A szakértők egy ideje már tudják, hogy a kígyókarúak testén szerteszét fényreceptorok találhatók, az azonban mostanáig nem volt világos, hogyan használják ezeket az állatok. Lauren Sumner-Rooney, az Oxfordi Egyetem kutatója kollégáival két szoros rokonságban álló kígyókarú fajt vizsgált meg, az Ophiocoma wendtii és az O. pumila nevű fajokat. Mindkét fajra jellemzőek a fotoreceptorok, ugyanakkor mindkettőre igaz az is, hogy az egyedek erősen fénykerülők, és életük javát sziklák alá rejtőzve töltik.
Sumner-Rooney arra volt kíváncsi, hogy vajon a kígyókarúak képesek-e bármiféle részletgazdagabb „látásra”, vagy pusztán csak azt érzékelik, hogy van-e fény vagy nincs. A kísérletek során kiderült, hogy az O. wendtii képes különféle intenzitású fényforrásoknak megfelelően orientálni magát, míg az O. pumila nem tudja megvalósítani ugyanezt.
A kutatók a vizsgált állatokat egy 60 centiméter átmérőjű, hengeres tartályba helyezték. A tartály falát egy keskeny sávban feketére színezték, majd fehér szegélyt vontak a sáv köré, míg a fal többi részét meghagyták szürkének. Mivel a fekete és fehér részek nagyon közül voltak egymáshoz, a róluk visszaverődő fény interferálva a szürke részekkel azonos intenzitást eredményezett. Ez azt jelenti, hogy egy pusztán a fotonok jelenlétét érzékelni képes állat nem lehet képes azonosítani a fekete sáv helyét a tartályban. Az O. pumila esetében így is történt, az O. wendtii azonban megtalálta a sötétebb sávot, és elindult felé, hogy jobb búvóhelyet találjon.
A szakértők véleménye szerint az eltérő fényérzékelés azzal lehet összefüggésben, hogy az O. wendtii színt vált, míg a másik faj nem képes erre. A fényérzékenyebb kígyókarú faj tagjai fényben vöröses-barnás színűek, a sötétben viszont halvány bézs színt vesznek fel. Az állatok kültakarójának mikroszkópos és RNS-vizsgálata során az is kiderült, hogy a pigmenteket tartalmazó sejtek összeszűkítik a fényreceptorokat, így azok csak kevesebb irányból képesek a beérkező fotonokat érzékelni. Ez pedig valószínűleg egyfajta „térlátást” biztosíthat számukra, részletesebb információkat biztosítva környezetük kontrasztosságáról.
Sumner-Rooney szerint az O. wendtii ezen képessége megkönnyíti számára, hogy biztos rejtekhelyet keressen az olyan vizuálisan összetett élőhelyeken, mint a korallzátonyok. További érdekesség, hogy a szintén a bőrükkel „látó” tengerisünök esetében is léteznek a fotoreceptorokat korlátozó, irányító pigmenttartalmú sejtek, így lehetséges, hogy esetükben is hasonló a fényérzékelés mechanizmusa, bár az egyelőre egyik állat esetében sem világos, hogy ez pontosan hogyan zajlik.
