Nézőpont kérdése

A múlt ismeretének egyik fő előnye, hogy legsötétebb óráinkban vigaszt meríthetünk abból a tudatból, hogy hiába követtünk el egy kapitális marhaságot, ostobaságunk vagy könnyelműségünk történelmi léptékkel mérve legfeljebb megmosolyogtató csacskaság. Félreismertük egy, az idézőjelet méltán megérdemlő „barátunk”, személyes hősünk, vagy kollégánk jellemét, és egyre kínosabb, hogy valaha is támogattuk? Kellemetlen, de száz százalék, hogy ezerszer jobban jártunk a Nobel-békedíjat odaítélő bizottság tagjainál.

Hiszen ők 1991-ben kitüntették, sőt, a demokrácia, az emberi jogok és az etnikumok közötti béke vívott ikonjának nevezték Aun Szan Szu Kjit.  Aki később Mianmar kormányfőjeként a kisujját sem mozdította, hogy megakadályozza a rohingya kisebbség barbár-becstelen megtizedelését. Bedőltünk a könnyű pénzkeresés csábító szirénhangjának, és megégettük magunk? Biztos, hogy kevesebbet buktunk az első spekulációs buborék, a „tulipánőrület” kipukkadásakor túlárazott virághagymák miatt a teljes vagyonukat elvesztő, és még el is adósodó befektetőknél.

Pikírt-pökhendi modorunkkal haragra gerjesztettünk egy potenciális szövetségest? A Hvárezm Birodalom feje, Alá ad-Dín Mohamed sah két, az udvarába küldött követ megalázásával, és egy diplomata kivégzésével felpaprikázta Dzsingisz kánt: a drámai következményeket aligha kell ecsetelni. Túl nagy fába vágtuk a fejszénk, és csúfosan elhasaltunk? Hol van ez a hosszas csúszás után is félkészen kiadott Sniper Ghost Warrior 3 a Benny Hill Show-ba illő, groteszk-komikus vesszőfutásához viszonyítva? Elvégre a CI Games nagy dobásnak szánt játéka akkorát hasalt, hogy az illetékesek nyilvánosan kértek bocsánatot a vásárlóktól, és megfogadták, hogy tisztára mossák besározódott hírnevüket.

Lássuk hát, hogy hogyan is muzsikál a Contracts alcímet viselő felvonás!

Feljegyzések a holtak házából

A kizárólag a bevetések kereteit megteremtő, laza-feledhető történet szerint Szibéria a karizmatikus politikus, Nergui Kurchatov vezetésével kikiáltotta a függetlenségét. Ez sokak rosszallását kivívta, főleg, mivel az ásványkincsekben gazdag régió ura nem éri be a szabadsággal: deklarált szándéka, hogy a nagyhatalmak egyenrangú partnerként kezeljék országát. Biológiai fegyverek, genetikai kísérletek, sötét üzelmek: ha mániákusan dédelgetett álmáról van szó, a diktátor előtt semmi sem szent. Mi egy Keresőként emlegetett, főként a messziről pusztítás fortélyaira specializálódott orgyilkost alakítunk, dolgunk pedig magától értetődően az, hogy az államgépezet kisebb-nagyobb nacsalnyikjainak kiiktatásával szabotáljuk a despota terveit. Aztán, ha kellőképpen meggyengültek a pozíciói, akkor vele is végezzünk, elhárítva ezzel a veszélyt.

Egyedinek bajosan nevezhető alaphelyzet. Legfőbb erénye, hogy előrevetíti, hogy a harminc eurós árcímke nem egy bűnbánó stúdió szívből jövő gesztusának, hanem realitásokkal való, dicséretesen őszinte szembenézésnek köszönhető. A Sniper Ghost Warrior Contracts ugyanis meg sem kísérel versenyezni a nagyokkal, inkább büszkén feszít a másodvonal élén. Vagyis fölösleges abban bízni, hogy a lengyel cég munkatársai korábban nem látott, frappáns-újító ötletekkel dobták fel a taktikai lopakodós FPS-ek bevett-elcsépelt sablonjait.

