The Blackout Club – Azok a kotnyeles kölykök

Ha titkon irigyeljük a Stanger Things, vagy az Az fiatal hőseit, most kipróbálhatjuk, hogy milyen érzés mindenre elszánt kamaszként harcolni a gonosszal és csatlósaival. Igaz nincs kizárva, hogy hamar ráununk a gyorsan ellaposodó küzdelemre.

The Blackout Club – Azok a kotnyeles kölykök

64 %
{{ average }} %
Szerzői értékelés
Szerző
64
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Nancy Drew nyomában

A kriminalisztika titkai iránt vehemensen érdeklődő, és magát ezen a téren lehetőségeihez mérve képezni igyekvő, tizenkét esztendős Jessica Maple az egész világnak megmutatta, hogy a tehetség nem kor függvénye. 2011-ben ugyanis a Fulton megyei rendőrség arra az álláspontra helyezkedett, hogy néhai nagyanyja házába nem idegenek hatoltak be. Sokkal inkább olyasvalakik vitték el onnan a súlyos holmikat, akiknek kulcsuk volt a bejárati ajtóhoz. Ő azonban nem értett ezzel egyet, és nekilátott, hogy bebizonyítsa, hogy a rend máskülönben éber őrei ezúttal kapitális bakot lőttek. Munkája rögtön az elején meghozta a gyümölcsét: szomorúan kellett konstatálnia, hogy az egyenruhások bicskanyitogatóan slendriánul jártak el. Hiszen ha hozzá hasonlóan vették volna a fáradtságot, hogy megnézzék az ingatlanhoz tartozó garázst, ők is látták volna a betört ablakot és a szétdobált holmikat.

A lány ezután abból kiindulva, hogy esélyesen nem megszorult nagypályás maffiózók, hanem piti haramiák tették pénzzé a berendezést, édesanyjával együtt a közeli zálogházak felé vette az irányt. Fortuna újra rámosolygott: az egyik üzlet kirakatában több, ismerős bútort is észrevett, és a meglepően készséges tulaj egyből meg is adta az egyik csirkefogó címét. Záróakkordként már csak a testület értesítése volt hátra – de biztos ami biztos alapon ő maga is felkereste a gyanúsítottat, és meggyőzőkészségét latba vetve rávette, hogy vallomást tegyen. Jutalma nem maradt el. A kerületi ügyész, Paul Howard meleg szavakkal gratulált neki felnőtteket is megszégyenítő kitartásához, logikájához és kurázsijához.

Ahogy ez a példa is ékesen illusztrálja, a megannyi filmben, sorozatban, regényben, novellában és videojátékban központi szerephez jutó, rejtélymegoldó tinik a valóságban is léteznek. Igaz, vitathatatlan, hogy a fiktív detektívek általában közönséges lopásoknál nagyobb horderejű bűncselekményeket göngyölítenek fel. Az ágazat veteránjait tömörítő Question legújabb, The Blackout Club-nak keresztelt művében is komoly a tét: a kisiskolások egy szövevényes összeesküvés szálait próbálják kibogozni.

Csendes éj, szentségtelen éj

Kalandjaink Redarce kertvárosában veszik kezdetüket a kétezres évek elején. A látszólag az almás pite-grillparti-zöldövezeti idill szentháromság áldásait élvező település valójában ősi-iszonytató, Hangoknak nevezett szörnyetegek játszótere. A leggonoszabb entitás, a kegyetlen Speak-As-One jószerivel az összes felnőttet és a fiatalok nem elhanyagolható részét az uralma alá hajtotta. Nappal senki meg nem mondaná, hogy mi lappang a felszín alatt. Ám ahogy leszáll az est, szektája agymosott, önkontrolljukat és vagy látásukat, vagy hallásukat elvesztő hívei közül páran az utcákat róják, hogy megfogjanak pár, áldozatnak szánt gyermeket. Míg mások egy gigászi, föld alatti labirintusrendszer építésén-szépítésén ügyködnek. Páran az ifik közül tisztában vannak azzal, hogy ha nem lépnek időben, halálnál, vagy annál is rosszabb vég lesz a sorsuk. Így más választás híján védszövetséget alapítanak, hogy leszámolhassanak nemezisükkel. Mi a túlélésükért küzdő vagányok egyikét alakítjuk, célunk pedig az, hogy elfogott tagok kimentéséhez és információgyűjtéshez hasonló, procedurálisan generált küldetések sikeres teljesítésével hátráltassuk a sátáni kreatúra hadseregét.

Viszlát kegyetlen világAz alkotás egyik, ha nem egyenesen a legbizarrabb eleme, hogy ha akarjuk, felkínálhatjuk éppen aktuális karakterünk testét-lelkét a hangok egyikének. Hősünk örökre eltűnik a balfenéken, és mi egy új, képzettségek terén nulláról induló klubtagot kezdhetünk el pátyolgatni. Szerencsére a sikeres missziók után kapott játékpénzből vásárolt, kozmetikai jellegű tárgyaink megmaradnak. Vagyis ha nem vagyunk elégedettek az eltanult fortélyainkkal, kipróbálhatunk egy másik utat.

