Néha játék közben arra gondolok, hogy jólesne beülni egy időgépbe és visszamenni a múltba néhány hónap erejéig, ami alatt benézhetnék egy-egy játék fejlesztőihez is, miközben épp nagy munkában vannak. Szigorú arccal megfeddhetném őket, rájuk kiáltva: azt a részt inkább máshogy csináljátok! A The Inner World esetében ez különösen igaz, hiszen az alapvetően remek játék néhány apró hibája bosszantóan zavaró lehet, ha szembetalálkozunk velük. Egy gyengébb alkotásnál nem lennék miattuk morcos, de itt csak egy icipici odafigyelés, vagy átgondolás kellett volna egy igazi remekműhöz.
Az alkotás minden kalandjáték legnehezebb részénél, a rejtvényeknél is tökéletesen teljesít. A fiatal német stúdió, a Fizbin okosan a jól bevált, mégis sokszor elfelejtett, régi receptet követi: eleinte könnyű, bevezető fejtörőkkel találkozunk, aztán lépésről lépésre nő a nehézségi szint, bonyolultabbá válnak a feladatok. Sikeresen kerülik el az olyan játékosriasztó buktatókat, mint a túl korai, nagyon nehéz rejtvények, vagy a színvonal esése – a kihívás fokozatosan alkalmazkodik a „tanulási görbénkhez”.
Ugyanilyen egyenletes a fejtörők logikai íve, mely követi a játék által felállított szabályokat, sosem tér el attól számottevően. Többször előfordult, hogy beletelt némi időbe, míg rájöttem a válaszra, de sosem volt olyan érzésem, hogy csak sorozatos próbálkozások árán juthatnék el a megfejtéshez. A nyomot minden esetben olyan jelzés adta, melyet korábban nem vettem észre.
A történet Asposiában játszódik, mely egy bolygó belsejében fekszik. Az Asposia lakóinak életben maradásához szükséges levegőt különböző széláramlatok szállítják, de egy ismeretlen katasztrófa miatt sorra elapadnak a források, míg végül egyetlen levegőgejzír marad csak működőképes. A rettegő nép ennek a gejzírnek a felvigyázóját teszi meg teljhatalmú úrrá, prófétává, valójában egyfajta vallási fanatikus diktátorrá. Mi a leginkább egy töltött zoknira hasonlító, ifjú Robert bőrébe bújunk, aki a vezér protezsáltjaként még sosem hagyta el annak palotáját eddigi életében.
A sztori alakulásáról már az első percekben lehet némi sejtésünk, mikor Robert a város utcáin landol, hogy megkeresse a titokzatos, Laura nevű lányt (a nőnemű töltött zoknit). Bár a kiindulóhelyzet számos témalehetőségnek utat nyithatna, a játék középpontjában Robert és Laura, illetve az ő személyiségük áll majd.
Robert például az egyik legnaivabb, mégis legszerencsésebb karakter, akit valaha láttam egy játékban, ráadásul ezt úgy sikerült összehozni, hogy nem is megy az ember agyára. A The Inner World tele van poénokkal, melyek közül ugyan nem ül mindegyik, de az írók remekül játszanak a játékos és Robert reakcióival. Vegyük például a gyóntatógépet. A jólelkű Robertnek eszébe sem jut semmi bűnös cselekedet, ezért egy bárpultos hölgyhöz fordul segítségért. A tapasztalt dizőz nem is okoz csalódást, hősünk fülébe súgja, amit el tud mondani, Robert pedig olyan képet vág közben, hogy azon percekig kacagtam – tökéletesen tükrözte a fiú hirtelen köddé vált ártatlanságát.
Laura nem is különbözhetne ettől jobban: a pimasz, talpraesett lánynak folyton fel kell hívnia Robert figyelmét manipulatív pártfogója hazugságaira, ami szemmel láthatóan roppantmód bosszantja. Nagyon szórakoztató a kettejük közti különbség, ahogy Robert kitartóan optimista, mindenben és mindenkiben csak a jót látó világfelfogása és Laura szarkasztikus megjegyzései ütköznek egymással. Egy ilyesfajta páros nem a Fizbin találmánya, de könnyen el is ronthatták volna – szerencsére azonban a két személyiség „tánca” a játék kitűnő vonásainak sorát gyarapítja.
Ennyi szépség után hol vannak azok az apróságok, amiket a teszt elején említettem? Nos, néhány ponton találkozunk velük, például Robert angol szinkronhangjának hmm, vontatottságában. Jól szól, illik a karakterhez, de mintha fél fokkal lassabban beszélne a kelleténél. Először nem tudtam, mi a furcsa, valami nyúzta az idegeimet, aztán rájöttem, hogy ez a baj.
A másik ilyen apróság a karakterek és a háttér grafikájának viszonya. Az utóbbival semmi gond nincs, lágy vonalak és számos részlet jellemzi, de az előbbiek ettől nagyon eltérnek. Kicsit olyan, mintha a kilencéves unokaöcsém rajzolta volna őket a Painttel: elnagyoltak (töltött zokni, ugyebár), pálcikakezűek és –lábúak, és az árnyékolás is tökéletesen hiányzik róluk. Nem borzasztóan nagy gond ez, hiszen cukik, meg minden (hány játékban játszhatunk egy töltött zoknival, hmm?), csak a kontraszt üti meg a szemünket, sajnos több esetben is. Mintha két művész munkáját keverték volna össze és ezen a mozdulatok sem segítenek: nagyon kevés fázisból állnak és egy durvább Flash-animációra hasonlítanak. A perspektíva nem áll össze, a karakterek hiába követik a háttérben húzódó utat, nem válnak kisebbé. Jó kérdés, hogy mindez tudatos döntés volt-e a Fizbin részéről, de biztosan lesznek olyan játékosok, akiket nagyon bosszantani fognak ezek a pici részletek.
A The Inner World az ellentétek játéka. A tankönyvbe illő módon megoldott elemek, mint a rejtvények, a vicces lényekkel teli, kicsit bizarr világ, a humoros beszólásokat lövöldöző karakterek, vagy a történet olyan könnyen idegesítővé váló apróságokkal vegyülnek, mint a furcsán kettős grafika és a zötyögős animációk. Az arckifejezések eltaláltak, életre keltik szereplőket és sokat adnak a humorfaktorhoz is, de a mozgások úgy festenek, mintha valami korai fejlesztési fázisból maradtak volna meg, de már nem volt keret a továbbfejlesztésükre.
Nagy szerencse, hogy a történet és a fejtörők könnyedén feledtetni tudják a kevésbé sikerült részeket, ami különösen jó hír egy kis stúdió első játékánál. A sztoriból ugyan ki lehetett volna hozni valami fontosabb mondanivalót is, de nem tudok vitatkozni a Fizbin döntésével sem, mely szerint a két, egymástól rendkívül különböző személyiségre építik fel a játékot. A The Inner Worldöt minden kétség nélkül ajánlom a point-and-click kalandjátékok rajongóinak, egyben érdeklődve várom, mit hoznak majd össze a srácok a következő nagy projektjükben. Ha legalább ilyen jól sikerül, biztosan vevő leszek rá!
