A Harebrained Schemes neve ismerősen csenghet a szerepjátékok kedvelőinek. A FASA Corporation kiadóhoz tartozó Shadowrun trilógiájukkal és a BattleTech stratégiai/körökre osztott formában való megidézésével megérdemelten szereztek rengeteg rajongót (és a Necropolis nevű játékuk sem volt rossz amúgy). Most, visszanyúlva az X-Comos gyökerekhez, ismét körökre leszünk osztva, mégpedig egy jó marékra való zsivánnyal kell egy még nagyobb banda zsiványt móresre tanítanunk. A tét a világuralom, amiről, a mi oldalunk kegyesen lemond pár raklapnyi dollárért cserébe.
A játék hangulatát adó 1930-as évek pulp stílusa és a noir egész jól megfér egymás mellett. Míg a noirban a szereplők általában sivár, üres és küszködéssel teli életet élnek, céljaik akár a nemes vagy a „jó” felé is mutathatnak -a végkimenetel ettől függetlenül nagyon kevéssé hasonlít a klasszikus happy end-re. A pulp világa is hasonlóan sötét, azonban ott a teátrális események/tettek, az egyszemélyes hadseregként funkcionáló főszereplő nem feltétlenül simul bele az amúgy reménytelen és itt is túlerővel operáló környezetbe. Ha legalább a zömét láttuk a felsorolt filmeknek: Dick Tracy, Sin City, A máltai sólyom, Ponyvaregény, az 1944-es Gyiilkos vagyok, akkor értjük, hogy mind remek keretet adnak a The Lamplighters League történetének és karaktereinek.
A világ ugyanis tényleg végveszélyben van, a megvédésére felesküdött hősökből, jótevőkből és lelkes „grál-lovagokból” összeállt szövetség viszont egyetlen megöregedett és megkeseredett túlélőn kívül elhullott. Kikből verbuvál ilyenkor a szebb napokat is megélt szervezet? A megmaradt zsoldosok és szerencsevadászok, bosszúszomjas gonosztevők csak kis mértékben győzhetők meg a világ megóvásának nemes céljával. Rablóból lesz a legjobb pandúr - na jó, azért ne essünk túlzásba, mert akkor hirtelen majd hősnek akarja valaki kikiáltani ezt a szedett-vetett csapatot. Pedig a valóság nem is állhatna távolabb a hősiességtől.
Beszéljünk inkább a világot és az embereket motiváló valódi mozgatórugókról: pénz és még egy kis (sok!) pénz. Hogy közben meg lesz mentve a világ is? Hátha abból is lehet profitálni. Vagy elkölteni a nehezen megszerzett vagyont abban a világban, ami végül erőfeszítéseinknek hála nem semmisül meg. Szóval szabotőrök, nehézfiúk (és lányok), bérgyilkosok, besurranó tolvajok, okkult szerencsevadászok és bűnözők kezében van a sorsunk, ha tetszik, ha nem.
Mi a képernyők mögött ugyan tudjuk nagyjából, hogy mi is a helyzet, azonban egy Pulp Cthulhu regényhez hasonlóan izgalmas figyelni, ahogy karaktereink szeme elől lassan fellebben a fátyol. Valóban létezik mágia, léteznek weird science néven futó őrült és mégis jó hatékonysággal üzemelő gépezetek és találmányok, de mindez azzal is együtt jár, hogy felélesztett, tűzokádó múmiákon és a tenger mélyéről előmászó szörnyek sorain is át kell vágnunk magunkat.
Az okkult-mágikus-valós vegyes világ nagyon jó alapot ad a The Lamplighters League történetéhez és hasonlóan színes karakterek egész sorával találkozhatunk – a vérprofi zsoldostól a mágikus erőknek parancsoló gyilkosig.
