A The Inner World: The Last Wind Monk első részének, a The Inner Worldnek tesztjében azt írtam májusban, hogy nagyon várom, mit hoz össze a fejlesztő Studio Fizbin legközelebb, hiszen remekül szórakoztam a játékkal. Álmomban sem gondoltam volna, hogy néhány hónappal később magát a folytatást próbálhatom majd ki. De ha már így alakult, üsse kő, rajtam ne múljon!
A két rész között eltelt idő Asposiában három évnek felelt meg, és az események eléggé érdekes fordulatot vettek azóta, hogy elbúcsúztunk Roberttől. A föld alatti világban most régi ismerősünk, Conroy követői, a conroyalisták „uralkodnak” a felettébb méltóságteljesen Emilnek hívott fickó vezetésével. A banda teljesen egyértelműen náci ideológiákat követ, ráadásul Conroyt mártírnak tekintik és a furulyaorrúakat okolják azért, ami történt (az első részben, de nem spoilerezem el). Ennek megfelelően mind egy szálig ki akarják irtani őket, nem törődve azzal, hogy az Asposia levegőellátását biztosító szél nem fúj majd tovább, ha sikerrel járnak. A játék remekül ábrázolja a fanatizált tömeget és annak manipulátorait, azt, hogy az észérveket gyakorlatilag meg sem hallják – rátok bízom a való világ eseményeivel való bárminemű párhuzam esetleges felállítását.
Emil és követői mindenesetre az 1930-as évek német nemzetiszocialistáinak tükörképei, a furulyaorrúak elleni pogrom pedig egy az egyben a Harmadik Birodalom zsidóüldözésének leképezése. Mindez vizuálisan is megjelenik, hiszen a conroyalisták jelképe egy, a piros-fekete-fehér színhármasra épülő, fejre állított perec alakú logó. Emil viselkedése is hasonló a korabeli Hitleréhez, a Fizbin pedig remek munkát végzett azzal, hogy ezt a nagyon sötét kapcsolatot úgy integrálta alapvetően könnyed és meseszerű univerzumába, hogy a játékból nem vált száraz oktatóprogram. A szélszerzetesek története ugyanis egy vidám alkotás, tele vicces párbeszédekkel, helyzetekkel és rejtvényekkel, pontosan úgy, ahogy azt már megszokhattuk az előző epizódban. Külön jó pont, hogy most is találkozunk olyan, roppant aranyos kis lényecskékkel, mint például a cuki gyapjúegérkék.
Bár a 10-12 órás játékidő alatt nem uralkodik el rajtunk semmiféle nyomasztó hangulat, ez nem jelenti azt, hogy a The Last Wind Monk félvállról kezeli a témát. A német múltra való utalásokat annyira beledolgozták a játékba, hogy tökéletesen működnek Asposia világában történelmi háttérismeretek nélkül is, de ha rendelkezünk ezekkel, akkor sokkal több másodlagos célzás fog feltűnni. Ott van például a magát a hamisításra specializáló festőnő, aki épp Conroy titkos naplóján dolgozik, hogy aztán eladja a sajtónak, vagy az extrém lelkes, totál fanatikus Emil-rajongó, aki simán kijelenti, hogy ne zavarjuk össze a tényekkel (mármint Conroy valódi szerepével kapcsolatban), neki megvan a saját véleménye, amihez tartja is magát.
Az írók megint kitettek magukért, többször hangosan nevettem a szövegeken, megjegyzéseken, vagy párbeszédeken. A szinkronszínészek remekül végzik a dolgukat, teljesen hitelesen hozzák a nekik szánt figurát. A szereplők élettel teliek, így Asposia világa továbbra is teljesen koherens és hihető, annak ellenére, hogy a feje tetejére állt benne minden, és persze nem kell lemondanunk Robert jól ismert, hihetetlen mértékű naivitásáról sem.
