Alan Sugar megvásárolta a Sinclairt. Hát, valójában egy részét: a Sinclair nevet és raktárkészletüket, mivel a készülő modelleket nem érintette az üzlet. Mindenesetre a bejelentés az egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó esemény volt a '80-as évek számítástechnikájának történetében.
A tranzakciót követően a hányattatott sorsú Sinclair QL gyártását azonnal leállították - Sugar azt bukottnak ítélte, de nem is illett volna az Amstrad termékpalettájába. A közel húszezer példánytól egyben, annak jogait is a gépekkel mellékelve szabadult volna. Az új modell, a Spectrum 128k-is ment a levesbe. Sugar úgy gondolta, tudják ezt jobban is csinálni, a terveket már korábban kidolgozta, a készülékház a billentyűzettel is készen volt már.
Teljes erővel hozzákezdtek a legfrissebb modell, a Spectrum +2 első kiadásához. Kezdetben százezer példány készült, a szám azután gyorsan 350 ezerre emelkedett. Ez lényegében a Spectrum 128k volt átdolgozva - az alaplapot tervezték át, de az alkatrészek megmaradtak - így a kompatibilitást tekintve ez a gép is jól teljesített.
Adatmagnót, és a Sinclair történetében először "normális" billentyűzetet szereltek a gépbe. Mondhatni egy Spectrum 128k volt Amstrad CPC-464 módra.
Ahogy az Amstrad CPC gépeket, a Spectrum +2-t is a Távol-Keleten gyártották. Bár a készülékház és a billentyűzet jó minőségűnek hatott, a belső alkatrészeket igyekeztek "optimalizálni": a 32k-s ROM chipet két darab 16k kapacításúra cserélték, de az adatmagnó mechanikája sem mondható finom járásúnak, érzésre sem volt precíz, ráadásul a számlálóját is lespórolták.
Gondoljunk bele, mekkora szívás is lehetett ez: lényegében vagy egy kazettaoldalt egy programra kell használnunk, vagy minden alkalommal végigtöltjük az oldalt a keresett programig. Ez pedig egy 60 perces kazetta esetén közel fél óráig is tarthat. Persze lehet Sugar abból indult ki, hogy vegyen mindenki gyári játékot és ott ilyen gond nem lesz. Ez esetben megfeledkezett azokról, akik programoztak.
Az optimalizás oltárán esett el a Spectrum 128k start-menüjéből elérhető szalag-jel tesztelő is (TAPE-TESTER), amely a kazettáról érkező jelet vizsgálja - segítségével beállíthatjuk a számítógép számára legmegfelelőbb hangerő / hangszín értékét. Az is igaz, hogy míg az addigi Spectrumokhoz a felhasználónak kellett az adatmagnóról gondoskodni, amely így rengetegféle lehetőséget adott például olvasófej pozíció tekintetében, az új Spectrum változatok beépített magnója egyforma volt, így vélhetően a fejállás és a hangerő okozta probléma nem lehetett gyakori.
A spórolásnak köszönhetően a gép darabonkénti árával 150 font alá tudtak menni. Az új Spectrum végre botkormány-aljzatot is kapott, méghozzá szabványos, DB9-es csatlakozót, szintén Taiwanban készítették hozzá az egyébként vitatott minőségű Sinclair SJS-1 joystickot.
Üröm is volt az örömben: mivel hiába volt megegyező a csatlakozó, a bekötés eltért mindentől. A lehetőség azonban adott volt, hogy átalakítót készítsünk, mivel legalább az alkatrész hozzá olcsó és könnyen beszerezhető még napjainkban is.
Az Amstrad-Spectrumok egyébként megbízhatóbb gépeknek tűntek, mint a korábbi Sinclair modellek, és a gép kereskedelmileg is sikeresnek mondható. 300 ezret adtak el 1986-ban, a 80 ezer régebbi Spectrum modell mellett. A Sinclair felvásárlásra kifizetett 5 millió font egy év alatt megtérült. Az Amstrad-Sinclair egyesülés pedig legyőzte a legnagyobb helyi tömeggyártót, a Commodore-t is. Gépenként számolva a CPC nagyobb hasznot hozott a Spectrumnál, de Sugar így is jó üzletet csinált. 1988-ban húszmillió fontnál több bevételt termelt. Az Amstrad különféle marketingtrükköket is bevetett, például az Action Pack kiadásban fénypisztoly is a csomag részét képezte.
