Shop menü

AQUAMAN – SEKÉLY(ES) VIZEKEN

Bár alighanem sokakat sokkol, az Aquaman művészi Bergman-utánérzés, a Kant-összes velejét tolmácsoló filozófiai töltetű mű, vagy vízfétises halpornó helyett egy középutassága dacára szórakoztató, családi képregényfilm lett.
Gera Krisztián
Gera Krisztián
Aquaman – Sekély(es) vizeken

Szerzői értékelés

Olvasói értékelés

A Warner DC-adaptációi kapcsán lehetetlen nem a Gyalog-galopp fanatizmusba hajlóan makacs királyára asszociálni, viszont vitathatatlan, hogy a párhuzam kissé sántít. Mivel, míg az acélos akaratú uralkodó erőfeszítéseit végül siker koronázta, és két elsüllyedt, illetve egy leégett, összedőlt, majd a mocsár fenekére merülő vár után egy negyedik, stabil építménnyel hozta a világ tudtára, hogy nincs lehetetlen, addig az ágazat egyik legmeghatározóbb cégének nem sok jót hozott, hogy illetékesei kötötték az ebet a karóhoz. Bár a Wonder Womanre méltán lehetnek büszkék készítői, és Christopher Nolan Batman-filmjei is sokaknak szereztek kellemes órákat, a Marvel műveinél komorabbnak szánt alkotások jellemzően nem hoztak annyi pénzt, mint vetélytársaik próbálkozásai. Ezen felül kritikai fogadtatásuk is fagyosabb volt. A vállalkozásnál ezért végül a fiát az énekléstől erőnek erejével eltiltó koronás fővel ellentétben belátták, hogy a közhiedelemmel ellentétben lehet széllel szemben, csak a végeredmény felettébb undorító lesz, és rábólintottak a váltásra. Ennek hála, az Az Igazság Ligája elődjénél jóval könnyedebbre sikerült – és annak rendje-módja szerint akkorát bukott, hogy a szeizmológiai intézetek tájékozatlanabb kutatói ordenáré hangon küldték el gyűlölt főnökeiket a francba, aztán kapkodva felszippantották a világvégére tartogatott, dugi kokain-készleteiket.

Ilyen előzmények tükrében a legkevésbé sem lehet irigyelni a hírnevét a Fűrész-franchise-zal megalapozó James Want, hiszen egyrészt Aquaman finoman fogalmazva lényegesen szerényebb rajongótábort tudhat maga mögött Kripton szülötténél, vagy Gotham védelmezőjénél. Másrészt a főszereplő, az objektív szemmel nézve haloványka portfólióval bíró Jason Momoa egy korlátozott repertoárú karakterszínész. Azaz, erősen kérdéses, hogy jó választás-e egy százhatvan-kétszáz millió dollárra becsült büdzséjű szuperprodukció terheit a vállára rakni.

Szerencsére azonban a már számtalan alkalommal bizonyító direktor sikerrel vette a feladatot – de ha teljesen őszinték akarunk lenni, ez az alacsony célkitűzésnek, és a speciális effektekért felelős stábnak köszönhető. Wan ugyanis beéri azzal, hogy egy, hozzávetőlegesen két és fél órára az egész családot a mozivászon elé szegező, a legkisebbek számára is élvezhető poénokkal teli, lélegzetelállító látványvilágú popcornmozit tesz le az asztalra.

Történetről ennek megfelelően erős túlzás beszélni. Az életét egy világítótorony őre (Temuera Morrison) és a sorsa elől menekülő Atlanna hercegnő (Nicole Kidman) csodába illő egymásra találásának köszönhető Arthur Curry magányos igazságosztóként járja a világot. Miután az izomkolosszus félvér gond nélkül lélegzik a víz alatt, a fegyverek alig sebzik, és képes kommunikálni a tavak-tengerek összes teremtményével, napjait leginkább bajba jutott matrózok megmentésével, kalózok bucira verésével, továbbá gátlástalan lerészegedéssel tölti. Persze a műfaj íratlan szabályainak értelmében a sajátos idillnek váratlanul vége szakad, mert mint ahogy azt a kétségbeesett Mera hercegnő (Amber Heard) tudatja vele, féltestvére, a gátlástalan Orm arra készül, hogy egyesíti a kék mélység törzseit, és technológiailag a szárazföldieknél jóval fejlettebb népe egyeduralkodójaként eltörli az élőhelyét nyakló nélkül szennyező felszínieket. Az egyetlen reménysugár az, hogy mivel Arthur is az árulónak bélyegzett, és a biztos halálba száműzött királynő fia, kétes származása ellenére jogot formálhat a trónra – feltéve, ha megfogadja mestere, az őt időről-időre meglátogató Vulko (Willem Dafoe) tanácsát, és megszerzi Atlantisz a legendák szerint egyedül az igaz vezérét megillető jogarát. Ám a tervbe végül a botcsinálta hős heves vérmérséklete miatt a kezdet kezdetén hiba csúszik, és hogy teljes legyen a káosz, a páratlan párosnak kutakodás közben Orm halálosztagai mellett a Fekete Manta néven ismert, apját megbosszulni igyekvő gyakorló tömeggyilkossal is meggyűlik a baja.

