A rénszarvasok vadon élő, a Mikulás kütyüjei és egyéb praktikái által nem felturbózott példányai is számtalan különleges tulajdonsággal rendelkeznek, ami valószínűleg fontos szerepet játszott abban, hogy az öreg őket választotta „lóerőnek”. Azt senki sem tudja, hogy a Mikulás pontosan melyik alfajt használja szánja húzására (bár egy friss kutatás eredményeiből kiindulva erre van egy elég jó tippünk – de erről majd később), annyi bizonyosnak látszik, hogy az ismert alfajok közeli rokonságban állnak ezekkel, így ezek tanulmányozásából a télapológia is gazdagodhat.
Először is marha jól bírják a hideget, és az extrém éghajlathoz többféle módon alkalmazkodtak. A rénszarvas, más néven a karibu az északi régiókban elterjedt szarvasféle, amely általában pár száz egyedig terjedő létszámú számláló csordákban él, de megfigyeltek már több százezres csordákat is. A legnagyobb létszámban Oroszország északi részein található meg napjainkban, de Európa, Ázsia és Észak-Amerikai sarkköri területein egyaránt elterjedt. Pontosan az Északi-sarkon persze egyetlen alfaja sem őshonos, hiszen az Északi-sark egy óceáni terület, ahol szárazföldi élőlények nem élnek, legfeljebb átmenetileg szolgálatot teljesítenek a Mikulás titkos bázisán.
Az állatok több olyan adaptációval is rendelkeznek, amelyek nyilvánvalóan jól jönnek számukra a decemberi ajándékszállító körutak alatt is, amelyekre az éj leple alatt kerül sor. Az egyik ilyen érdekes tulajdonság, hogy a rénszarvasok színváltó szemmel rendelkeznek: nyáron aranybarna a szemük, télen viszont kékre vált, ami érzékenyebbé teszi őket a szórt fényre, így jobban látnak a sötétben. Ráadásul egyedüli emlősökként ultraibolyában is látnak, ami szintén rendkívül alkalmassá teszi őket a sötét, sokszor havas tájakon való közlekedésre.
Bár a repüléshez nyilvánvalóan valami segédeszközre (esetleg génmódosításra, és gyaníthatóan denevérgénekre) van szükségük, a levegőben maradást megkönnyítheti, hogy természetes légpárnákkal rendelkeznek: kétrétegű bundájuk üreges szőrszálakból áll, amelyekben csapdába esik a lebegő. Ez egyrészt jól szigetel, másrészt lehetővé teszi, hogy lebegjenek a víz felszínén.
Az extrém időjárás való alkalmazkodás részeként a rénszarvasok orra hőcserélő berendezésként működik: az állatok felső légutai gazdagon erezettek, hogy fel tudják melegíteni a jeges levegőt, mire az a tüdőbe ér. Az érhálózat annyira sűrű az orrban, hogy az sok állat esetében vörösesnek látszik, amivel meg is van a magyarázat Rudolf piros orrára.
A télapológia egy új, rénszarvastanból leszűrt következtetése egyébként, hogy a jelek szerint a Mikulás szánját vagy nőstény szarvasok, vagy ivartalanított hímek húzzák. Erre az agancsok jelentik a magyarázatot. A rénszarvasok az egyedüli szarvasfaj, amelynek hím és nőstény tagjai is agancsot növesztenek, ezt az év eltérő szakában teszik. A hímek december elejére általában elveszítik agancsukat, hogy pár hónappal később megkezdhessék az új „korona” növesztését, amire a következő párzási időszakban szükségük lesz. A nőstények viszont később növesztenek agancsot, és azt tovább megtartják. Erre valószínűleg az a magyarázat, hogy az agancs segít előnybe kerülniük a hímekkel szemben, amikor táplálékot keresnek, amire nagy szükségük van, mivel többnyire ilyenkor vemhesek.
Az sem zárható ki persze, hogy Rudolf és társai ivartalanított hímek, ezek ugyanis egyáltalán nem dobják le agancsukat. A párzási időszakban a hímek olyan agresszívek, hogy gyakran halálig harcolnak egymással, míg az ivartalanítás után sokkal szelídebbek és kezelhetőbbek, így az eljárást gyakran alkalmazzák a kereskedelmi célokból vagy háziállatként tartott rénszarvasokon, szóval nem kizárt, hogy a Mikulás is ezt az utat választotta.