De ezt értelemszerűen könnyebb mondani, mint csinálni. A legfőbb gond az, hogy rosszakaróik kilencvenkilenc százaléka nem egy másik világ agyaras-karmos szülötte, vagy pokolbéli, húsra-vérre éhező ördög, netán rozsdás pengével felszerelt, gyakorló pedofil kannibál. Legközelebbi rokonaik és normális körülmények között barátságos alakok téblábolnak sajátos transzban. Ergo, mert a többség nem tudja rávenni magát arra, hogy egy suttyomban eltulajdonított vadászpuskával felkenje nagyanyja megmételyezett agyvelejét a falra, direkt, fejszés-pisztolyos gyilokorgiáról szó sem lehet. Sőt, hiába vehetünk magunkhoz sokkolót és kábító lövedékkel töltött nyílpuskát, vagy üthetjük ki egy kis időre lesből a hátukra ugorva a kultistákat, elemi érdekünk, hogy önvédelemből se emeljünk kezet senkire. Messze az a legbölcsebb, ha az árnyakban, lehetőleg lépteinket tompító, puha felületen osonunk, és mellőzzük az ajtók betörését, vagy a zajjal-feltűnéssel járó, botor tetteket.

Ezeknek az aranyszabályoknak a betartása távolról sem holmi paranoia szülte, kényszeres-fölösleges óvatoskodás. Mivel a sötétség szolgái akkurátusan feljegyzik az őket megbotránkoztató-felkavaró cselekedeteinket, és ha arra jutnak, hogy a szokottnál is több galibát okozunk, fertelmes urukhoz fohászkodnak segítségért. Könyörgésük sosem hasztalan: a túlontúl vakmerőket az istenség rettegett kopója, az Alakként emlegetett lidérc veszi üldözőbe. A kérlelhetetlen, ráadásul alapesetben láthatatlan bestia ellen csupán úgy lehet védekezni, ha behunyjuk a szemünk, és ha sárgás-pirosas derengést látunk, pánikszerű gyorsasággal felvesszük a nyúlcipőt.
 

Többet ésszel, mint erővel?

Ebből könnyűszerrel arra a következtetésre juthatunk, hogy a karakterfejlesztés során érdemes az állóképességünket és az izomtömegünket növelő trükkök helyett a lopakodást vagy a zárt épületekbe való behatolást megkönnyítő képességeinket finomhangolni. Mert első pillantásra egy, a járőröket félrevezető, vagy az őket segítő szerkezeteket egy kis időre megzavaró kunszt többet ér a szélsebes sprintelésnél. Illetve azt, hogy egy drónnal deríthessük fel a terepet, vagy extra felszereléssel, például egy tolvajkulccsal induljunk utunkra, kívánatosabbnak tarthatjuk a sebzéstűrésre, vagy orvtámadásra gyúrásnál.

Csakhogy a The Blackout Club savát-borsát éppen az adja, hogy igen ritkán adatik meg a tiszta bevetés luxusa. Elvégre, ha egy fontos bizonyítékot egy fényárban úszó, a legkisebb neszt is robbanásszerű hangorkánná erősítő, szigorúan őrzött csarnokból tudunk magunkhoz szólítani, nincs apelláta. Rizikóznunk kell.

Szemesnek áll a világSzemünk becsukásának további előnye, hogy rejtett üzeneteket, vagy az aktuális célunk felé vezető, iránymutató nyomokat vehetünk észre. Persze ilyenkor nem látjuk a fizikai világ veszélyeit: tartsuk hát nyitva a fülünk, mert ha óvatlanok vagyunk, a kultisták nyakon ragadhatnak. Ha megtörtént a baj, és az egyikük épp magával rángat, a sárga színnel jelölt szemétkupacok húzhatnak ki a csávából. Ezekből ugyanis kikaphatunk egy, az elrablónkhoz hozzávágható készséget, és ha jól célzunk, kereket oldhatunk.

Aztán, ha senki sincs a csapatban, aki pubertás előtt álló Rambóként besegít, ha nem a tervek szerint alakulnak a dolgok, tízből hétszer keresztet vethetünk az aktuális feladatra. Emiatt akarjuk, ha nem, ám meg kell találnunk az egészséges egyensúlyt a menekülés, a jól megtervezett rajtaütés és a kétségbeesett harc között.

Bámulatos élmény, ahogy abszolút emberi, de mégis groteszk lázálomba illő, vak vagy süket, dróton rángatott bábok, árgus szemekkel leső drónok és más veszélyforrások között lavírozunk. Pláne, ha kötelességeink a taszítóan bizarr, egyben idegrángásig nyugtalanító, kiismerhetetlen-idegen kazamatarendszerbe szólítanak minket.

