A DC szuperhősös filmjeit végiggondolva a képregény óriás egy komorabb, sötétebb és drámaibb vonal mellett tette le a voksát annak idején. Kiemelkedő vagy mára klasszikussá vált alkotás ugyanúgy volt a filmek között, mint csúfos bukás és még az ikonikus hősök is hullámzó minőséggel képviseltették magukat. A Wonder Woman és az Aquaman adott némi reménységet arra, hogy magára talált a Marvel nagy riválisa, mégha nem is voltak filmtörténelmi alapművek, az állóvizet azért sikeresen felkavarták, bebizonyítva, hogy Batmanen túl is van élet.

Mintha a filmek mögött dolgozó kreatív elmék ráébredtek volna, hogy a hősök nem csak karcos hangú macsó férfiak lehetnek vagy épp arra, hogy egy kis humortól még nem omlik össze a drámai vonal és egy-egy poén se teszi nevetségessé a karaktert vagy a világot.

Hős vagy menő arc?

A Shazam! pont akkor érkezett, amikor a hasonló nevű hősnő filmje már kijött, a Marvel pedig a sorozata legnagyobb dobására készül épp. Emellett a trailerből már tudni lehetett, hogy a szokásoktól eltérően a humor viszi majd a hátán a történetet, a dráma pedig kispadra kerül, és csak később állhat be játszani. Az alapokról úgy gondolom, mindent elmond, hogy egy 14 (de már majdnem 15!) éves srác bújik szuperhős szerepbe és bizony alig 2 órája lesz arra, hogy felnőjön a feladathoz. A főszereplő Billy Batson (Asher Angel, Shazam alakjában: Zachary Levi) sokadik nevelőcsaládjához kerül, és hiába keresi elveszett édesanyját, úgy tűnik sem őt, sem a saját helyét nem találja a világban. A balhés kissrác azonban váratlan ajándékot (vagy átkot) kap a sorstól – a mágia leghatalmasabb képviselője, egy rejtélyes varázsló (Djimon Hounsou) őt szemeli ki utódjának, és a szupererővel együtt a világ sorsát is a kezébe helyezi.

A igazi gubancok pontosan ettől a pillanattól kezdődnek, egy tini srác ugyanis nem egészen úgy bánik a hatalommal, mint ahogy azt a klasszikus szuperhősöktől megszokhattuk. A hős útja itt a YouTube-ra feltöltött videókon, hatalmas menőzéseken, szenzációhajhászáson át vezet el addig, hogy végre leesik neki, amit a Pókember anno egy este alatt felfogott: a nagy hatalom nagy felelősséggel jár. Amíg azonban a hálószövőnek nem adatott meg a család mindehhez, addig Shazam pont bennük találja meg azt a pontot, ami végre szilárd talajt és motivációt ad neki ahhoz, hogy valódi hősként viselkedjen.

Már nem gyerek, még nem felnőtt

Az az irány, ahol a Marvel is tinit faragott a legújabb Pókemberből rosszindulatú vélemények szerint csakis azért történt, hogy a fiatalokat is berántsák a mozikra és a képregények világába. Ha ez igaz lenne, akkor a Shazam! is azt mondhatnánk, hogy csupán erre a vonatra akart felpattanni, de az összkép szerencsére árnyaltabb ennél. A fiatal, kortárs szuperhős ugyanis olyan tulajdonságokat és eszméket képvisel, amik a társadalom, a szocializáció alapjait és egy ideális világot személyesítenek meg. Emellett a Shazam! leplezetlenül bemutatja a szakadék két szélén levő állapotokat is, két nagyon is fontos témában.

Egyfelől egy olyan családot, ahol a szeretet a törődés és az elfogadás olyan alapot ad a mindennapi élethez, aminek segítségével, a nehézségekkel is meg lehet küzdeni, legyen szó iskolai bántalmazókról vagy épp a világ sorsáról. Másfelől megjelenik az elhagyatottság és egy olyan család képe is, ami szétesett és ahol lemondtak egy kisfiúról, magára hagyták és ezáltal folytonos bizonytalanságban telt az élete azzal kapcsolatban, hogy értékes, szerethető-e ő valamilyen módon. Dr. Thaddeus Sivana (Mark Strong) szupergonosz karaktere pedig egész egyszerűen azt mutatja meg, hogy milyen kevesen is múlik, hogy valaki a sötét oldalt választja-e vagy sem.

Nem mélylélektani és filozófiai műnek szánták a Shazamot, a könnyed, szórakoztató és vicces maszk alatt azonban mondanivaló is akad. Kicsit sablonos és egyszerű, viszont nem is akar ennél többnek látszani. Emberi kérdéseket feszeget a szeretetről, az összetartozásról és bizony arról is, hogy mihez is kezdenénk, ha egyszerű emberként hatalmat kapnánk. Hogyan döntenénk, ha mi állhatnánk a varázsló előtt és egyetlen szóval bármire képesek lennénk. És erre a válasz azért mégsem olyan egyszerű, mint annyit mondani: Shazam!