Ez a fajta játékvezérlő a képcsöves megjelenítők éráját követően lényegében eltűnt, az újabb TV-kkel ugyanis nem képes együttműködni. Hat játék érkezett a géppel, ahogy az már az Amstradtól megszokhattuk: Puncy, Oh Mummy, Treasure Island, Alien Destroyer, Crazy Golf és a Disco Dan.
A család következő tagja, a Spectrum +3 szintén az Amstrad modellre hasonlított. Azonban megkésett, mivel 1987-ben már nem a 8 bites platformok voltak fókuszban. A 16 bites Atari ST és a Commodore Amiga jóval fejlettebbek voltak, és a Spectrum +3 250 fontos árának mindössze nagyjából duplájába kerültek. Az sem segített túl sokat, hogy a +3 modell árát később 199 fontra csökkentették - ezzel együtt a +2 gépeket is 139-re, ráadásul a botkormánnyal és a 6 játékkal a csomagban.
Annyiban azért a Spectrum +3 tartotta a tempót a többiekkel, hogy már ebben is beépített hajlékonylemez olvasó volt. Ez 3 collos méretű és 178K-s kapacitásra tud formázni egy lemezt, a CPC-664-hez hasonlóan. Sajnos pont fél collal volt kisebb, mint az elterjedt méret - de hát Alan Sugar ezt tudta beszerezni "olcsóért" Japánból.
Még ebben az új gépben is benne van a ZX81-ben már jól ismert szakadós billentyűzet-szalagkábel megoldás, ahogy az ASTEC TV modulátor is. Külső floppy egységet és Datasette-t is használhatunk adatbevitelre, azonban az Interface-I-gyel való inkompatibilitása miatt hurokszalag-kazettát nem tudunk beolvasni. Azt előbb egy korábbi Spectrum modellel hajlékonylemezre, vagy kazettára kell másolnunk. A Keypad csatlakozót elhagyták és a Video csatlakozó RGB jele mellől is elmaradt a kompozit jel. Ez egyébként viszonylag egyszerűen orvosolható pár alkatrésszel.
Ezt a modellt több kritika érte a hangminőséggel kapcsolatban, a hang ugyanis kissé torzan szólt. Valószínűleg a Sinclairnél megértették a botkormány-problémát, így átalakítót is forgalmaztak már az új géppel. A floppy egységet a játékkiadók üdvözölték. Több, mint 700 program jelent meg 1997-ig ilyen formátumban a gépre.
Sugar-ék a későbbi +2A, +2B, +3 változatoknál visszatértek a szürke színről a Sinclairnél megszokott fekete burkolathoz, hogy jobban elkülönüljenek az Amstrad gépektől. A kézikönyv azonban az eddigi Spectrumoktól eltérően nagyon vastag, szokatlanul részletes.
A Spectrum +2A-t a nagyobb testvér, a Spectrum +3 4.1-es ROM-mal ellátott változatából készítették. Az új változat alaplapján jelentősen csökkentették a chipek számát, mivel többet egy integrált áramkörbe (ASIC) sűrítettek. A különbség lényegében, hogy +2A/B a +3 modell floppy meghajtója, és annak vezérlése helyett a korábbi modell Datasette-jét kapta. A külső lemezegység csatlakozója ott található a gépek hátulján, kiadása viszont már csak terv maradt. A Spectrum +2A és +2B csupán a gyártás helyében tér el: előbbit Hongkongban, a másikat Tajvanon gyártották. Mivel alaplapjaik a +3-ra épülnek, a kompozit videójel ezekből is hiányzik.
Valójában történt még valami említendő: a +2B esetén kijavították a Spectrum +3 hangjával kapcsolatos minőségi kifogásokat, melyek a +2A korai példányait is érintették, későbbieknél ott is frissítettek. Ez egyébként egyszerűen végrehajtható a torzítással még érintett gépeken.
Egy másik módosítást is célszerű elvégeznünk, ha a mai korban elterjedtebb, Euroscart kijelzőre szeretnénk csatlakoztani a gépet, egy ellenállás kicserélése után, az átalakítóval szebb képet kapunk.
Az Amstrad a 8bites vonal mellett x86 alapokban is gondolkodott, és a Spectrumnak is hasonló sorsot szánt. Az akkor már befutott x86 alapú gépeket, a PCW szövegszerkesztő mellett a szintén Intel 8086 alapú Amstrad PC1512 és PC1640 modelleket, már a nyolcvanas évek közepétől fejlesztették. Ezek annyira sikeresek voltak, hogy becslések szerint az európai PC piac negyedét birtokolták. Egy új grafikus módot is meg tudott jeleníteni velük a gyári Amstrad monitor: a 640x200-at, 16 színnel. A hordozható, IBM PC kompatibilis PPC sorozatú gépeikkel pedig még az Apple-t is megelőzték. Azonban az előny apadni kezdett a mind kiélezettebb verseny, és a beszállítókat érintő problémák miatt.
Bár Sugar a Sinclair QL-t eleve bukottnak ítélte, még a Sinclair megvásárlásakor, most mégis egy hasonló célú, üzleti géppel próbálkozott, mely a QL-hez hasonlóan szintén a billentyűzetbe volt építve. Ez a Sinclair PC200 lett, mely szakított a Z80 múlttal, és egy Intel 8086 alapú, az Atari ST-re rendkívül hajazó gépet adtak ki kisvállalati felhasználást megcélozva. Az 1988-as megjelenést rögtön panaszáradat követte. A csomagból ugyanis több esetben hiányzott valami: a kézikönyv, az MS-DOS, vagy az US-Gold szoftvercsomag, vagy épp a kijelző kábele. Volt olyan üzlet, ahol számítógépet lehetett kapni, de monitort nem, máshol meg fordítva.
A Sinclair PC200-at 8MHz-es órajel, 512kB RAM, 3.5"-os, de csak 720k-s hajlékonylemez egység, két ISA bővítőhely és külső tápegység jellemzi. Nem lett sikeres, ez a gép nem volt megfelelő válasz az ATARI ST-Amiga-Machintosh jelentette kihívásokra, melyek a 16bites vonalat akkor uralták.
Az IBM PC-vel csak úgy-ahogy volt kompatibilis, ráadásul a korszerűtlen CGA grafikus illesztőt kapta - mondjuk ezzel a televízióra csatlakozás lehetőségét is -, miközben az IBM PC-t építő versenytársak a jóval fejlettebb EGA szabványt használták már. Nem igazán volt semmi lenyűgöző a gépben. A PC XT-kben elterjedt 640k helyett csak 512k RAM állt rendelkezésre, bár a soros- és különösen a botkormány illesztő gyárilag jellemzően nem volt a gépek része, ezek a PC200-ban benne voltak. Bővíteni lehetett ugyan, de ahhoz a felső ajtót nyitva kellett hagyni, ez pedig épp a keskeny gépház előnyeit vette el, és esztétikailag is kifogásolható volt.
299.99fontért kezdték az értékesítést, és ez a GEM Desktop grafikus operációs rendszert is magába foglalta. Ez a rendszer akkor szinte eggyévált az Atari ST-vel a köztudatban.
Valójában, ahogy a későbbi Sinclair-ek, ez is egy Amstrad gép, ez esetben a PC-20 átcimkézett, esetünkben fekete változata.
Nagyobb testvére, a Sinclair PC500 is ilyen: egy-az-egyben az Amstrad PC1512 "átmatricázott" változata, mely szintén Intel 8086 központi egységgel volt felvértezve. Bár az interneten található egyes források erről a gépről állítják, hogy az utolsó a Sinclair név alatt, egy 386SX alapú is a találatok között van.
Ez szintén egy Amstrad gép - a 3386 átcímkézéséből készült, azonban itt már együtt használták a nevet: Amstrad-Sinclair. A desktop gépházzal bővítási akadály nem volt, és a gép is kompatibilitására sem volt panasz. Mivel az Amstrad akkor a teljes marketing erőforrását az egyébként sikertelen GX4000 konzol reklámozására használta el, e gép nem lett ismert. Bár az sem volt teljesen világos, milyen szerepet szánt itt a Sinclairnek az Amstrad, mivel nekik már akkor is jól csengő nevük volt a PC piacon. 1992-ben adták fel végül, ekkor hagyták abba minden Spectrum modell gyártását - megjegyzem a Commodore Amiga 500 számítógép is ekkor jutott erre a sorsra.
Eközben Clive Sinclair sem tétlenkedett. A hordozható számítógép a ZX80-óta terítéken volt, a Sinclair cég eladása előtt épp Pandora néven futott a projekt. Ez a Sinclair szintén nem igazán sikeres laposkijelzőjét használta volna - de az nem tudott értékelhető képet adni, a rendelkezésre álló kijelzőkkel pedig az akkori akkumulátor-technológia nem tudott megbirkózni. Fél órás működés kevés lett volna.
Bár a Sinclair nevet használni már problémás volt, régi álmát nem adta fel, bár az elsőséget elvesztette. Végül 35 éve, 1987 februárjában mutatták be a hordozható számítógépet Cambridge Z88 néven. Az, hogy új lett a cég, segítette is a projektet, már nem volt meg a kényszer, hogy a Sinclair laposképernyő a gép része legyen. Ez volt Sinclair első hordozható számítógépe, egyben az utolsó számítógépe is.
Valójában pehelysúlyú, fix alkalmazásokat futtató, hordozható gépnek mondható. CMOS technológiával készült lelke, a Z80A processzor 3.27MHz-es órajellel, 32kB RAM, 128kB ROM, EPSON SuperTwist LCD kijelző - mely 8x80 karakter megjelenítésére elég - külső 5.25" IBM kompatibilis floppy csatlakozási lehetőség, 1200 baudos modem - ezek a főbb jellemzői.
Az alap 32k-s RAM-mal szerelt konfiguráció esetén 15k szabad memória áll rendelkezésre. Ez kb. kétezer szó beviteléhez elegendő. Három 128K-s cartridge-zsel viszont már 416kB RAM-mal gazdálkodhatunk. Ez nagyjából 200 oldal szöveg tárolására képes, ráadásul a kapacitás 1MB-ra is bővíthető.
Az oldalsó "ajtó" nem mindegyik gépen nyitható, ha mégis, egy élcsatlakozó látható mögötte. Ez a processzor adatbuszára csatlakozik, valószínűleg diagnosztikai célokat szolgál.
A 128kB-nyi ROM saját operációs rendszert tartalmazott, az OZ-t - mely bár nem multitaszk, mégis lehetővé tette az alkalmazások közti váltást. Az Alkalmazások ablak mellett találhatjuk a "Suspended Activities" ablakban felsorolva a félbehagyott folyamatokat, ezek közül van lehetőségünk kiválasztani melyiket szereténk folytatni.
A ROM-ban található alkalmazások a Pipedream - mely egy szövegszerkesztő, egy táblázatkezelő és egy adatbázis-kezelő - mixe, emellett naptár, számológép, naptár, ébresztő, fájlkezelő (Filer) és terminál volt a rendszer része. Megkapta a népszerű és gyors BBC BASIC-et is. Az eredeti nyelv nem minden utasítása állt rendelkezésre a Z88 változatban. 2006-ban Richard T Russell, a BBC BASIC alkotója, kiadott egy új verziót a Z88-hoz, mely tartalmazza az EDIT, MODE, CLG, DRAW, MOVE, PLOT és POINT parancsokat.
A Z88 alaplap felépítése lényegében egy processzorból, az applikációkat és az operációs rendszert tartalmazó ROM-chipből és maradék logikát tartalmazó Spectrumosan ULA-nak, de inkább ASIC-nak nevezett chipből áll.
A billentyűzet maradt a megszokott "Sinclair féle", gumimembrános, ráadásul ebben az esetben a gumi nem kapott fémkeretet, hanem egyszerűen a burkolat felületére volt ragasztva. Ezzel viszont folyadékálló lett és a pornak is ellenállt. Tápcsatlakozó, reset, fényerőszabályzó, három bővítőcsatlakozó, és egy soros port található a készülékházon. A harmadik bővítőaljzat EPROM-írót tartalmaz, mellyel az EPROM kártyákra írhatunk adatokat a FlashStore program segítségével. Ezek törlésére UV fényt kibocsátó kiegészítőt kell használunk.
A Sinclair-hagyományoknak megfelelően nincs ki/be kapcsoló, a két shift billentyű egyidejű lenyomására indul a gép (az egy kézzel történő indításhoz megfelelő genetika szükséges), és a kikapcsolás is így történik.
Ha nem nyúlunk a géphez, kis idő elteltével után alvó módba lép.
A Z88 mérete és súlya nagyjából az eredeti ZX Spectruménak felelt meg, a belső hangszórója is arra emlékeztet, a soros port megoldása pedig a korai Sinclair-es időket idézi. A gép egy támasztóval szögbe emelhető a csuklónak kényelmesebb használat érdekében.
Négy darab AA-s ceruzaelem működtette, ezek lemerülése az adataink elvesztését jelenti, bár az elemcsere idejéig képes tárolni az adatokat a gép, egy feltöltött kondenzátornak köszönhetően. A Z88-at az USA-ban is értékesítették, 499, később 599 USD áron.
Hogy ez a beépített viszonylag széles lehetőségeket nyújtó, azonban azokat a néhány soros kijelzővel lekorlátozó eszköz mire használható? Valószínűleg üzletembereknek szánták, akik utazás közben halaszthatatlan teendőiket végzik el ezzel. Úgy néz ki, újságírók között lett inkább népszerű.
Az adattárolás cartridge-okon történt, nem a korban megszokott módon, pl. hajlékonylemezen. A tárolt adatokat áttölthetjük a soros porton keresztül IBM kompatibilis számítógépbe, a gyártó által 5,25"-os lemezeken mellékelt szoftverekkel (EazyLink). Ezt követően munkánkat az akkoriban használatos WordStar-ral, WordPerfect-tel, esetleg a LOTUS I-II-III programokkal, IBM PC-n folytathattuk. További lehetőség volt a beépített modemmel, telefonvonalon keresztül történő adatátvitel.
A Z88 nem lett igazán sikeres. Ez többek között kicsi kijelzőjének köszönhető és annak, hogy a három egyedi bővítőaljzat szintén egyedi kártyákkal működik, és nem szabványos slotokat használ.
Becslések szerint kb. százezer példány készült kezdetben a Sinclair QL kapcsán megismert Thorn-EMI, később a skóciai SCI gyáraiban, és 1990 körül hagyták abba a gyártást. Miután a Cambridge Computers megszűnt, a képviseletet a Rakewell Ltd vállalta fel.
Bár nem volt túl sikeres, egyes régiókban mégis annak mondaható. Máig készülnek hozzá kiegészítők: ROM feljesztés akár 512k-ig - akár CP/M is futtatható, memóriabővítés akár 4MB-ra (igaz 256 darab 16k-s szegmensre osztva használja), új szoftverek, és akár 1MB-os flashbővítés is elérhető 1998 óta, ez az adatok tárolását teszi jóval biztonságosabbá. Ez a modell is "kitermelte" saját rajongótáborát, akik nem voltak restek az OZ rendszer ötös verzióját, de akár játékokat is portolni a gépre: Manic Miner, Lemmings (installálás), Transworld Golf, Jet Set Willy, sőt fejlesztői környezet sem hiányzik, a fejlesztés pedig napjainkban is folyamatos. Még demónak nevezhető programok is készültek.