A vonatkozó kutatások alapján az is világosnak tűnik, hogy a Mikulás valami élénkítőt etet-itat saját állataival, a rénszarvasok ugyanis télen hibernációhoz közeli állapotban vannak, így nem igazán állnak készen arra, hogy nagy terheket mozgassanak. Mivel a téli hónapokban alig marad táplálék az északi területeken, az állatok ilyenkor döntően nyáron felhalmozott zsírraktáraikat élik fel. Egy kutatócsoport két évig monitorozta az állatok belső óráját, és ennek során érdekes dolgokra derítettek fényt. Az adatokat úgy gyűjtötték, hogy a rénszarvasokkal megetettek egy-egy pirulát, amely megrekedt gyomrukban, és ott két éven át monitorozta a testhőmérséklet és más élettani mutatók változásait.
Az információkból kiderült, hogy az állatok cirkadián ritmusa gyakorlatilag tökéletesen követi a sarkvidéki napok hosszát. A tavaszi időszakban, amikor egyre több a napfény, de még kevés a táplálék, az állatok csak rövid időszakokban aktívak. Nyáron, amikor zsírkészleteiket építik, és amikor a nap gyakorlatilag sosem nyugszik le, a sokkal kevésbé különül el a nappali és az éjszakai életritmus, mintha az állatok minden percet kiaknáznának a táplálékgyűjtésre, vagyis ilyenkor alig alszanak. A téli időszakban pedig ennek a fordítottja történik, szinte folyamatosan félálomban vannak, ami azért is hasznos, mert így kevesebb energiára van szükségük. Bár azt nem mondhatnánk, hogy téli álmot alszanak, anyagcseréjük ilyenkor nagyon lelassul, és olyan, mintha alva járnának.
Végül térjünk vissza arra a kérdésre, hogy vajon hol tenyészti a Mikulás saját használatú rénszarvasait: ahogy azt egy vizsgálat nemrégiben feltárta, az Északi-sarkhoz közeli Spitzbergákon az utóbbi évtizedekben jelentősen megnőtt a rénszarvasok száma, miközben sajnos a világ minden más élőhelyén hanyatlanak a rokon populációk, ami legalábbis gyanús, és a konzervációs törekvések mellett (vagy ezek mentén) a Mikulás keze nyomát is látni véljük az aktuális helyzetben.
A szakértők vizsgálatai szerint a norvég fennhatóságú szigeteken jelenleg nagyjából 22 ezer rénszarvas él. A területet évezredekig háborítatlanul lakták az állatok, egészen a szigetek 1596-os felfedezéséig, amikor is megkezdődött a populáció szisztematikus levadászása. A vadászat a 19. században a korábbinál is intenzívebbé vált, amikor megnyíltak a helyi szénbányák. Ennek eredményeként 1900-ra néhány elszigetelt csordát kivéve teljesen kiirtották a helyi állományt.
A norvég kormány kicsit későn ugyan, de észbe kapott, és 1925-ben teljeskörű védelem alá helyezték a rénszarvasokat. Az állatok pedig a szigetek eldugott szegleteiből terjeszkedve, 100 év alatt újra meghódították a területet. A népesség továbbra is növekedőben van, az állatokra azonban újabb veszély leselkedik. A Spitzbergák ugyanis a Föld leggyorsabban melegedő pontja. Azt hihetnénk, hogy a rénszarvasoknak csak jót tehet, ha enyhébbek a telek, de az utóbbi években kiderült, hogy az új helyzet valójában veszélyezteti a túlélésüket. A hóra ráeső és ráfagyó eső miatt ugyanis azt a kevés táplálékot sem találják meg, ami télen elérhető.
Ha pedig a tetemes állomány pusztulni kezd, az beláthatatlan hatással lehet a helyi ökoszisztémára. Többek közt olyan következményekkel számolnak a szakértők, hogy a rénszarvastetemek nagyobb száma miatt elszaporodhatnak a sarki rókák, amelyek viszont a talajra fészkelő madarak, például a Spitzbergákon költő ludak tojásait is meg fogják enni, amivel globálissá növekedhet a probléma. Ha tehát a Mikulás továbbra is rénszarvasokat akar alkalmazni, itt az ideje, hogy az éghajlatváltozás kérdésében is bevesse magát.
