhintik a rebellió magvait, zavart keltve ezzel a részben meghódított területeken és a már bekebelezett provinciákkal határos régiókban. Ám két, igen komoly megkötés súlya nyomja a vállukat.

Egyrészt, mivel a császárt az fertelmes-gyalázatos, hóhérpallost érdemlő imposztornak bélyegzik, lételemük a szekértábor-logika: a gyűlölt rezsim szekerét toló hullajelöltekkel nem tárgyalnak vagy alkudoznak. Továbbá követőik azért vonulnak a zászlóik alá, mert abban bíznak, hogy a felforgató hármasfogat tagjai egy szebb és igazságosabb kor hírnökei. Ameddig lelkesedésük töretlen, addig akár fát is hasogathatnak a hátukon, és nincs az a gyötrelem, amit ki ne bírnának a jó ügyért. De ha csalódnak az illúzióikban, egy perc alatt remegő-reszkető, mulya senkiháziakká vedlenek vissza.

A játék nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy az adott generális stílusától függő tettekkel muszáj folyamatosan magasan tartanunk idővel óhatatlanul csökkenő-erodálódó ügybuzgalmukat. A legöregebb testvér, az öldöklést hagymázas tirádákkal megfűszerező, elvakult Jue hívei földhözragadt lelkek. Ha a vadak a tanításaikat elutasítók tetemein lakmároznak, szívüket mérhetetlen öröm járja át, és zokszó nélkül engedelmednek ambiciózus mesterüknek.

Így ha a fékezhetetlen-csillapíthatatlan demagóggal prédáljuk fel a vidéket, minél több, riválisaink elveit valló baka túlvilágra küldésével érhetjük el, hogy gazdaságunk szárnyaljon, és a sérülteket tettre kész fanatikusok pótolják. A Lianghoz csatlakozókat ezzel szemben az önfeláldozás és a közösségi szellem heve fűti. Ergo ők a védekezést  érzik szent kötelességüknek, és szívük szabályosan repes, ha megütközhetnek a betörő martalócokkal. Míg Bao támogatói a harcért élnek: minél gyakrabban mutathatják meg, hogy mire is képesek karddal, íjjal vagy lándzsával, annál iszonytatóbb sebeket osztanak később.

Régi dicsőségünk

A monarchistáknál értelemszerűen nem ez felállás. A hősies Liu Chongban és a halk szavú bölcsben, Lu Zhiben elsőre roppant kevés közös vonást fedezhetünk fel. Ám látszólag eltérő srófra járó agyuk dacára jócskán hasonlítanak egymásra. A karizmatikus veterán trófeák begyűjtésével tesz szert értékes előnyökre, és remekül páncélozott, a félelmet hírből sem ismerő regrutáit egész Kínában rettegik.

A könyvmoly pedig ritka fóliánsok felkutatásával billentheti a maga felé a szerencse mérlegének nyelvét, és mivel zseniális koponya, a tudása morzsáit felcsipegető alárendeltjei is gyorsabban fejlődnek. Vagyis mindkettejüknél lényeges, hogy ritkaságokkal gyarapítsák a gyűjteményüket, és rájuk voksolva arra sem árt figyelnünk, hogy a jogfolytonosság, illetve az elvek emberei. Magyarul kizárólag egy, a koronát zsebében érző aspiráns fővárosának elfoglalásával hághatnak a legmagasabb polcra, és nem kiálthatják ki a saját dinasztiájukat.