Még azt is sikerült jó ütemben intéznie a fejlesztőknek, hogy kezdeti kis csapatunk bizony egyszerű, hétköznapi, bár kétségkívül profi és képzett emberekből áll, akik furcsa egyenruhás, de azért nem olyan feltűnő katonákkal veszik fel a kesztyűt kezdetekben. Aztán az első megmagyarázhatatlan találkozás (boszorkányok, mint tudjuk nem léteznek), majd az egyre több furcsaság végül pólyákba tekert, mozgó alakokkal tetőzik, és mire „hőseink” eddig eljutnak, bizony nagyot fordul velük a világ. Eszünkbe juthat Indiana Jones is, ahol a nácik, a letűnt civilizációk és a hús-vér emberek ugyanúgy léteznek, mint a Frigyláda.
A misztikumból nekünk Undrawn Hand nevezetű ősi kártyalapok jutnak, melyek nem előre jelzik, hanem alakítják a jövőt. A pakli reagál karaktereinkre és extra képességeket ad nekik. Pedig skillekből így sem lesz hiány. A pontokból fejlesztést nem szintlépéssel történik, hanem minden sikerrel megoldott küldetés után kapunk egy maréknyit, amit a teljes csapat között eloszthatunk. Ezek mellett még páncélt és extra buffot adó eszközöket, használati tárgyakat írhatunk fel a „karakterlapra”.
A körökre osztott harcban főként képességeinkre és taktikai érzékünkre kell hagyatkoznunk és tényleg nem árt jól ismerni embereink tudását és passzívjait. A változatos ellenségek mind stratégiában, mind felszereltségben változatosak, ez pedig csak tovább bővül, amikor mitikus rettenetek is beszállnak a harcba – persze elveszejtésünkre törve.
A küldetéseket lezáró beszélgetések, a naplójegyzetek és a terepen megtalált információmorzsák remek hangulatú és sok érdekességgel teli történet-keretet adnak a játéknak. Karaktereink között pedig, mivel 3 fő típus van (saboteur, sneak, bruiser) valószínűleg hamar megtaláljuk kedvenceinket vagy a leghatékonyabb összetételt – mégis érdemes cserélgetni, mert egymással és a küldetés céljaival kapcsolatban is érdekes beszélgetéseket kapunk bevetés közben.
Szintén érdemes 1-1 főt hozni mindegyik típusból, ugyanis az ajtónyitás, fal áttörés képességre ugyanolyan szükségünk lehet, mint a harcon kívüli képességeikre. Ez leütést (Sucker Punch) vagy lerohanást is magában foglal és ezekkel nagyon is jól megritkíthatjuk az ellenség sorait jó helyezkedéssel és időzítéssel és még közepes nehézségen sem mindegy, hogy 9 vagy 4-5 ellenséggel nézünk szembe, amikor elszabadul a pokol.
A pályák változatosnak mondhatóak, de mégis van bennük és a harcokban egy ismétlődés, monotonitás – ez hosszabb távon sajnos a játék rovására megy. Az irányítás is néhol akadozó, egy intuitívabb dizájn sokkal gördülékenyebbé tette volna a karakterek mozgatását. Azt pedig ugyan nem lehet a Lamplighters számlájára írni, hogy a „legszebb” X-Com-os időket idézi meg olyankor, amikor két 80%-os lövés is félre megy, de azért felsóhajt az ember.
A grindelésre hajlamosító nyersanyag gyűjtögetés és az, hogy egy jól bejáratott és felfejlesztett 3-as csapat kiépítése és felszerelése után kevés ingerenciánk lesz, hogy a többi csapattársat is bevonjuk sajnos megint csak pont azt a színes és változatos részét öli meg a játéknak, amit a történet, a sokféle karakter és a remekül összerakott 30-as évekbeli pulp hangulat megalapozott. Ettől függetlenül a The Lamplighters League egy jó játék, sok szerethető és élvezetes kalanddal, de főként akkor működik, ha meg tudjuk bocsátani a kevésbé kiforrott részeit.
