1. oldal

Talán már nem is emlékeztek, olyan rég volt, de még a 2013-as E3-on került bejelentésre a PS4 exkluzív The Order: 1886, mely elsősorban elképesztő látványvilágával vett le minket a lábunkról. Aztán ahogy egyre többet mutattak meg belőle, sokakban felmerült, hogy ez csak egy technológiai demó lesz, a játékmenete a konkurens Xbox One képességeit demonstráló Ryse-hoz hasonlóan csak közepes lesz, és teleszórják QTE elemekkel. A két játékban a hasonlóságok nagyjából ki is merülnek ennyiben, vagyis mindkettőnek fantasztikus a grafikája és QTE-ben is bővelkednek. A The Order ugyanis műfaját tekintve TPS, nem akció-kalandjáték, mint a Crytek utóbb PC-re is megjelent alkotása. A megjelenés előtti sztorinak azonban itt még nincs vége, mivel néhány napja/hete kisebb vihar kerekedett a fórumokon és médiában annak kapcsán, hogy a játék túlzottan rövid egy teljes áras, AAA kategóriás címhez képest, amiben még multiplayer sincs.

Amikor megkaptam a játékot a Sonytól, tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom az értékelésével. Ezért aztán igyekszem sok szempontból megközelíteni a témát és leírni az összes benyomásomat, ami támadt vele kapcsolatban. Az első rögtön az volt, ahogy megkaptam. Jött a futár a Sonytól és egy fekete borítékot hozott, ami olyan volt, mint egy behívó a Kerekasztal Lovagjainak rendjébe. Kinyitottam és Nicola Tesla bőrkötésű naplóját találtam meg benne. Ha ez nem hozza meg a kedvét valakinek a játékhoz, akkor semmi. A napló tele van újságkivágásokkal, melyek furcsa gyilkosságokról számolnak be, továbbá Tesla röviden ír a játék főbb karaktereiről is, illetve fegyverekről, melyek fejlesztésében kulcsszerepe volt. A napló végén megtaláltam egy papírzsebben a játéklemezt, amit a könyv átböngészése után alig bírtam magam visszafogni, hogy azonnal be ne rakjak a PS4 meghajtóba.

A The Order 1886 egy alternatív Londonban játszódik, egy olyan világban, melyben az emberiséget félvér szörnyetegek fenyegetik. Ezeket a lényeket valószínűleg senkinek sem kell bemutatni, hisz az utóbbi években nagy divatja lett a fantasztikumnak: emberi alakban köztünk elrejtőzni képes vérfarkasokról van szó. De ne a rövidfarmeros jóképű indiánokra tessék itt gondolni, akik után döglenek a csajok. Ezek bizony igen ocsmányak átváltozva, és a legkevésbé sem kedvesek vagy barátságosak. A félvérek és emberek konfliktusának élharcosai Arthur kerekasztalának lovagjai, akik ebben a történetben biza megtalálták az élet vizét, amit itt „Blackwaternek” hívnak. A 6. században alapított rend lovagjai a „Blackwater” segítségével századokig képesek életben maradni, és egy aprót kortyolva az elixir befogadása után átlényegült vérüket tartalmazó fiolájukból a legsúlyosabb sebesülésekből is fel tudnak épülni. De még így sem lettek halhatatlanok, ezért kialakítottak egy rendszert, mely szerint öröklődnek a helyek a Kerekasztal körül. Az új lovag mindig felveszi az elhunyt nevét, így főszereplőnk, Grayson, Sir Galahadként vonult be a történelembe.