A játékmenetben gyakorlatilag nem változott semmi, ami nem is baj, hiszen minden jól működött eddig is. A Fizbin nem kísérletezgetett, ha ismerjük a point-and-click kalandjátékok használatát, pillanatok alatt eligazodunk itt is. Minden összeszedett tárgy a zsákunkba kerül, amit könnyedén elérünk, ha a kurzort a képernyő aljára visszük. Robert és társai, a kis galamb, illetve Laura között egy kattintással váltogathatunk, hogy elvégezhessük a különböző feladatokat.
A rejtvények között meglehetősen összetetteket is találunk, melyeknél bizony alapos fejtörésre van szükség ahhoz, hogy rájöjjünk, mit kell csinálni, de ezeken kívül a legtöbb esetben a sima próbálgatás is eredményre vezethet. Ha mégis megakadnánk, a bal felső sarokban található kérdőjel részletes segítséget ad lépésről-lépésre, így mindig csak éppen akkora mankót nyújtanak, amekkorát szeretnénk, nem veszik el a felfedezés, gondolkodás lehetőségét csak azért, mert valahol nem ugrik be a megoldás egy részlete. Kikapcsolódásként zenei feladatokat és szórakoztató, kreatív minijátékokat is kapunk majd, például megtanulhatjuk egy ismeretlen faj nyelvét.
Hogy miért nincs ott a kettes szám a címben, ha folytatásról van szó? Nos, a fejlesztők azt szerették volna, hogy egyértelmű legyen: nem feltétlenül szükséges az előző rész ismerete ahhoz, hogy játszhassunk a The Last Wind Monkkal. Erre szolgál a hároméves időbeli távolság is a két kaland között, bár néhány utalást összegyűjthetünk majd az előzményekre.
Ahogy már említettem, Robert mellett a jól ismert, szarkasztikus és magabiztos Laurát is irányíthatjuk, de ezúttal a közönségkedvenc kis galamb is beszáll a csapatba – sokszor vesszük majd hasznát annak, hogy tud repülni, így eléri a magasabb helyeket. A trió minden tagja rendelkezik egyedi képességekkel, bár az inventory közös marad. Szimpla kattintással mindig kiválaszthatjuk, ki felel meg legjobban az előttünk álló feladat megoldásához.
Legutóbb az volt a gondom a játék első részével, hogy Robert kissé vontatottan beszél, ami idegesítővé válhatott, illetve a grafika kettőssége, nevezetesen a hátterek stílusa és az előtérben mozgó karakterek amatőrsége közötti kontraszt miatt morcogtam kicsit. Azt kijelenthetem, hogy akit nagyon zavart ez korábban, az most sem fog örülni, hiszen ezen a téren sem változott semmi. Meglepő módon engem ezúttal valahogy nem bosszantott annyira a dolog, talán megszoktam, hiszen tényleg egy átgondolt, jellegzetes dizájnról van szó. Ugyanez igaz az animációkra is, ha annak idején égnek állt tőlük a hajunk, akkor inkább húzzunk sapkát, mielőtt leülünk játszani…
Nagyon örültem, hogy ismét találkozhattam Roberttel és barátaival, illetve kirándulhattam egyet Asposia világában. Az előző részhez hasonlóan megint kiválóan megírt és előadott történet, vicces helyzetek, cuki főhősök és remek zene, szinkron, illetve hangok vártak rám, továbbra is lerí a játékról, mennyire szívvel-lélekkel készítette a Fizbin. Továbbvitték az első epizód erősségeit, sőt, még jobbá tették őket, elérve azt, hogy a korábban gyengébbnek látott részletek, mint a grafika kettőssége, vagy az animációk kidolgozatlansága sem hat már olyan negatívan. A másik tesztben hiányoltam a mélyebb mondanivalót, és lám, most ez is megérkezett. A perecnácik ábrázolása egyáltalán nem üt el Asposia világától, a figyelmes szem mégis számos apró utalást, célzást vehet észre benne. Az utolsó szélszerzetes története tökéletes példája annak, hogyan kell továbbfejleszteni egy már eredendően jó alapanyagot, szerethetővé téve a kevésbé sikerült részeket is – kedves Fizbin, kérem, folytassátok!