Mindig ugyanúgy

A Question munkájának gyümölcse tehát kezdetben lebilincsel, magához láncol és elvarázsol. Zokszó nélkül megbocsátjuk a kilencvenes évek elejét idéző, suta-gyengécske szinkront és a szemet gyönyörködtetőnek a tények indokolatlan megszépítésével sem nevezhető grafikát. Hovatovább alig várjuk, hogy újra az utcákat rójuk. Ám sajnos ez az euforikus állapot három, maximum négy órán keresztül tart. Utána, ha nem tartozunk a beteges csodavárásban szenvedő, örök optimisták közé, ráébredünk, hogy a kicsiny cég alkalmazottjai a maguk szűkös költségkeretéből gazdálkodva  nem tudtak felnőni a parádés koncepcióhoz. Ezért művük a létező legkínosabb módon, jelesül, az összes puskapora idő előtti, látványos ellövésével csúszik le arról, hogy évek múlva is bátran elővehető klasszikussá avanzsáljon.

Sötétben bujkáló ellenforradalmárHa unjuk, hogy a jóság okostelefonnal-villanógránáttal felszerelt, aranypajzsos lovagjainak szerepében tündökölünk, akkor a Stalker-módot nekünk találták ki. Ennek lényege, hogy a galád Speak-As-One ügynökeként meg kell figyelnünk a kotnyeles kölyköket, hogy a hatalmasság hívei és a rettenetes Alak minél könnyebben lecsaphassanak rájuk. Ha cselesek vagyunk, rengeteg pontot gyűjthetünk és felkerülhetünk a toplistára – azaz, miután a gerinctelen kollaboráns nem fejlődik, gaztetteink egyedüli jutalma, hogy mi lehetünk a legsikeresebb árulók. Lényeges, hogy ha házigazdaként nem akarjuk, hogy egy rafinált kém is megnehezítse a dolgunk, megtehetjük, hogy védetté tesszük a meccset. Ám mivel egyedül úgy állhatunk a másik oldal zsoldjába, ha lefüleljük a spiont és elvesszük annak mappáját, ez azzal jár, hogy óvatoskodva sosem bújhatunk a szabotőr bőrébe.

Kezdetben a véletlenszerűen lerakott csapdáknak és az újabbnál újabb küldetéstípusoknak hála, azt se tudjuk, hogy mihez nyúljunk. Improvizálunk, megannyi taktikát dolgozunk ki és megkísérlünk tanulni a ballépéseinkből. Azonban a későbbiek folyamán búcsút inthetünk az izgalmas-friss elemeknek, vagyis hiába nyitunk meg új, átütő atmoszférájú szakaszokat, ezek értékéből sokat levon, hogy ezerszer látott nehézségeket kell legyűrnünk. Az is felfoghatatlan, hogy ha maga a város semmit sem változik, továbbá a labirintust nem számítva összesen három térképen akciózhatunk, miért mérték szűk marokkal a misszió-variációkat és a tárgyakat?

Szó szerint zéró motivációnk van a hosszú távú elköteleződésre és a minél gyakoribb nyomozásra. Mivel, ha nem lelünk érzéki örömet abban, hogy ugyanazt a pár tevékenységet végezzük futószalagon, akkor mikor negyvenedszerre plakátoljuk tele a szomszédságot, óhatatlanul eszünkbe jut, hogy élvezetesebben is elüthetnénk a szabadidőnk. Pontosabban fogalmazva: kizárólag hasznosabb-szórakoztatóbb elfoglaltságaink akadnak, ideértve a pókhálótlanítást, a zoknipároztatást, vagy a rozsdás szöggel és húsklopfolóval végrehajtott gyökérkezelést.

Végkövetkeztetés

A The Blackout Club jelen formájában egy kis adagokban vitán felül érdekes, de még mindig korai hozzáférésben lévőnek ható, hamar monotonná váló program. Van benne potenciál, viszont ahogy a holtan érkezett és jobb napjaiban is zombiként vegetáló Murderous Pursuits kálváriája is mutatja, egy szellemes ötlet önmagában vajmi keveset ér. A közönséget tartósan a székéhez szegező játékmenet nélkül bajosan lehet érvényesülni az áttekinthetetlenségig túlzsúfolt piacon. Így ha nincs kockáztatni való pénzünk a tisztes értékelés dacára jobban tesszük, ha várunk pár hónapot a vásárlással. Hiszen jelenleg mérhetetlen bánatomra reális annak az esélye, a többre hivatott horror-hibrid gyors bővítés híján 2019 egyik, ha nem legnagyobb kihagyott ziccereként fog bevonulni az ágazat krónikáiba. Persze, ennek az ellenkezője is benne van a pakliban. Miután az alapok közel hibátlanok, joggal bízhatunk az érdemi javulásban – ám az óvatosság sosem árt.

Galéria megnyitása grid_on

Összefoglalás

The Blackout Club – Azok a kotnyeles kölykök

The Blackout Club – Azok a kotnyeles kölykök
Szerzői értékelés
64
%
Egy horrorjáték, ami idővel sikercímmé is kiforrhatja magát, de épp ugyanennyire esélyes, hogy kétségtelen erényei dacára nyom nélkül tűnik majd el a semmiben.
Izgalmas, érdekes és bámulatos az atmoszférája.
Akármennyire hangulatos, jelenlegi formájában könnyű ráunni.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward