Slender Man: Az ismeretlen rém – Na elmentek ti a jó édes...

Egy mémből készült filmnél nagyon nehéz a várakozások alatt teljesíteni, de szerencsére a Slender Man készítői nem rettentek a nem mindennapi kihívástól.

Slender Man: Az ismeretlen rém – Na elmentek ti a jó édes...

20 %
{{ average }} %
  • Uwe Boll hivatalosan is rehabilitálva van, a készítőkkel meg Momo folytasson hosszú telefonbeszélgetést.
Szerzői értékelés
Szerző
20
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Slender Man-t aligha kell bárkinek is bemutatni, hiszen Eric Knudsen egy fórumos Photoshop-verseny során kiötlött kreatúrája méltán pályázhat a posztmodern internet-folklór legismertebb karakterének díjára. Elvégre az arc nélküli, öltönyös-csápos entitás lényegében önálló életre kelt, mivel, bár minimális utánajárással kideríthető, hogy egy kitalációról beszélünk, a valóságot a fantáziától megkülönböztetni képtelen kamaszok tíz-százezrei, ha nem egyenesen milliói hisznek abban, hogy egy valódi, pokolbéli démonról van szó. Beszédes, egyben iszonytató tény, hogy két, mentálisan zavart tizenévest annyira sokkolt a történet, hogy családjuk védelme érdekében elhatározták, hogy engesztelő áldozatot mutatnak be, és megölik az egyik játszópajtásukat.

A több videojátékot, egy websorozatot, egy az alapján forgatott, feledhető VoD-filmet és megannyi történetet, illetve házilag készített felvételt ihlető fantom tehát a netes popkultúra része, ergo kész aranybánya. Éppen emiatt némi gyanakvásra adott okot, hogy a róla szóló mozifilm direktori munkálatait a 2007-es Lökd a ritmust! óta vajmi kevés vizet zavaró Sylvain White-ra bízták, míg a forgatókönyvet a futottak még kategóriás tévéfilmeket jegyző David Birke írta.

Sajnos, a rossz sejtelmek beigazodtak: egy nettó nyereségvágyból elkövetett, hitvány-igénytelen förtelemmel állunk szemben, amire ha óvatlanul jegyet veszünk, akaratunkon kívül is megfizetjük a hülyék vámját.

Azt, hogy a következő másfél órában az érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés mozis megfelelőjében lesz részünk, az első pár percben még nem lehet sejteni. Az alkotás ugyanis egy meglepően érdekes alaphelyzettel nyit, mert a bevált sablonokkal szemben nyoma sincs a békés középosztálybeli kertvárosi idillnek, sőt, a négy, személyiség nélküli főszereplőnő külsőségeket tekintve kizárólag abban különbözik, hogy más-más módon van elszúrva a családja. Alkoholista, vagy éppen halott apa, ki nem mondott, ellenben látható szegénység: a gondok-bajok változatosak. Mindez jóformán tálcán kínálná magát egy olyan feszült, reménytelenül szürke, lélektani pszicho-horrorhoz, melyben a szörny csupán mellékalak, és az igazi borzalmat a környezet jelenti. Esetleg a szülői felügyelet nélkül maradt, fórumos babonákból tájékozó fiatalok kallódását is meg lehetett volna ragadni, mivel nekik közel kilátástalan szituációjukban még egy eszelős, irgalmatlan lény figyelmének a magukra vonása is a valóságtól való menekülés egyik, kétségbeesett formája lehet.

Sajnos azonban Birke nem tud életet lehelni felvázolt háttérbe, és pillanatok alatt ejti azt. Így ígéretes kezdet ide, opciók tengere oda, egy olcsó, elcsépelt rémfilmet kapunk, csavarok, szerethető, vagy legalább minimális mértékben egyedi szereplők, és egyáltalán, bármiféle eredetiség nélkül. A pongyolán papírra vetett tinilány-karikatúrák előbb lázadó gesztusként pornót néznek, és kicsivel később szó szerint minden átmenet nélkül arra jutnak, hogy heccből-viccből meg kéne idézni Slendermant. Ezután előbb az egyikük tűnik el, majd a keresésére induló barátnői kapnak rövid, ám annál fájdalmasabb leckét arról, hogy miért is nem ütjük bele az orrunkat az okkultba rítusokba.

Ennyi. Mondom, ennyi. Se mögöttes mondanivaló, se egy meghökkentőnek szánt fejlemény, csak a végén egy se füle, se farka hablatyolás arról, hogy hogyan működnek a vírusokra hajazó mémek. Nyílegyenesen haladunk a nyitóképtől a stáblistáig, teljesen tiszta, hogy kivel mi fog történni és halmazati büntetésnek a Slenderman-mitológia sem bővül. Nem tudunk meg új információkat, vagy egy kis háttértörténetet, és ez még akkor is vállalhatatlanul gyenge lenne, ha a produkcióban bárki szükségét érezte volna annak, hogy megdolgozzon a pénzéért. Ennek viszont nyoma sincs.

A legnagyobb baj a sztori, pontosabban annak hiánya. A vásznon zajló, történetnek bajosan nevezhető jelenetsorozatot logikus fordulatok helyett természetfeletti megérzések, és a tömény, agyfájdító, nettó zsibbasztó hülyeség formálja.

Ha felhívják valaki figyelmét arra, hogy ne vegye le a kendőt a szeméről, biztosra vehetjük, hogy a vaskos fekete szövetdarab dafke-richtig alapon, indoklás nélkül lekerül, hogy aztán a peches illető lassan megőrüljön. Azon is lehetetlen, hogy ne kaparjuk véresre az arcunk, hogy lányok bámulatos kognitív képességekről tévén tanúbizonyságot, a biztos halál árnyékában is elhallgatják szüleik és barátnőik elől, hogy látták a szörnyet. Fel sem merül bennük, hogy segítségre szorulnak, vagy, hogy összedugják a fejük és ellenlépéseken tanakodjanak – bár az igazság kedvéért érdemes hozzátenni, hogy a gyengén bútorozott bagázsnak még egy, az erőszakot elvből kerülő, jóságos tündérkeresztanya ellen is körülbelül annyi esélye lenne, mint Szálasinak a főtárgyaláson.

A rendező sem remekel: egy érdekesebb képi, vagy technikai megoldást sem kényezteti a szemünk, hovatovább, a látványvilág időnként olyan, mintha egy rossz, DVD-re szánt Asylum-mockbustert néznénk. Ködös erdőktől és éjfekete szobáktól kéne megugrania a pulzusunknak. Nyoma sincs a legszerényebb becslések szerint is tízmillió dolláros költségvetésnek. Ócskábbnál ócskább effektek követik egymást, és bár egy előadás semmiképpen sem reprezentatív, aligha véletlen, hogy a tömött moziteremben ülő javarészt 14-16 év körüliekből álló közönség tagjai többször is hitetlenkedve röhögtek Slender Manen. Egyesek pedig egyszerűen megunták, hogy értékes percek vesznek el az életükből, és bölcsen hazamentek.

Galéria megnyitása

White és Brike legfőbb vétke ugyanis nem az, hogy bár kismillió lehetőségük lett volna arra, hogy egy egyedi színfolttal gazdagítsák a műfaj palettáját, erre látványosan, sőt, tüntetőleg képtelenek voltak. Hanem, hogy kooperációjuk végeredménye még kommersz tinédzserhorrorként sem állja meg a helyét.

Slender Man látványosan lóg a levegőben. Motivációit örök homály fedi, Jason Voorhees, vagy Michael Myers hozzá képest shakespeare-i drámaalakok, és hol egy szadista, középsúlyos értelmi fogyatékosként, hol a Jóisten korlátlan hatalmú, emós öccseként viselkedik.

A rémisztgetések bő nyolcvan százaléka nyilvánvaló, a játékidő elnyújtásához használt, blőd hallucináció, vagy lelassított, atmoszféra nélkül inkább kínosnak, és nem nyomasztónak ható felvétel. További tizenöt százalék olyan, már az a karbon korszak óriás szitakötői által is méla unalommal fogadott, hatelemis trükk, mint, hogy kiderül, hogy túlvilági veszélyforrás helyett egy nagyon is erről a síkról való, semmiféle problémát nem jelentő személy, vagy esemény hozta a frászt a fiatalokra, és csupán a maradékra mondhatjuk, hogy megállja a helyét. Végül, ha ezekhez a tényezőkhöz még azt is hozzávesszük, hogy a színészgárda jórészt a jövő nagy hetedik alabárdosaiból és kiemelt statisztáiból áll, semmi okunk jegyet váltani. Hiszen az, hogy az életükért futó nyomorultak olyan arcot vágnak, mint akivel közlik, hogy sajnos elfogyott a sütőtök fűszerkeverékkel ízesített latte, így lesz szíves mást kérni, még azt a keveset is lenullázza, ami úgy-ahogy jó lenne ebben a mozgóképnek álcázott reaktorbalesetben.

Összességében tehát, a Slender Man: Az ismeretlen rém egyedül a bámulatos és lenyűgöző szavakkal írható le. Bámulatos, hogy a készítők milyen alacsonyra tették a lécet, és lenyűgöző, hogy nem hogy megugraniuk nem sikerült azt, de egyenesen büszkén verték le, és utána kivagy-rátarti tekintettel néztek körbe, hogy ki meri kétségbe vonni, hogy most állítottak fel világcsúcsot. Tekintve, hogy Hollywood trendekben gondolkozik, a magam részéről őszintén remélem, hogy a film masszív veszteséget fog termelni, mert egészen sajátos módon lélekölő-borzasztó lenne, ha a következő 1-2 év horrorfronton az igénytelenebbnél igénytelenebb Creepypasta és mém-művekről szólna.

Összefoglalás

Slender Man: Az ismeretlen rém – Na elmentek ti a jó édes...

Slender Man: Az ismeretlen rém – Na elmentek ti a jó édes...

Slender Man: Az ismeretlen rém – Na elmentek ti a jó édes...
Szerzői értékelés
20
%
Egy, még a kötelező minimumot sem hozó, egyértelműen Slenderman hírhedtségére építő vallatási segédeszköz.
Benne volt egy jó film lehetősége.
De nem sikerült élni vele.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap