A Warner DC-adaptációi kapcsán lehetetlen nem a Gyalog-galopp fanatizmusba hajlóan makacs királyára asszociálni, viszont vitathatatlan, hogy a párhuzam kissé sántít. Mivel, míg az acélos akaratú uralkodó erőfeszítéseit végül siker koronázta, és két elsüllyedt, illetve egy leégett, összedőlt, majd a mocsár fenekére merülő vár után egy negyedik, stabil építménnyel hozta a világ tudtára, hogy nincs lehetetlen, addig az ágazat egyik legmeghatározóbb cégének nem sok jót hozott, hogy illetékesei kötötték az ebet a karóhoz. Bár a Wonder Womanre méltán lehetnek büszkék készítői, és Christopher Nolan Batman-filmjei is sokaknak szereztek kellemes órákat, a Marvel műveinél komorabbnak szánt alkotások jellemzően nem hoztak annyi pénzt, mint vetélytársaik próbálkozásai. Ezen felül kritikai fogadtatásuk is fagyosabb volt. A vállalkozásnál ezért végül a fiát az énekléstől erőnek erejével eltiltó koronás fővel ellentétben belátták, hogy a közhiedelemmel ellentétben lehet széllel szemben, csak a végeredmény felettébb undorító lesz, és rábólintottak a váltásra. Ennek hála, az Az Igazság Ligája elődjénél jóval könnyedebbre sikerült – és annak rendje-módja szerint akkorát bukott, hogy a szeizmológiai intézetek tájékozatlanabb kutatói ordenáré hangon küldték el gyűlölt főnökeiket a francba, aztán kapkodva felszippantották a világvégére tartogatott, dugi kokain-készleteiket.
Ilyen előzmények tükrében a legkevésbé sem lehet irigyelni a hírnevét a Fűrész-franchise-zal megalapozó James Want, hiszen egyrészt Aquaman finoman fogalmazva lényegesen szerényebb rajongótábort tudhat maga mögött Kripton szülötténél, vagy Gotham védelmezőjénél. Másrészt a főszereplő, az objektív szemmel nézve haloványka portfólióval bíró Jason Momoa egy korlátozott repertoárú karakterszínész. Azaz, erősen kérdéses, hogy jó választás-e egy százhatvan-kétszáz millió dollárra becsült büdzséjű szuperprodukció terheit a vállára rakni.
Szerencsére azonban a már számtalan alkalommal bizonyító direktor sikerrel vette a feladatot – de ha teljesen őszinték akarunk lenni, ez az alacsony célkitűzésnek, és a speciális effektekért felelős stábnak köszönhető. Wan ugyanis beéri azzal, hogy egy, hozzávetőlegesen két és fél órára az egész családot a mozivászon elé szegező, a legkisebbek számára is élvezhető poénokkal teli, lélegzetelállító látványvilágú popcornmozit tesz le az asztalra.
Történetről ennek megfelelően erős túlzás beszélni. Az életét egy világítótorony őre (Temuera Morrison) és a sorsa elől menekülő Atlanna hercegnő (Nicole Kidman) csodába illő egymásra találásának köszönhető Arthur Curry magányos igazságosztóként járja a világot. Miután az izomkolosszus félvér gond nélkül lélegzik a víz alatt, a fegyverek alig sebzik, és képes kommunikálni a tavak-tengerek összes teremtményével, napjait leginkább bajba jutott matrózok megmentésével, kalózok bucira verésével, továbbá gátlástalan lerészegedéssel tölti. Persze a műfaj íratlan szabályainak értelmében a sajátos idillnek váratlanul vége szakad, mert mint ahogy azt a kétségbeesett Mera hercegnő (Amber Heard) tudatja vele, féltestvére, a gátlástalan Orm arra készül, hogy egyesíti a kék mélység törzseit, és technológiailag a szárazföldieknél jóval fejlettebb népe egyeduralkodójaként eltörli az élőhelyét nyakló nélkül szennyező felszínieket. Az egyetlen reménysugár az, hogy mivel Arthur is az árulónak bélyegzett, és a biztos halálba száműzött királynő fia, kétes származása ellenére jogot formálhat a trónra – feltéve, ha megfogadja mestere, az őt időről-időre meglátogató Vulko (Willem Dafoe) tanácsát, és megszerzi Atlantisz a legendák szerint egyedül az igaz vezérét megillető jogarát. Ám a tervbe végül a botcsinálta hős heves vérmérséklete miatt a kezdet kezdetén hiba csúszik, és hogy teljes legyen a káosz, a páratlan párosnak kutakodás közben Orm halálosztagai mellett a Fekete Manta néven ismert, apját megbosszulni igyekvő gyakorló tömeggyilkossal is meggyűlik a baja.