Mellettük pikáns kuriózumként az névleg millióknak parancsoló, azonban a valóságban az eunuchok, a royalisták és a hadurak között lavírozó Liu Hong kálváriáját is átélhetjük. A képlet egyszerű: minél több hivatalnokot nevezünk ki egy csoportból, az annál nagyobb-édesebb szeletet hasít ki magának a tortából. Ez leginkább a herélt udvaroncoknál problémás, mert a krőzusi vagyonukat keveslő, kapzsi paraziták mániákus harácsolása horribilis mértékben dobja meg a költségeket. De ha a hozzánk hűek kezébe adjuk a gyeplőt, azt a külkapcsolatok sínylik meg, és a ha a függetlenségre vágyó nemesek kanászodnak el, hamar fellángol az elégedetlenség tüze. Dolgunk ezért finoman fogalmazva sem könnyű. Mivel aki nem lopja ki a szemünk, netán sütögeti az árnyékunkban a maga pecsenyéjét, az vagy egy rugalmatlan félkegyelmű, vagy szíve szerint felszecskázott-meggyalázott holttestünk cafatkáival ékesítené palotáját.

Vissza a jövőbe

Ahogy az ennyiből is megállapítható, az ötletes mechanikákkal csábító-csalogató frakciók már önmagukban is megérik a bővítményért elkért tíz eurót, ám természetesen akadnak egyéb érdekességek is. Ha akarjuk Cao Cao, Liu Bei, Sun Jian, Dong Zhuo és Liu Baio nézőpontjából is átélhetjük ezt a felettébb zűrzavaros korszakot.

Ráadásul immár más territóriumán járva is toborozhatunk legényeket – feltéve, ha nem akasztottunk tengelyt vele, és ilyenkor csak a már meglévő csapatainkat bővíthetjük, új sereget nem szerelhetünk fel. Végül, de távolról sem utolsó sorban, az alkotás jellegéből adódóan kedvünkre kísérletezgethetünk, és egy kis merészséggel alapjaiban írhatjuk át a történelmet. Idejekorán kiiktatott ellenlábasok, váratlan szövetségek, bábként mozgatott vazallusok és vérrel-verítékkel kivívott szabadság: ha jól keverjük a lapokat, új irányba terelhetjük a 190-től szárba szökkenő központi konfliktust. Egyedül a fantáziánk és a képességeink szabnak határt annak, hogy mennyire rajzoljuk át az erőviszonyokat.

Az egyik kampányom során a fontosabb hercegségek a pusztulás szélére sodródtak, mert döntéshozóikat pár, jelentéktelen grófocska kivételével felkoncoltam, és egyes opportunista sakálok is nekik estek. Emiatt normális esetben a harmadvonalban búslakodó, itt viszont reflektorfénybe kerülő nemesekkel voltam kénytelen megtalálni a közös hangot – vagy ennek híján az ő armadáikkal tusakodtam a csatatéren. Majd második nekifutásra olyan borzasztó károkat okoztam az agresszív Zhuo-nak, hogy támaszaitól megfosztott, szánalmas, agyaglábú kolosszusként próbálta hiábavalóan kicselezni a rohamléptekkel közeledő halált. Bámulatos, hogy az extra köröknek hála, mennyire megváltoztathatjuk a dolgok menetét.

Az amúgy is kaotikusan örvénylő háború még kiszámíthatatlanabbá válik, egyben hallatlanul felértékelődik az okos szervezés és a legrafináltabb terveket is kacagva felrúgó véletlen szerepe. Ennek hála, az az illúzió, hogy egy gigászi sakkjátszma részesei vagyunk, még intenzívebbé válik. Elvégre a legkisebb apróság is visszaüthet pár év múlva – vagy éppen a csúcsra juttathat minket.

Konklúzió

Összességében tehát, a Mandate of Heaven a Total War: Three Kingdoms méltó kiegészítője. Egyetlen, kissé kellemetlen gyengesége, hogy miután a vezére fele nem épp a diplomáciai érzékével brillírozik, őket választva nem aknázhatjuk ki az epizód legmarkánsabb erényét. Ám ettől eltekintve az alkotás bőven hozza az elvárható kötelezőt, így a verdikt világos: ha szeretjük az ókori Kínába visszarepítő felvonást, egy percig se késlekedjünk a vásárlással.