Az Amstrad 5 évvel később, 1992-ben újra "nekifutott" az NC100-zal (NC= notepad computer), miután a Z88 néhány furcsaságát kijavították. Például az egyedi bővítőportot PCMCIA-ra cserélték, ezen keresztül volt lehetőség a tárhelyet 1MB-ra bővíteni - bár ez sem volt olcsó. Nehéz lett volna letagadni, hogy az NC100-at a Cambridge Z88 inspirálta, nem kizárt, hogy Alan Sugar ezzel akart borsot törni Sinclair orra alá, amiért a Z88 anno nem volt része az üzletüknek. A két készülék dimenziói megegyeztek (bár az is igaz, hogy mindkettő az A5-ös papír méretének felel meg), még a kurzorirányító nyílbillentyűk elhelyezése is azonos volt.
Az NC100-ban szintén Z80-as processzor dolgozott, sebessége 4MHz-re, a memória pedig 64k-ra nőtt. A kijelző 8x80 soros, háttérvilágítás nélküli mono LCD, azonban ez kevésbé volt olvasható a vélemények szerint, mint a Z88-ban található. Az NC100 is nagyjából 20 órát működik, a Z88-hoz hasonlóan, 4db ceruzaelemről. A billentyűzete "Amstradosan" színeket is kapott, ráadásul minőségibb lett, membrán helyett rugós mechanikával szerelték. Pozitívum, hogy az elemek lemerülése sokáig nem okozott problémát, mivel a belső 2032-es áramforrással közel egy évig volt képes tárolni a gép az adatokat.
Az NC100 rendszere szintén ébresztőórát, naplót, egy viszonylag alap kalkulátort, címjegyzéket, brit gyökerű Protext szövegszerkesztőt és a Z88-hoz hasonlóan BBC BASIC-et tartalmazott. Pluszként az egyébként meglepően jól használható és sok funkcióval rendelkező szövegszerkesztő mellett az NC100 rendelkezett helyesírás ellenőrzővel és bekapcsológombbal is - mely azonban nem igazán volt védve a véletlen, pl. táskában történő bekapcsolás ellen. A tápcsatlakozó és soros illesztés mellett immár párhuzamos port is rendelkezésre áll, így jóval egyszerűbben megoldható a nyomtatás mint volt a Z88 esetén. Ráadásul egy a nyomtató mellett már meglévő kábelt használhatunk szemben a Z88-cal, ahol adaptert kell megvásárolnunk.
Előremutató, hogy a rendszert tartalmazó ROM chip szintén egy ajtón keresztül elérhető, így a frissítés viszonylag könnyedén megoldható egy chipcserével, bár az is lehet, hogy a régiók eltérő operációs rendszereit tartalmazó IC-k gyors cseréjére használták.
A gép felhasználóbarát mivoltát különösen hangsúlyozták. A használat annyira egyértelmű, hogy még a használati utasítást tanulmányozni sem szükséges. Sőt ígéretük szerint, ha öt percen belül nem tudják használni a vásárlók, visszakapják a vételárat. Érdekesség, hogy az NC100-at nagyon szívén viselte Alan Sugar. Hogy az előbb említett felhasználóbarátságot még jobban kihangsúlyozza, a kézikönyv egy részét is a cégvezető maga írta úgy, hogy köztudottan nem volt a számítástechnikában jártas.
Azonban a Z88-hoz képest eltelt öt év túl sok volt, hiába került az NC100 mindössze tizedébe mint egy átlagos laptop. Már 1984-ben, azaz még évekkel a Cambridge Z88 előtt, a PSION - akik addig Sinclair-közeli szoftvergyártó cégként voltak ismertek - színre lépett első hordozható gépével az Organiser-rel, majd 2 évvel ezután - még mindig a Z88 előtt - az Organiser 2-vel. Bár mind a készülékház, mind a billentyűzet kialakítására talán az "érdekes" a megfelelő kifejezés, a gép mégis megtalálta a piacát az ipari szektorban. Az 1993-ban kiadott Series 3 modellre azonban már inkább a professzionális jelző illett. Az első angliai laptop pedig a Thorn EMI Liberator volt, szintén 1984-es megjelenéssel.