Azonban, ha elfogadjuk, hogy az alkotók immár csupán addig nyújtózkodtak, ameddig a takarójuk ért, akkor a végeredmény papíron-elviekben messze nem olyan vészes, mint azt az előzmények tükrében joggal feltételeznénk. A tréningmissziót nem számítva összesen öt, a lehetőségekhez képest változatos térképen ritkíthatjuk meg a rendszer híveit. A menetrend egyszerű. Első körben felszerelésünket állíthatjuk össze, illetve karakterünket és a rajta feszülő csodapáncélt fejleszthetjük. Arzenálunk meglepően bő.

Különleges lőszertípusokkal, távcsövekkel, vagy hangtompítókkal személyre szabható karabélyok, pisztolyok és más nyalánkságok mellett távirányítású lesipuskás-löveggel, felderítő drónnal, gáz, füst vagy robbanógránátokkal, valamint más alkalmatosságokkal indulhatunk csatába. Elsajátítható trükkökből sincs hiány: a direkt konfrontáció hívei épp úgy meglelik a maguk kedvenceit, ahogy az orozva ölés ezernyi módjában elmélyedő halálosztók.

Maszkunk aknamezőre tévedve felbecsülhetetlen értékű segítség.

Ha eleget válogattunk, felettesünk megtartja a kötelező eligazítást, majd bele is csaphatunk az események sűrűjébe. Az adott szektor nagykutyáinak nyugdíjazásán túl hackeléssel, bizonyítékgyűjtéssel, túszmentéssel és efféle küldetésekkel kell megszolgálnunk a bérünket. Ezen kívül ha maximalisták vagyunk, extra feladatok letudásával juthatunk egy kis mellékeshez. Megesik, hogy egy szeparatista villámgyors lemészárlásával zsebelhetjük be a bónuszt, vagy azzal tehetünk patrónusunk kedvére, ha árnyékként osonunk át az ellenséges vonalakon. Míg máskor egy szabott célszerszám, például mérges gáz, vagy a késünk használatán van a hangsúly.

Netán az a kimondott-kimondatlan elvárás, hogy egy messziről leadott, bravúros találattal tegyünk pontot az éppen aktuális lázadó izgalmakban gazdag karrierjének végére. Mindezeken felül ha akarjuk, posztereket vagy iratokat szólíthatunk magunkhoz, kegyetlen rohadékokat szembesíthetünk tetteik következményeivel és merész riválisainkat is gyors-drasztikus leckében részesíthetjük. Fontos, hogy bár elvileg nem kötelező ezekkel a teendőkkel pepecselnünk, abszolválásuk esetén a pénzen túl különféle, a jobb kütyük és kunsztok megszerzéséhez nélkülözhetetlen tokenek ütik a markunk. Így ha bezsákolnánk egy erősebb kiegészítőt vagy kunsztot, akkor kénytelenek vagyunk többre törekedni a szükséges minimumnál.

A harc észjáték

Akárhogy is döntsünk, hamar rá kell ébrednünk, hogy a pálya nem felénk lejt. A szakadárok osztagaiban hemzsegnek a habzó szájú fanatikusok, és a tíz dollárért az anyjukat is savban feloldó, gerinctelen pszichopaták. Ám nem csak velük gyűlik meg a bajunk: a legedzettebb szervezetet is másodpercek alatt felőrlő, fagyos-jeges klíma, a ravasz biztonsági rendszerek és az aknamezők sem könnyítik meg az életünket. Ha taktikánk a vörös hadsereg tábornokainak körében is megütközést keltő, eszetlen frontális rohamokra épül, vagy sunnyogva nem vesszük a fáradtságot arra, hogy eltakarítsuk a tetemeket, akkor menthetetlenül kudarcra vagyunk ítélve. De ha megtornáztatjuk a kis szürke sejtjeinket, akkor a legfaramucibb kelepcéből is kivághatjuk magunk.

