Az árnyék, mint szó, jelenség és jelentéstartalom sok érdekes dolog jelölője. Először is ott van a fizikai jelenség leírása, amellyel naponta olyan sokszor találkozunk, hogy szinte észre sem vesszük: „fénymentes, sötét térrész, amely egy megvilágított, át nem látszó test mögött a fény egyenes vonalú terjedése miatt keletkezik, alakja és nagysága függ a megvilágított test és a fényforrás alakjától”.

Egy fa vagy épület árnyéka azonban máris sokkal jelentősebbé válik, ha mondjuk hőhullám érkezik nyáron, és mint a V Rising-ban, árnyékról, árnyékra igyekszünk úticélunk felé haladni, átkozva közben az égboltot uraló szikrázóan fényes golyóbist. De mondások terén is gyakori vendég az árnyék, hiszen valaknek az árnyékában felnőni, árnyékot vetni egy kapcsolatra, tervre megszokott szófordulat, ahogy az is kifejező, amikor beárnyékolja a hangulatunkat, a napunkat valami.

Pszichológián belül Carl Gustav Jung volt az, aki az árnyékot, és a personát, mint definíciót kidolgozta. Az előbbi az a szerepszemélyiség, amivel a többi emberrel érintkezünk, vagyis egy personánk van, de több szerepben is megjelenünk, az utóbbi jellemzése pedig ez: „az árnyék egy autonóm részszemélyiség, a személyiség alsóbbrendű része, a personával ellentétes tartalmak gyűjtőhelye”. Az árnyék nem minden esetben negítív előjelű, mivel egy gonosz embernek úgynevezett fehér árnyéka van (itt lapulhat pl. a kedvesség, a nagylelkűség, az empátia), egy állandóan tevékeny, intenzív ember árnyéka pedig nyugodt, csendes.

Összesítve, mégis – szerencsére – a legtöbb emberben az árnyék tartalmazza az elfogadhatatlan, meg nem élt, meg nem engedett agresszív, destruktív részeket és az úgymond pozitív rész nyilvánul meg inkább a hétköznapokban. Jung szerint az árnyék – leegyszerűsített – lényege, hogy: „személyes tudattalanhoz kapcsolódó része a pszichének azon tartalma, amelyet még nem éltünk meg, amit elvetettünk, vagy amit elfojtottunk eddigi életünk során. Az árnyék kollektív tudattalanhoz kapcsolódó része pedig a bennünk lévő, általános, emberi, sötét oldal.” És mi történik akkor, ha az árnyék a játék? Ha az árnyék az út és a cél? Persze nem pszichés szempontból, hanem egy izgalmas indie játék keretén belül.

Az alapötlet egy olyan koncepció, amelyet valószínűleg néhányan gyerekként eljátszottunk már fejben, elképzelve, hogy valami árnyékról árnyékra ugrál, vagy mi magunk ugrálunk. Ebből született meg ez a játék, mégpedig szavak, arckifejezések – ha úgy vesszük karakterek és világleírás nélkül – mégis a SCHiM-nek sikerül valami igazán egyedit alkotnia. Mert a világa a mi világunk, a történéseket ismerjük, a helyzeteket és a kereteket is.

A felnövés és a későbbi felnőtté válást követve egészen egyedi és érdekes szemszögből, árnyékként haladunk az élet kis és nagy lépcsőfokain. A minimalistának is nevezhető grafika mégis megfog, mivel olyan egyetemes és közös élményből merít, ami mindannyiunkat érint vagy érinteni fog. Zajlik az élet, akadályok, sikerek, hullámvölgyek, örömök, hétköznapok követik egymást és ahogy a szomorúság elmúlik, úgy a vidámság sem tart örökké. Találkozunk a magánnyal, kudarccal és sok más ismerős helyzettel is, miközben abban a gyerkőcben és felnőttben, akit – árnyékként – követünk kicsit magunkra is ismerhetünk. De mi történik, ha az árnyékunk magára marad?

Székely János, erdélyi író írt egy „mesét” az árnyékról, amely kötettel a játék készítői biztosan nem találkoztak, de érdekes hasonlóságot mutat a játékmenet néhány pontjával: „Egy régi mese szerint egyszer egy ember eladta az árnyékát. Az árnyék felbukkan, és embert keres magának, rátelepszik személyekre, mert ember nem élhet árnyék nélkül, de csak gondot-tragédiát okoz. Az emberek ugyanis kigúnyolják, bántják, aki árnyék nélkül él, de azt is, aki két árnyékkal.” Vagyis az árnyéktalanság olyan – a természetestől elszakadó állapot, amely fenntarthatatlan és olyan hiány, amit mások is könnyen észrevesznek. A SCHiM nem dramatizálja ennyire a helyzetet, a kis árnyék követi a tulajdonosát, arrafelé halad, ahová tartozik.