Ahogy az ennyiből is megállapítható, egy eredetinek bajosan nevezhető, érdemi fordulatok nélküli, kiszámítható alibi-sztorit kapunk, előre tudható végkifejlettel. Sőt, már-már természetes módon a dialógusok kilencven százaléka is kizárólag azt a célt szolgálja, hogy a színészek ne némán meredjenek maguk elé a két és fél óra körüli játékidő alatt. De a nem túl kifinomult, kínos egysorosokban, a fulladásos haláltól fejüket vécébe nyomba megmenekülő tengeri teremtményekben, valamint rózsaszín mobilokkal selfie-ző, kopasz, negyvenes dokkmunkásokban kimerülő, fárasztó gegek betöltik a céljukat. Ráadásul, a két fő húzóerőre, jelesül, a látványra és akciójelenetekre egy szavunk sem lehet. Egy ismeretlen, bizarrsága ellenére a saját belső logikája szerint működő, álomszép, a fizikai törvényeit nagystílűen ignoráló mesevilágba kaphatunk bepillantást, és egyik, mesterien koreografált ütésváltás a másikat éri. Lávabombák robbannak, cápákon hadba induló, vagy épp óriási csikóhalakon lovagoló fegyveresek mérik össze erejüket rákemberekkel, változatosabbnál változatosabb rémek tanulják meg, hogy ne húzzanak ujjat a folyamatosan civódó, ám nyilvánvalóan fülig szerelmes duóval, és mi apránként egyre elnézőbbekké válunk a történetnek csúfolt, logikai bakugrásokkal teli közhelyhalmazzal.

A könnyed kikapcsolódásra vágyók tehát maximálisan elégedettek lehetnek, viszont sajnálatos módon akadnak a leesett állunk keresgélése közben is feltűnő gyengeségek. A legfőbb gond, hogy a forgatókönyvírók időnként némi drámával kívánták ellensúlyozni a viccfelhozatalt, de ezzel csupán azt érték el, hogy azokon a részeken röhögünk a leghangosabban, melyeken sírni kéne. Az, hogy jóformán az összes főbb szereplő ugyanazt a négy-öt mondatot ismételgetve gyászolja Atlannát, egy idő után kínos-abszurd hatást kelt, ám a csúcs az, hogy körülbelül ötpercenként elhangzik ilyen-olyan találásban, hogy Arthur két világ békét hozó gyermeke. Ez elsőre még szódával elmegy, de mikor tizedszerre halljuk, hogy a főhős legfőbb erénye, hogy kitaszított, helyét nem találó fattyúként mindkét oldal nézőpontját megérti, nagyon nehéz megállni, hogy ne gyújtsuk fel teli torokból üvöltve a vetítővásznat. Az is nehezen tagadható, hogy ha Momoa éppen nem agyal meg valakit, akkor ékesen igazolja, hogy nem hogy nevesebb pályatársai, hanem balról a második CGI-hal is kifejezőbb mimikával bír. Végül az, hogy a végeredmény a modern trendeknek megfelelően húsz perccel hosszabb az ildomosnál, és pár jelentéktelen töltelék-epizód kivágásával feszesebbé lehetett volna tenni, aligha okoz bárkinek meglepetést. Azonban tekintve, hogy az Aquaman nem a kifinomult dramaturgiai megoldásokra, hosszú évek múlva is idézhető párbeszédekre, illetve mesterien kidolgozott, összetett karakterekre vágyóknak készült, a lazítani óhajtóknak hibái dacára közel kötelező darab.

Összefoglalás

Szerzői értékelés

Egy biztosra menő, semmi kiemelkedőt nem nyújtó, de alapvetően szórakoztató, és rendkívül látványos alkotás.
Egy keveset vállaló, de azt teljesítő képregényfilm.
Egy keveset vállaló, de azt teljesítő képregényfilm.

Az értékeléshez kérlek jelentkezz be!

Neked ajánljuk

    Tesztek

      Kapcsolódó cikkek

      Vissza az oldal tetejére