Egy tetőtől talpig vastag kevlárvértet viselő pribék állja el az utunk? Ha ügyesek vagyunk, akkor egy nyaklövéssel ártalmatlaníthatjuk a behemótot. Ám akkor sem kell pánikba esnünk, ha nem bízunk a szem-kéz koordinációnkban, mert a vonásainkat elrejtő maszkba épített kamera gyakorlatilag folyamatosan fürkészi-elemzi a külvilágot. Egy gombnyomás, és rögtön észrevesszük a figyelmünket elkerülő alternatív útvonalakat és érdekesebb tárgyakat. Fél órányi küszködés után unjuk, hogy ha megfeszülünk sem sikerül leszednünk egy kutatótábor legénységét, mivel nem tudjuk, hogy hányan vannak, és hol bóklásznak? Sebaj! Ha a régiót nem védi zavaróállomás, vagy hatástalanítottuk a bosszantó gépezetet, akkor megjelölhetjük a katonákat. Onnantól kezdve látjuk, hogy éppen merre császkálnak, a pontos rangfokozatukról is lehull a lepel, és azt is látjuk, hogy riadóztatták-e őket.

Persze, a technika nem pótolhatja a jó öreg vallatást. Ha elkapunk egy őrt, és pengénket a torkának szegezzük, a delikvens tízből nyolcszor kanárikat megszégyenítő sebességgel kezd dalolni. De nem árt felkészülnünk arra, hogy egy mezei gyalogosra nem nagyon bízzák rá hivatalosan nem is létező projektek titkait. Minél magasabban áll az elfogott balfácán a táplálékláncban, annál jobban informált, ezért érdemes a tisztekre fókuszálni.

Izgalmakból tehát nincs hiány, és azt is tagadhatatlan, hogy az előző epizódban a családja, barátai és tisztelői előtt hideg vérrel legyilkolt atmoszféra is eléri egy kellemes, B-listás akciófilm szintjét. A Szovjetunió kéznyomát magán viselő, lepukkant régió propaganda-plakátjai és a múlt egy jókora Lenin-szoborhoz hasonló relikviái megalapozzák a hangulatot. Tényleg olyan érzésünk támad, hogy egy sovén fantaszta a valóságra fittyet hányó banánköztársaságában járunk. Ráadásul külön öröm, hogy harmadik rész tömegoszlatásnál vagy vallatásnál jó szolgálatot tevő, nyákos-rózsaszín pátoszban és giccsben úszó dialógusainak búcsút inthetünk. Kereső jéghideg, ám kissé megjátszós-mesterkélt profiként teszi pózerkedik, főnöke bölcselkedik, míg a mundért húzók a háborúról, a nőkről és a vallásról diskurálnak. Vagy arról ábrándoznak, hogy ha vége ennek az egésznek, akkor az anyjuk tyúkhúslevesét fogják kanalazni a tanyán. Nem épp a szakma csúcsa, de ezerszer nívósabb a franchise-tól megszokottnál.

Viszont az élményt teljessé tevő, a Soldier of Fortune-ére hajazó, brutális csonkolás-rendszer garantált, hogy a legfinnyásabbak tetszését is elnyeri. Egy kisebb kaliberű fegyver is tépi-szaggatja a húst, a komolyabb készségek pedig végképp nem irgalmaznak. Felismerhetetlenné roncsolt arcok, messzire repülő lábak, kézcsonkjukra meredő, aztán üvöltve elvérző pechvogelek és hányingerkeltő-hidegrázós rémálomba illő torzók: az érzékeny gyomrúak készítsenek elő egy papírzacskót.

Bár Oleg később egy vagyont megspórolt a manikűrösön, ez ott és akkor mérsékelten vigasztalta.

Ja, hogy ez nem korai béta?

Ahogy az ennyiből is megállapítható, az endorfintermelésért felelős mirigyeink nem égnek sercegve szénné a veszett-vad vigasság miatti túlterheléstől, és sokkoló-meghökkentő újdonságok sem kényeztetik az érzékeinket. Ám ezzel együtt vitathatatlan, hogy a CI Games fáradozásainak gyümölcse jobb pillanataiban kategóriája egy hatvanöt százalék körüli, bátran ajánlható képviselője. Sajnos azonban ennek dacára vajmi kevés okunk van az ünneplésre, mert az alkotás tipikus példája a természetfelettibe vetett hitet visszaadó, bizarr-felfoghatatlan műveknek. Hiszen lépten-nyomon annyi megmagyarázhatatlan anomáliába botlunk bele, hogy óhatatlanul gyökeret ver bennünk a gyanú, hogy a programkód java holmi óarámi vagy szanszkrit nyelven írt, démonidéző rítus. Ez elsőre abszurd felvetésnek tűnhet. De digitalizált pokolbéli hatalmak ármánykodása ezerszer hihetőbb annál, mint, hogy a magukat nem is oly rég megégető fejlesztők megint fittyet hánytak a minőség-ellenőrzésre.

A hibák és gyengeségek napestig sorolhatóak. Mesterséges intelligenciáról beszélni barokkos túlzás: szélsőségektől szenvedünk. A szakadárok hébe-hóba azt is meghallják, ha évtizedenként hat centis sebességgel kúszunk, ám ha mázlink van, három méterre is eltrappolhatunk egy népesebb csoport mellett és senki sem szúr ki. Hovatovább, ha az adott katona nem, hogy találatot nem ért el a génlottón, de a még szelvényt sem adta fel, akár szemtől szembe is odabattyoghatunk hozzá anélkül, hogy kérdőre vonna. Ergo vagy laborban kitenyésztett übermenschek hozzák ránk a rontást, vagy egy eutanáziapárti marketingguru kezében háríthatatlan-cáfolhatatlan ütőkártyát jelentő, siketvak félnótások vérével mocskoljuk be a kezünk.

Ennek tükrében némiképp meghökkentő, hogy ellenségeink reakcióideje és célzótudománya kivétel nélkül irreálisan átlag feletti. Ha kvaterkázás közben leszedjük az oldalukon bandukoló komájukat, negyed ezredmásodperc alatt riadóztatják a társaikat, kibiztosítják gépkarabélyukat, felénk fordulnak és esélyesen kivégeznek. Nyoma sincs meghökkenésnek, döbbenetnek. Kis túlzással élve, a skuló még a csövet sem hagyja el, mikor válaszcsapást mérnek ránk. Teljesen hiányzik az az illúzió, hogy emberekkel küzdünk: robotokkal vesszük fel a harcot, akik halmazati büntetésnek elvi alapon nem lőnek mellé.

Hiába szorongatnak a kezükben egy legutóbb a Noé bárkájára fel nem férő, dühös állatok lecsillapításához használt golyószórót, ez nem gond. Két-háromszáz méterről kacagva kilyuggatnak, és levezetésképpen úgy kasztrálnak egy éppen párzó hím muslincát, hogy ebből partnere semmit sem vesz észre. Bicskanyitogató hogy ha odavész az inkognitónk, akkor rendszerint a köztünk lévő távolság semmit sem számít: jönnek-ölnek. Megesik, hogy egy vaskos betonfal sem védi meg a testi épségünk – holott mi páncéltörő muníció nélkül alkalmasint egy nyüves deszkapalánkban sem tehetünk kárt.