A PSION Series 3 128k, tehát dupla kapacitású memóriával szerelve húsz fonttal volt olcsóbb, és a 256k-s változat sem volt sokkal drágább, mint a 64k-s NC100. És akkor még a küszöbön lévő fejlesztésekről nem is tettem említést: HP, IBM, és az Apple sokkal nagyobb teljesítményű gépekkel lépett színre ugyanis. Ezen a piacon pedig az NC100-zal elég nehéz dolga volt az Amstradnak.
Két testvére is készült a gépnek, az NC100 után egy évvel az NC200, melyet 349 fontért kezdtek árulni, mérete továbbra is A5. A FAT12 formátumú DS,DD lemezolvasót - mely gyakori használat esetén gyorsan lemerítette az elemeket - pedig a rendszer letiltotta, ha nem volt elegendő a négy helyett már öt darab, ceruza- helyett immár baby elem szolgáltatta energia a használathoz.
Az NC200 kétszer akkora memóriával és kijelzővel rendelkezett mint az NC100, ráadásul háttérvilágítása is volt. A kép tartalmazott három beépített játékot, ezek lényegében Tetris különböző pimpelései voltak.
A szövegszerkesztő - már eleve jó fogadtatása volt a korábbi modellben, az NC200 esetén csak a nagyobb kijelző okozta látható munkaterületben bővült, a számológépet, és a címjegyzéket továbbfejlesztették, újdonságként táblázatkezelő is bekerült.
A középső testvér pedig az NC150 lényegében az NC200 gép az NC100 burkolatában, tehát a kisebb, háttérvilágítás nélküli kijelzővel, de 3 játékkal és táblázatkezelővel. Ezt csak Francia- és Olaszországban forgalmazták.
A gépek közötti adatátvitel soros kábellel volt lehetséges, hacsak nem rendelkeztünk PCMCIA háttértárral. Ezek voltak az Amstrad utolsó saját fejlesztésű gépei. Aki úgy gondolta, hogy az NC sorozat valamelyikével egy olcsó laptopot vásárolt, valószínűleg csalódott. Leginkább egy szövegszerkesztőt kapott, melyet egy picit lehet másra is használni, pl. programozásra.
Az NC szériát Japánban gyártották, és az USA-ban is megpróbálták bevezetni, NTS DreamWriter néven, világos készülékházzal. Úgy néz ki, ott több változatot is megért: T325, T400, T450 stb, még Windows CE-t futtató gép is volt, melyet DreamWriter IT laptopnak neveztek.
Rajongótábora az NC szériának is van, könnyen találhatunk honlapokat a géppel kapcsolatban.
Vitathatatlan, hogy Sinclair rendkívüli hatással volt a számítástechnikára. Több ma futó, ismert szoftvercég kulcsembere kezdte ilyen gépen. Nekem azonban ezzel kapcsolatban emlékeim az akkori hazai szoftverviszonyok okán is rendhagyó: TV- és rádióadásban sugárzott programok, melyeket magnóval fel lehetett venni, utána szimplán a számítógépre kötve a magnót, betölteni. De ennek volt teljesen avantgard módja is: a "floppy ROM", mely bakelitlemezjátszó segítségével juttatta a programot a gépbe.
Itt a "fejállással" kevés probléma lehet betöltéskor, egy hibás bit viszont tud galibát okozni. Másik érdekesség, hogy (a sinclair.hu-ról) a Gelka (azaz Gépipari Elektromos Karbantartó Vállalat - ez egy szervizhálózat volt a szocializmusban, bár úgy néz ki, most is létezik utódja) gyártású GP-2 botkormány illesztő és a GP-1 botkormány fából(!) készült karral és elnyűhetetlen anyagok felhasználásával.