2. oldal

Hiába a hős lovagok, a félvérek elleni küzdelem és az emberek helyzete sokáig kétségbeesésre adott okot, mígnem eljött a 19. század és az Ipari forradalom, melynek egyik nagy gondolkodója és feltalálója volt Nicola Tesla. A fejlődés óriási volt: az elektromosság, vasutak, nagyvárosok, léghajók és vezeték nélküli kommunikáció vívmányaival lendítették előre magukat az emberek. Elképesztő, elektromosságot szóró fegyverek, robbanószerek és hasznos eszközök váltak elérhetővé a lovagok számára, amikkel minden eddiginél hatékonyabban vehették fel a harcot a félvérek ellen. Persze ennek az érának is megvoltak a nehézségei, az emberek belviszályai nehezítették a helyzetet: a nagyvárosok tömött és szinte védtelen szegénynegyedei sajnos tökéletes vadászterületeivé lettek a farkasembereknek, míg a gazdagok a lovagok védelmét élvezték. Ez a helyzet társadalmi feszültséget szült, és rövid időn belül lázadásba torkollt. Történetünk ott indul, hogy Sir Percival, Galahad mentora és legfőbb szövetségese minden áron ki akarja deríteni, hogy mi minden húzódik még a lázadás mögött, az arisztokrata szövetségesek nem tetszésének ellenére is.

A sztori nagyszerű helyről indít, Arthur király mitológiája, felturbózva az ipari forradalom pezsgésével és megbolondítva egy kis természetfelettivel… a hangulat egyszerűen fantasztikus. Az egész teljesen olyan, mint egy hollywoodi film (valószínűleg ez is volt a cél). A játék azonnal beszippant az atmoszférájával, amiben nem kis részt vállalnak a karakterek. A legerősebb benyomást persze maga Galahad teszi az emberre, végtelenül szimpatikus karakter, akivel könnyedén tudunk azonosulni, és persze ott van az ő ki nem mondott oldalbordája, a saját maga által kiképzett Lady Igraine. A határozott és erős Igraine lányosan incselkedik vele, ami mögött egyértelműen kivehető az afölött érzett szomorúsága, hogy ők ketten erre a harcra vannak ítélve egész – századokon átívelő életükben. Galahad láthatóan megtiltotta magának a szerelmet, így a fókuszuk maradhat a lovagok küldetése.

Adott tehát egy jó alap és jó karakterek, de valahogy a történet mégsem lett olyan ütős, mint azt vártam. A játék egészen a végéig nagyon hangulatos, de olyan érzésem volt a befejezéskor, mintha egy nagyszabású új HBO sorozat pilot epizódját izgultam volna végig. És itt most nem a hossz miatt panaszkodom, mert egyébként nekem normál fokozaton (célzás rásegítés nélkül) 8 óra volt végigvinni a játékot. Egyszerűen annyi történt, hogy ebből az alapból egy erősebb sztorit is ki lehetett volna hozni. Ezzel együtt ha lenne folytatás, biztosan érdekelne, hogy lássam hová tart ez az alternatív világ, és mi történik a szereplőkkel.

3. oldal

A The Order: 1886 annak ellenére, hogy az eseményei többnyire sötét és búskomor helyszínekre kényszerítik, fantasztikusan néz ki. A környezet minden egyes négyzetcentimétere ki van dolgozva. A külcsín tekintetében nincs mibe belekötni, tökéletesek karaktermodellek, textúrák, animációk… egyszerűen minden a helyén van benne, figyelemreméltóan realisztikus. Semmi nem szakított ki a filmszerű élményből. Sem egy félresikerült animáció, sem egy elcsúszott textúra, sem pedig egy töltőképernyő. Töltést ugyanis csak a játék indításánál, illetve halál esetén kell néznünk.

Ha ránézünk a játékra, azonnal látni, hogy hova tűntek a dollármilliók és a rengeteg fejlesztési idő: ott vannak a grafikai minőségben, ott vannak a zenében, a szinkronban és minden egyes hangban.

Ami a játékmenetet illeti, nos, nem bonyolították túl a képletet a fejlesztők. Egy nagyon letisztult fedezék alapú TPS lövöldét kapunk, amit csak egy-két érdekesebb fegyver dob fel. Ilyenek az Arc Induction Lance és a Thermite Rifle. A többi leginkább csak a külsejével dicsekedhet. Az előbb említett egy késleltetett tüzelésű elektromossággal operáló darab, míg a második az alaptüzelésre egy ártalmatlannak tűnő magnéziumfelhőt lő ki, ami aztán belobbantható az alternatív tüzelési móddal, helyes kis robbanást eredményezve. A shooter részek azon túl, hogy a narratívát sértik, meglehetősen élvezetesek és kellő kihívást is nyújtanak a megfelelő nehézségi szinteken. Nekem sikerült normál fokozaton is meghalnom párszor, ami azt jelenti, hogy itt a normál, valóban normált jelent, és nem a „na jó, most már nyisd ki a szemed és használd a másik kezed” fokozatot.

