A jobbára Észak-Amerikában honos gyűrűscsőrű szárcsák felnőtt egyedei látványra nem különösebben feltűnőek: a testük fekete, esetleg szürkés, a csőrük pedig fehér. A fiókák ezzel ellentétben nagyon is látványosan néznek ki: úgy festenek, mintha egy alapvetően feketés madárkát egy borzas oroszlánnal és valamiféle trópusi madárral keresztezett volna valaki. Vagy egyszerűen rájuk borul volna egy némi színes festék: csőrük és a fejükön lévő kopasz foltok ugyanis rikító piros, nyakukat pedig borzas, citrom-narancs végű tollak övezi, amelyek a test más részeire is kiterjedhetnek.
A fiókák feltűnő kinézete azért érdekes, mert a legtöbb madárnál pont fordítva szokott lenni: az állatok fiatal korukban visszafogott, álcázó tolltakarót hordoznak, és legfeljebb felnőve növesztenek látványos színű és/vagy méretű tollakból álló díszeket. A díszes tollazat, ahogy a szarvasok látványos agancsa, ráadásul rendszerint a nemiséghez kötődő jelleg az állatvilágban:
a feltűnő kinézet célja, hogy az egyed vonzóbbnak tűnjön a potenciális pár számára, egyrészt mert a kinézet esztétikus a másik nemnek, másrészt mert a feltűnő kültakaró egészséget és erőt sugall.
Ebben a kvázi univerzális jelzésrendszerben tehát nehezen érthető, hogy miért növesztenek egy faj fiókái feltűnő tollazatot. Az nyilvánvaló, hogy a nemnek semmi köze a jelenséghez. És ahogy Bruce Lyon és Daizaburo Shizuka kuttása megmutatta, a látványos színek nem is a fiókák egészségességét hivatottak hirdetni. Éppen ellenkezőleg.
Gyereknevelés szárcsa módra
A szárcsafiókák élete gyakran brutális és rövid. A szülők hat-tizenkét tojást raknak, ami majdnem minden esetben jóval több, mint ahány fiókát valóban fel tudnak nevelni. A tojásokból egymás után kelnek ki kis madárkák nagyjából egy hét leforgása alatt, és a fiókák között innentől folyamatos versengés kezdődik a szülők figyelméért és a táplálékért. Ennek a versenynek pedig a legtöbbször a legfiatalabb és legkisebb fiókák a vesztesei. Általában jellemző a fészekaljakra, hogy a fiókák fele egy hetes kora előtt elpusztul.
Ez a stratégia látszólag pazarlónak hat, a szárcsák számára azonban láthatóan bevált. Inkább több tojást raknak, és elveszítik a fiókák felét, arra játszva, hogy esetleg mégis sikerül annyi táplálékot összeszedniük, amivel az átlagosnál nagyobb családot nevelhetnek. Ha ez nem jön össze, egy hét alatt kiderül, hogy hány fiókára van kapacitás, a többiek, a leggyengébbek pedig elhullanak.
Az első hét után a szülők aztán megváltoztatják viselkedésüket. Mindkét felnőtt szárcsa kiválaszt magának egy-egy kedvencet, és ezt követően az általa összegyűjtött táplálék 80 százalékát ennek a fiókának adja. Ezek a madárkák gyors növekedésnek indulnak, míg a többi fióka sorsa elég sanyarúra fordul: nem elég, hogy alig jutnak táplálékhoz, a szülők a fejüknél fogva meg is rázzák őket, és elüldözik a fészekből.
Lyon, aki már az 1990-es években is a madarak viselkedésének kutatásával foglalkozott, annak idején megmutatta, hogy a szülők a kedvencek kiválasztásakor a tollazat színessége alapján döntenek:
minél feltűnőbb a fióka, annál jobb esélye van a kiválasztásra.
A szakértő ezt a narancsszínű tollak megnyirbálásával is igazolta, bizonyítva, hogy a díszesebb fiókák több táplálékot kapnak, és gyorsabban nőnek, mint kevésbé színes testvéreik.
Színkódolt fiókák
Az elmúlt évtizedek során Shizuka és Lyon folytatták a kutatást, és több más fontos mintázatot is azonosítottak a gyűrűscsőrű szárcsák viselkedése kapcsán. A szakértők munkájuk során több mint 1400 fiókát vizsgáltak meg több száz fészekaljból, míg végül sikerül megfejteniük a fiókák vörös és narancs színének eredetét és valószínűsíthető célját.
A kutatók azt figyelték meg, hogy a szülők valójában kor szerint differenciálnak utódaik között. Miután a kezdeti fészekalj kezelhető méretűre zsugorodott, mert a legfiatalabb és leggyengébb fiókák elhullottak, a felnőtt szárcsák a korábbiakkal ellentétben a legfiatalabb túlélőkre kezdenek koncentrálni.
Ennek a stratégiának az állhat a hátterében, hogy a legidősebb fiókák eddigre rendszerint elég nagyok és erősek ahhoz, hogy önállóan is elkezdjenek boldogulni, míg legkisebb testvéreik egyedül éhen halnának. A szülők ezt a problémát úgy oldják meg, hogy elsősorban a legfiatalabb fiókákat kezdik etetni, hogy gyorsan szintre hozzák őket a többiekkel.
Mindebben pedig fontos szerepet játszik, hogy a legfiatalabbak rendszerint a legszínesebbek is egyben. A vörös és narancs színezet mértéke attól függ, hogy az anyából mennyi karotinoid pigment kerül a tojásokba. És úgy tűnik, hogy minél később kerül ki belőle a tojás, annál több lesz abban a pigment. Ilyen módon a tojók gyakorlatilag kor szerint színkódolják a fiókákat, hogy amikor eljön az idő, könnyen azonosítani tudják a legfiatalabb és leginkább segítségre szoruló egyedeket.
„Az élénkebb színek jelzésként működnek a szülők számára, hogy olyan kedvencet válasszanak, aki a leginkább profitálhat az extra táplálékból”
– mondja Mary Caswell Stoddard, a Princeton madárszínekkel foglalkozó ornitológusa.
Amennyiben a kutatók elmélete helytálló, a szárcsafiókák vörös és narancs feje gyökeresen eltérő célt szolgál, mint bármely más állati dísz, legalábbis a tudomány jelen állása szerint. Ahogy már említettük, az élénk színek gyakorlatilag univerzálisan az egyed erejét, egészségét hivatottak megmutatni. A bébiszárcsák esetében viszont pont a gyengeséget, a sebezhetőséget „reklámozzák”.
Előnytelen stratégiák
Stoddard szerint az eredményekről beszámoló új tanulmány a már elmondottakon kívül további, rendkívül érdekfeszítő kérdéseket is felvet. Egyelőre nem tudni például, hogy pontosan hogyan befolyásolják az anyák a fiókák színezetét, és mennyire képesek szabályozni ezt a folyamatot. És az is nagy kérdés, hogy a fiókák miért nem képesek jobban „kijátszani” ezt a rendszert.
Azt ugyanis nem lehet mondani, hogy nem próbálkoznak. A gyűrűscsőrű szárcsák a fészekparazitizmus lelkes hívei, vagyis ha alkalmuk adódik, szívesen helyezik saját tojásaikat más párok fészkeibe, hogy szomszédaikra hárítsák a fiókák egy részének etetését.
A vizsgálatok szerint a fészkek nagyjából 40 százaléka tartalmaz legalább egy parazita tojást, amely nem a fészket építő szülőktől származik.
Ez a módszer ugyanakkor, hiába nagyon népszerű, általában nem válik be. A szárcsák ugyanis hajlamosak a tojásrakási szakasz elején csempészni máshová a tojásokat, így viszont a kikelő idegen fiókák kevésbé színesek lesznek később kikelt mostohatestvéreik többségénél, és nagyon kicsi az esélye annak, hogy kedvenccé váljanak. A helyi szülők ráadásul rendszerint észreveszik az idegen fiókákat: amennyiben az elsőként kikelt madárka a sajátjuk, ahhoz hasonlítják a később kikelt egyedeket, és ha valamelyik nem illik a sorba, azt megölik.
A fészekparazitizmus tehát a túlzásba vitt tojásrakáshoz hasonlóan alacsony sikerű stratégia, a madarak mégis gyakran próbálkoznak vele, hiszen ha összejön, megnövelhetik sikeres utódaik számát. Az azonban nem világos, hogy a szomszédaikkal trükköző szülők miért nem járnak el okosabban, ami az időzítést illeti, és miért nem későbbi tojásaikat csempészik más fészkekbe.
***
Azt egyelőre szintén nem tudni, hogy az állatvilágban máshol is léteznek-e a sebezhetőségnek hasonló jelzései. Shizuka szerint valószínűleg igen, de ezek azonosítása egyelőre nem történt meg. Lehetséges azonban, hogy ilyen jelzések a számos madárfaj fiókái esetében megfigyelhető belső, színes szájmintázatok. Ezek csak akkor válnak láthatóvá, ha a fiókák kitárják csőrüket, így elképzelhető, hogy egyes esetekben szintén a gyengék javára befolyásolják, ki mennyi táplálékot kap.
Ahogy a szakértő mondja, a sebezhetőség jelei ráadásul nem feltétlenül vizuálisak. A szárcsák esetében a jelzés egyértelműen látható, de könnyen lehet, hogy más fajoknál az utódok más módszerekkel, hangokkal, tapintással vagy másként győzik meg szüleiket, hogy gyengeségük ellenére érdemes beléjük energiát fektetni.
