1. oldal
A brit Peter Buckleyról még a legádázabb ellenségei is kénytelenek elismerni, hogy emberfeletti akaraterővel és kitartással áldotta meg a sors. Az 1989 és 2008 között ringbe lépő hivatásos bokszoló ugyanis a karrierje során kereken háromszáz alkalommal mérettette meg magát a szorítóban, ahol 256-szor mosták fel vele a padlót. Tekintve, hogy 12 meccse végződött döntetlennel, a bátor és vakmerő, de tehetségesnek bajosan nevezhető ökölvívó összesen a küzdelmei 10,66 százalékában tudta csak elérni az áhított diadalt. Más alighanem a hatvanadik-hetvenedik vereségnél feladta volna és új vizekre evez, ám az egy egyetemi tanárral való névazonossága miatt Professzornak becézett váltósúlyú viador közel húsz éven keresztül következetesen ignorálta azt a tényt, hogy még az is el tudja verni, aki nem akarja, és rendületlenül haladt tovább a maga útján, kiérdemelve, hogy választott sportágán belül szent őrültnek kijáró tisztelettel viszonyuljanak hozzá. Ehhez persze az is kellett, hogy Buckley ne viselkedjen fellengzős, felelőtlen nyilatkozatokat tevő médiasztárként, hanem minden nap hosszú órákon keresztül eddze a testét, és csiszolja rettenetes technikáját.
Sajnos a jellemzően harmad és negyedvonal határán táncoló CI Games illetékesei nem voltak olyan belátók, mint az összecsapásokért élő fanatikus, hanem folyamatosan azzal bombázták a sajtót, hogy a Sniper Ghost Warrior 3 tisztára fogja mosni a közröhejnek számító széria hírnevét és igazi, AAA kategóriás címként vonul majd be az ágazat krónikájába. A stúdió munkásságát alaposabban ismerők ebben teljes joggal kételkedtek, főleg, hogy a viccnek kicsit erős, komolyan pedig nyilván nem gondolt publikus bétát elnézve a napnál is világosabb volt, hogy hiába csúsztatják el három héttel a megjelenés dátumát, fizikai képtelenség, hogy ennyi idő alatt kijavítsák az összes hibát, így újfent valami olyat fogunk kapni, ami játék helyett egy repülőgép-katasztrófára hasonlít, csak messze nem annyira szórakoztató.
A tamáskodók jóslata, ahogy az a későbbiekben olvasható, természetesen bevált. A CI most kínjában ingyenes szezonbérlettel igyekszik elnyerni a játékosok kegyét, akiket nem csak az bosszant, hogy hatvan eurót fizettek egy még bőven korai hozzáférésben lévő programért, de az is, hogy a multiplayer-mód a legoptimistább esetben is csak idén ősszel érkezik, mégpedig vérlázító módon azért, mert a fejlesztők azt szerették volna, ha a célközönség tagjai inkább a kismillió programhiba miatt igen gyakran élvezhetetlen kampányra fókuszáljanak (legalábbis ez a hivatalos változat, mert hát valamit mondani kellett, hogy miért nincs kész a multi).
2. oldal
Főhősünk, Jonathan North egyike az amerikai hadsereg legjobban képzett tagjainak, így amikor Grúziában semmitől sem visszariadó szeparatisták polgárháborút robbantanak ki, és az USA direkt módon nem avatkozhat közbe, nem hivatalosan őt küldik a helyszínre, hogy titokban támogassa az elszakadáspártiakkal szembeszálló, gyenge és rosszul szervezett ellenállási mozgalmat. A sokoldalúan képzett katona eleinte vonakodik elvállalni a küldetést, ám mivel jó esély van arra, hogy két évvel korábban egy közös bevetés során elrabolt bátyját, Robertet valahol a forrongó vidéken tartják fogva, végül igent mond. Amúgy sem egyszerű helyzetét még tovább bonyolítja, hogy viharos körülmények között elhagyott ex-szerelme mellett a Moszad egyik ügynöknője is feltűnik a színen, ráadásul ahogy egyre több és több információmorzsát szed össze, rá kell, hogy döbbenjen, hogy egy egyszerű felkelésnél jóval kényesebb és bonyolultabb ügyről van szó.
Az alaphelyzet tehát kifejezetten érdekes és egy tehetséges író sokat ki tudott volna hozni belőle, ám a jelek szerint pont az ő bérére nem futotta a büdzséből. Rettenetesen ostoba, gyalázatos dialógusokkal terhes közhelyhalmazt kapunk, aminek a legfőbb vétke, hogy fénykorában sem túl éles elméjű, lobotomizált fikusznak nézi a játékost és ezért a menetrend szerinti nagy fordulatai már-már sértő módon kiszámíthatóak. Halmazati büntetésnek jellemábrázolásban ne is reménykedjünk. Vannak a rosszak, akik a szellemi kvalitásaikat elnézve nem, hogy egy forradalomra, de a sarki zöldséges kifosztására is évekig készülnének, majd tévedésből rossz címre mennének és az okos, szellemes, talpraesett, alighanem átható mentaillatú lehelettel bíró jók, akik mindig feltalálják magukat és időnként olyan irtóztatóan modoros stílusban moralizálnak, hogy az embernek kedve lenne a monológjaik után felgyújtani egy kisállat-menhelyet, hogy lehiggadjon. Az amúgy is siralmas összképet csak tovább súlyosbítja, hogy a többnyire nem túl tapasztalt szinkronszínészek minden szaván hallatszik, hogy teljesen tisztában voltak azzal, hogy ezeket a párbeszédeket Mark Hamill, James Earl Jones, Tara Strong és az ipar egyéb nagyágyúi sem tudnák kellő érzéssel előadni, ergo, nem is próbálták megerőltetni magukat. Megkockáztatom: a világon semmit sem vesztünk,sőt, egyenesen jól járunk, ha átnyomjuk az átvezető animációkat és a legkisebb mértékben sem figyelünk arra, hogy mi miért is történik.
Egy FPS-nek persze el lehet nézni, hogy a cselekményéhez képest egy mexikói szappanopera szövegkönyve maga a Steinbeck-összes, elvégre a hangsúly nem annyira a narratíván, hanem a játékélményen van. Bármennyire is meglepő, de ezen a területen a Sniper Ghost Warrior 3 egyáltalán nem teljesít rosszul, sőt, talán az év eddigi legkellemesebb csalódásáról beszélhetünk. Taktikai érzéket igénylő, az agyatlan és meggondolatlan mészárlást gyors elhalálozással büntető lövöldét kapunk, amiben rengeteg gyilokszerszámot, illetve a dolgunkat megkönnyítő eszközt próbálhatunk ki. Éjjellátó szemüveg, változatos kaliberű puskák, pisztolyok, gépkarabélyok és sörétes puskák: mind-mind arra várnak, hogy magunkhoz szólítsuk őket. A kínálat bőséges, lehetetlen, hogy ne találjunk egy nekünk való darabot, főleg, hogy a fegyvereket fejleszthetjük a sikeres missziókért kapott, itt-ott elszórva felszedhető, vagy a halott katonáktól elvehető pénzből, valamint különleges, például robbanó vagy páncéltörő töltényeket is használhatunk. Akik pedig nem szeretnek költeni, azok maguk is előállíthatják ezeket kellő alapanyagok birtokában.
A fő hangsúly természetesen a mesterlövészpuskákon van és érdemes velük minél többet gyakorolni, mert míg 100-150 méterre gyerekjáték ellőni, és dupla ekkora táv esetében a szél már igencsak befolyásolja, hogy hova is érkezik meg az ellenfélnek küldött szeretetcsomag, az ennél messzebb lévő célpontokról nem is beszélve. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy egyes küldetéseknél kötelezően lesből támadó orvlövészként, vagy valakit messziről fedező segédcsapatként kell érvényesülnünk, többnyire módunk van arra, hogy a saját szájunk íze szerint cselekedjünk. Így kellő tervezés esetén semmi akadálya annak, hogy egy shotgunnal, vagy egy könnyű géppuskával osszuk az áldást, de ha a hajítókések és gázgránátok közelebb állnak a szívünkhöz, akkor is megtaláljuk a magunk számítását. Attól függően, hogy miképpen küldjük a másvilágra a lázadókat, fejlődési pontokat kapunk, amikből a távolról való ölést erősítő Sniper, a közepes távolságot preferáló Warrior, és a dolgokat közvetlen közelről elintéző Ghost képzettségfák ismereteit sajátíthatjuk el. Ezek inkább hasznos, mint fontos apróságok, ha nem kívánunk velük foglalkozni, a világon semmiféle hátrány nem ér minket, ráadásul nem is mindig a leglogikusabbak, hiszen némileg furcsán hat, hogy lopakodásunk jutalmaként megnövelhetjük az életerőnket, vagy több tárgyat cipelhetünk magunkkal.
Bárhogyan is vegyük fel azonban a harcot a szeparatistákkal, mindenképpen botorság lemondani éles szemünk és a drónunk nyújtotta hallatlan előnyökről. Különleges képességünkkel a közvetlen környezetünket vehetjük górcső alá, míg a kicsiny szerkezettel messziről térképezhetjük fel a terepet, és a begyűjtött információk birtokában dönthetjük el, hogy hogyan is cselekedjünk. Ám ezzel együtt sincs könnyű dolgunk, mivel állandóan jelentős túlerővel kell felvennünk az egyenlőtlen harcot. Ezért a legkisebb figyelemkihagyás is végzetes lehet, az olyan szarvashibákról, mint hogy hagyjuk, hogy a hangtompítónk tönkremenjen, nem is beszélve. Viszont emiatt, ha minden jól működik és nem keseríti meg az életünk egy programhiba, hatalmas érzés egyszemélyes csapásmérő egységként megkeseríteni kisebb hadosztályok életét.
3. oldal
A hangulatot csak még tovább fokozza a hatalmas, küldetésekkel és gyűjtögethető tárgyakkal teli, nyitott világ. Az ügyes pályatervezésnek hála, alig akadnak csőküldetések, úgy közelítjük meg a helyszíneket, ahogy akarjuk, ráadásul annyi mindenhez kezdhetünk, hogy elsőre azt sem fogjuk tudni, hogy hol áll a fejünk. A térkép felfedezése és tárgykészítéshez használható alapanyagok zsákmányolása mellett túszokat menthetünk, különösen jól védett, vagy nehezen megközelíthető helyeken lévő háborús bűnösökbe ereszthetünk golyót, bázisokat és őrposztokat szabadíthatunk fel, és a szövetségeseinknek is besegíthetünk ebben-abban, például utánpótlást szállító kamionok elrablásában. Sajnos azonban, bármennyi is a teendőnk, a környezet a korlátozott rombolhatósága ellenére is sterilnek hat. Fájóan hiányoznak a hol gyalog, hol kocsival bóklászó civilek és katonák, arról nem is beszélve, hogy az is megtöri az illúziót, hogy mindenhez értő kommandósunk csakis a feladatokhoz köthető járgányokat lophatja el, a többi lezárt kocsi, csapatszállító vagy helikopter érthetetlen okból tabu, meg sem kísérelhetjük feltörni őket.
Szigorúan a játékmechanika szempontjából tehát maximálisan elégedettek lehetünk, ám ennek ellenére a Sniper Ghost Warrior 3 egyike azon alkotásoknak, amikkel kizárólag hangszigetelt szobában, vagy lakatlan szigeten szabad játszani, mert annyi, rémálomba illően szürreális hibával futhatunk össze, hogy garantált, hogy önkéntelenül is teli torokból ordítva fogjuk használni szókincsünk azon részét, aminek létét jobb társaságban letagadjuk. Nem csak arról van szó, hogy a program egyrészt irreálisan sokat tölt, másrészt rendszeresen lefagy és mivel nem tudunk manuálisan menteni, sűrűn előfordul, hogy újra neki kell futnunk egy szakasznak. Nem... ennél is súlyosabb dolgokról, amikre egyszerűen lehetetlen felkészülni.
Az első éles küldetésnél például elkövettem azt a hibát, hogy botor módon felmásztam egy csalogató magaslesre, majd miután leszedtem a járőröket, döbbenettel konstatáltam, hogy nem tudok lejutni a létráról. Az is kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem, amikor egy ellenséges orvlövész egyszerűen golyóálló lett. Eleinte azt hittem, tényleg annyira fakezű vagyok, hogy nem tudom kilőni a százhúsz méterre hasaló veszélyforrást, de a második tárnál rá kellett jönnöm, hogy nem az én képességeimben, hanem a minőség-ellenőrzésért felelős gárda tagjaiban van a hiba. Később egy kutatólabor tudósáról derült ki, hogy évekig gyúrt tarkóra, mert három pisztolygolyó kellett ahhoz, hogy elfogadja Schopenhauer azon tételét, miszerint a lét nem ér többet a nemlétnél és levonja a megfelelő következtetéseket. Az első, hisztérikus röhögőgörcs viszont csak akkor vett rajtam erőt, amikor egy elszúrt akció után menekültem volna, de nem tudtam lemenni egy lépcsőn, mivel egy láthatatlan fal utamat állta. Magától értetődik, hogy üldözőim beértek és annak rendje és módja szerint agyonlőttek, én pedig ezután kettőzött lelkesedéssel folytattam a tesztelést, hiszen ki ne akarna hosszú órákat egy olyan lövölde előtt tölteni, aminél azt nem tudták rendesen megoldani, hogy az általa irányított karakter megbirkózzon az egyik pontból a másikba eljutás izzasztó kihívásaival? Ezek után azon, hogy az így vagy úgy meggyilkolt civilek tetemeit nem tudtam elrejteni, de ha bárki észrevette őket, akkor az illető riadót fújt, már csak legyintettem.
Gyalázat, hogy ez a valami ebben a formában a játékosok elé kerülhetett, az meg egyenesen a bicskanyitogató pofátlanság minősített esete, hogy a CI valamelyik öltönyöse képes volt azt nyilatkozni, hogy azért nincs multi, mert minden erejüket a kampányra fordították. Ez egyszerűen kizárt, ilyen hibák minimális odafigyelés mellett sem maradhatnának benne egy AAA-kategóriásnak szánt játékban, hát még akkor, ha tényleg mindenki arra koncentrál, hogy elsőrangú munka kerüljön ki a keze alól.
A bajokat tovább tetézi, hogy a mesterséges intelligencia is hajlamos furcsán viselkedni. Alapesetben a szeparatisták semmivel sem ostobábbak, mint a más FPS-ekben lévő katonák, talán csak a gránátot használják ritkábban. Amennyiben rábukkannak egy hullára, keresni kezdenek minket, azok, akik tudják, hogy egy orvlövész búvik meg a közelben, fedezékbe vetik maguk és ha megsejtik, hogy hol vagyunk, össztüzet nyitnak vélt vagy valós pozíciónk felé, illetve aknavetővel igyekeznek kifüstölni minket. Viszont gyakran megesik, hogy nem veszik észre a szó szerint tőlük tíz méterre álló társuk kilövését, vagy épp ellenkezőleg, egy hatszáz méterről leadott lövés után negyed másodperc alatt megállapítják, hogy hol lapulunk és csípőből lekaszálnak minket, mielőtt kettőt pislanthatnánk. A legrosszabb viszont az, hogy hébe-hóba valamiféle furcsa, kollektív tudatra tesznek szert, és az éppen masszívan tűz alatt lévő, golyók szaggatta testű katona képes arra, hogy három másodperc alatt mindenkit telepatikusan figyelmeztessen a haláltusája közben. Ez 1996-ban, PS1-en is kínos lett volna. Ugyanakkor, azt a fejlesztők javára kell írni, hogy ügyeltek arra, hogy az önjelölt lesipuskások ne essenek ki a világból. Jótettüknek hála, a töltési idő alatt bevásárolhatunk, kitakaríthatjuk a lakást, leugorhatunk vidékre a nagymamához, beiratkozhatunk egy tetszés szerinti intenzív nyelvtanfolyamra, majd záróakkordként elolvashatunk Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport című művének első tíz fejezetét és még mindig időben érünk vissza a monitor vagy a tévé elé.
4. oldal
Összességében, mivel a CI Games döntéshozói sikeresen belemanőverezték magukat egy régen látott méretű, meg és kimagyarázhatatlan fiaskóba, semmiféle együttérzést nem érdemelnek. Amennyiben újfent elhalasztották volna a megjelenést és rászánnak még négy-öt hónapot a programkód átnézésére, akkor a Sniper Ghost Warrior 3-ra egy rettenetes történetű, de élvezetes, sőt, pár területen kifejezetten erős, 70% körüli FPS-ként emlékeznénk, ami nem csak, hogy klasszisokkal jobb, mint az első két felvonás, de élvezet vele játszani és bőven megéri a pénzét. Így viszont az egész arra hajaz, mint amikor egy lepukkant narkós megtölti egy csúcsminőségű mobiltelefon dobozát pár kődarabbal, majd megpróbálja azt elpasszolni valami baleknak. Művük örök mementója annak, hogy bár a digitális terjesztésnek sok haszna van, a régi szép időkben bizony aki ennyire hülyének nézte a játékosokat és félkész portékával próbált berobbanni a piacra, az százból kilencvenkilenc alkalommal annak rendje és módja szerint csődbe is ment.
A nagy dobásnak szánt játék tehát jelen formájában egy erős jóindulattal 9,99 eurót érő, szteroidokon felhizlalt budget-cím, amit kizárólag abban az esetben vegyünk meg teljes áron, ha a hónapban már adtunk legalább háromszor ennyit jótékony célokra. A teljesítményhez mérve elképesztően nagylelkű pontszám oka, hogy amikor a Káosz ősi erőinek kegyelméből hajlandó rendesen működni, akkor remekül lehet vele szórakozni, de ettől függetlenül tényleg csak akkor fizessünk ki érte több, mint tizennyolcezer, vérrel-verítékkel megkeresett forintot, ha az anyagi helyzetünk lehetővé teszi, hogy húszezresekkel fűtsünk be a hideg téli estéken.