A narratíva viszont kétségtelenül sérül az indokolatlanul sok ölés miatt, ami egy kifejezetten a sztorira és mozis élményre építő darabnál kicsit zavaró. Itt is megtalálhatóak azok a tünetek, amiket Balázs a „Ludonarratív disszonancia” cikkében taglal. A helyszínek felépítéséből érezni, hogy tűzharcokra vannak megálmodva, a sztori pedig olykor nehezen tudja alátámasztani, hogy most miért is ölünk halomra vagy 100 embert a dokkoknál (tudni fogjátok, mire gondolok).

A QTE részeket viszont meglepő módon egyáltalán nem találtam zavarónak, tulajdonképpen ezzel oldották meg a fejlesztők, hogy ne vegyék ki a kontrollt a kezünkből túl sok időre, és olyan látványos jeleneteket hoztak össze ezekkel, hogy megérte feláldozni ennyit az interaktivitásból, annál meg jobb a QTE, mintha csak filmet néznénk helyette. Viszont tényleg rosszak voltak a játékban, a már InGen kolléga által is említett „insta fail” lopakodós részek. Csak egy tanácsot tudok adni, ha számszeríj van a kezetekben, használjátok, ne spóroljatok a nyílvesszőkkel. Sőt, ha már a spórolásnál tartunk, akkor annyit megjegyeznék, hogy töltényből túlzottan bőkezű a játék, nekem tetszett volna, ha legalább egy kicsit késztetett volna a beosztásra.

Sokkal többet a játékmenetről nem lehet mondani, van még pár zárnyitogatós minijáték, ezek okésak, de különösebben nem érdekesek. Összességében a játékmenet a legalapvetőbb elemekkel operál, az Orderhez képest még a BioShock széria is innovatívnak tűnik, hisz ott legalább vannak képtelen képességek és egy tök jó hullámvasút.

4. oldal

Van tehát egy tökéletesen működő, folyékony moziélményt adó, kellemes fedezék alapú shooterrel meghintett film-játékunk. Könnyű fokozaton 5 órára saccolnám a hosszát, nehezen meg úgy a duplájára. Újrajátszhatóság? Hát, van benne pár gyűjtögethető dolog. Újságcikkek, hangfelvételek, fotók… ha másért nem, ezekért talán van benne még egy kör. Azonban ha őszinték akarunk lenni, leginkább az késztethet minket arra, hogy ismét végigjátsszuk és kihajtsuk belőle a platinum trófeát, hogy nem kevés pénzt adtunk érte. És akkor most jön a nagy kérdés, hogy megéri-e a pénzét a The Order 1886?

A válasz pedig: attól függ. Drágának érzitek elmenni a párotokkal moziba és venni egy hatalmas adag popkornt és kólát? Az is benne van jó párezer forintba, pedig csak 2 óra passzív szórakozást nyújt. Igazából csak azt kell eldöntenetek, hogy bírjátok-e ezt a műfajt, mert az eddig leírtakból azt hiszem világos, hogy mit kínál az Order. Én nagyon kellemes 8 órát töltöttem el vele, abszolút lekötött, csak kétszer álltam fel tőle, mikor már végképp meg kellett sétáltatnom az elfogyasztott ásványvizet. Ugyanakkor nem tudok elmenni a sérült narratívája és viszonylag fantáziátlan játékmenete mellett. Végezetül viszont azt semmiképp sem mondanám, hogy az Order a nagyátlagot képviseli, mert nem. Sok szempontból átlagon felüli, ezt pedig az értékelésben is kifejezésre kell jutassam.

Platform: PS4