Ahogy az ennyiből is megállapítható, egy eredetinek bajosan nevezhető, érdemi fordulatok nélküli, kiszámítható alibi-sztorit kapunk, előre tudható végkifejlettel. Sőt, már-már természetes módon a dialógusok kilencven százaléka is kizárólag azt a célt szolgálja, hogy a színészek ne némán meredjenek maguk elé a két és fél óra körüli játékidő alatt. De a nem túl kifinomult, kínos egysorosokban, a fulladásos haláltól fejüket vécébe nyomba megmenekülő tengeri teremtményekben, valamint rózsaszín mobilokkal selfie-ző, kopasz, negyvenes dokkmunkásokban kimerülő, fárasztó gegek betöltik a céljukat. Ráadásul, a két fő húzóerőre, jelesül, a látványra és akciójelenetekre egy szavunk sem lehet. Egy ismeretlen, bizarrsága ellenére a saját belső logikája szerint működő, álomszép, a fizikai törvényeit nagystílűen ignoráló mesevilágba kaphatunk bepillantást, és egyik, mesterien koreografált ütésváltás a másikat éri. Lávabombák robbannak, cápákon hadba induló, vagy épp óriási csikóhalakon lovagoló fegyveresek mérik össze erejüket rákemberekkel, változatosabbnál változatosabb rémek tanulják meg, hogy ne húzzanak ujjat a folyamatosan civódó, ám nyilvánvalóan fülig szerelmes duóval, és mi apránként egyre elnézőbbekké válunk a történetnek csúfolt, logikai bakugrásokkal teli közhelyhalmazzal.
A könnyed kikapcsolódásra vágyók tehát maximálisan elégedettek lehetnek, viszont sajnálatos módon akadnak a leesett állunk keresgélése közben is feltűnő gyengeségek. A legfőbb gond, hogy a forgatókönyvírók időnként némi drámával kívánták ellensúlyozni a viccfelhozatalt, de ezzel csupán azt érték el, hogy azokon a részeken röhögünk a leghangosabban, melyeken sírni kéne. Az, hogy jóformán az összes főbb szereplő ugyanazt a négy-öt mondatot ismételgetve gyászolja Atlannát, egy idő után kínos-abszurd hatást kelt, ám a csúcs az, hogy körülbelül ötpercenként elhangzik ilyen-olyan találásban, hogy Arthur két világ békét hozó gyermeke. Ez elsőre még szódával elmegy, de mikor tizedszerre halljuk, hogy a főhős legfőbb erénye, hogy kitaszított, helyét nem találó fattyúként mindkét oldal nézőpontját megérti, nagyon nehéz megállni, hogy ne gyújtsuk fel teli torokból üvöltve a vetítővásznat. Az is nehezen tagadható, hogy ha Momoa éppen nem agyal meg valakit, akkor ékesen igazolja, hogy nem hogy nevesebb pályatársai, hanem balról a második CGI-hal is kifejezőbb mimikával bír. Végül az, hogy a végeredmény a modern trendeknek megfelelően húsz perccel hosszabb az ildomosnál, és pár jelentéktelen töltelék-epizód kivágásával feszesebbé lehetett volna tenni, aligha okoz bárkinek meglepetést. Azonban tekintve, hogy az Aquaman nem a kifinomult dramaturgiai megoldásokra, hosszú évek múlva is idézhető párbeszédekre, illetve mesterien kidolgozott, összetett karakterekre vágyóknak készült, a lazítani óhajtóknak hibái dacára közel kötelező darab.