A kulcsfontosságú kijelölés-mechanikát konkrét formába öntők is hálát adhatnak Fortunának, hogy a törvényhozók eddig nem érezték szükségét annak, hogy drákói jogszabályokkal csapjanak oda a szcéna kontárjainak. Hosszasan ajnározott, hi-tech kütyünket egy nyomorult drótkerítés is összezavarja, sőt, akkor is csődöt mond, ha a delikvens egy korlát mögött áll, ám jól kivehető az arca.

Na elmentek ti a...

De a koronát az egészre az irtóztatóan frusztráló, egyedi-eseti nyűgök teszik fel. Az egyik misszió listánkon bérelt hellyel bíró nagymenő maffiózója egy erődnek is beillő, jóformán áttörhetetlen üvegű villában élvezi ebül szerzett vagyonát. Így speciális lőszer nélkül trükkös messziről leteríteni. Ám ha nyitva tartjuk a szemünk, feltűnhet, hogy fel-alá mászkálva el-elhalad egy nyitva felejtett ajtó előtt. Ezért egy jó leshelyről felkenhetjük a drága festményekre a beleit. Jómagam is ezzel próbálkoztam: letámasztottam hű mordályomat, beállítottam az irányzékot, visszatartottam a levegőt, és a kellő időben meghúztam az elsütőbillentyűt.

Az acélmagvas szeretetcsomag süvítve hasított keresztül háromszáztizenkét méteren át, majd megállapodott a fickó felsőtestében– és ő egy jókora, véres lyukkal a mellén riadóztatta a fogdmegjeit. Persze nem adtam fel. Szélsebesen telepumpáltam ólommal, de a jelek szerint Csapajev elvtárs dédunokájával akasztottam tengelyt, mivel a pasast az Úristennek sem hatotta meg a ténykedésem. Miután óvatlanságomban nem hoztam magammal dezintegráló varázspálcát, taktikai rohamxenomorphot vagy fénykardot, másodszorra is nekifutottam a merényletnek, hogy ez a gikszer megint keresztül húzza a számításaimat. Végül vérbeli, keményvonalas orvlövészként belopakodtam a luxuskéjlakba, és közvetlen közelről iktattam ki a haramiát: a nyakába döfött halefra szerencsére nem volt immúnis.

Hasonlóképpen, az is kiapadhatatlan mókaforrást jelentett, hogy az önálló akaratra ébredt antihős teljesen magától kényszeresen újratöltötte a fegyverét. Bámulatos-felemelő élmény volt azért fűbe harapni, mert az elméletben általam vezényelt, Taigetosz-pozitív baromarcú függetlenítette magát tőlem. Szégyen, nem szégyen, kínomban ököllel vertem a falat, mivel ez a két-három másodperc késlekedés általában bőven elég volt ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol.

Az is hihetetlen, hogy az minden határon túlmenően ostobán kiválasztott, tízből nyolcszor egy kamera, vagy gépágyú elé lerakó mentési pontoknak hála, folyamatosan az agyvérzés rémével nézünk farkasszemet. Ugyanis a szerkezetek jóval azelőtt érzékelik a jelenlétünk, hogy visszakapnánk az irányítást. Vagyis egyből pánikszerű fedezékkereséssel kell nyitnunk, hogy a rendelkezésünkre álló három-négy másodperc alatt ne bukjunk le. Érthetetlen, hogy miért nem tárolhatjuk el az aktuális állásunk akkor, mikor ahhoz van kedvünk. Záróakkordként az olyan apróságok, mint, hogy a hullák véletlenszerűen kámforrá válnak, vagy, hogy néha teljesített kihívásaink semmivé lesznek, már nem osztanak és nem szoroznak.

Verdikt

Összességében a szűkebb fókusz és az érezhetően szerényebb-áramvonalasabb játékmenet dacára a Sniper Ghost Warrior Contracts-nak jelen formájában nem sikerült az áttörés. Ám mert az alapok rendben vannak, ha kijavítják a bugokat, adhatunk neki egy esélyt, de addig maradjunk a Sniper Elite eddigi felvonásainál.