- Egy lakás elárverezése gyakran tragédia. Ha viszont egy királyságért jönnek a végrehajtók, az kiváló komédia!
Megszámlálni is lehetetlen, hogy a különféle filmekben, könyvekben és videojátékokban hány hol magasabb, hol pedig alacsonyabb sorból származó, vándor kalandozó tetőzte be azzal pályafutását, hogy királlyá koronázták. Conan rabszolgából lett uralkodó, Aragorn az esélyekkel dacolva foglalta el az őt jog szerint megillető trónt, és igazolva, hogy a szerencse istenasszonya különös humorérzékkel bír, az önös érdekeiért bárkit a busz alá lökő szexista-kapzsi mókus, Conker is kivívta, hogy felségnek szólítsák.
A lengyel Pixelated Milk stúdió szerepjátéka, a Regalia: Of Men and Monarchs is ehhez a jól bevált toposzhoz nyúl, ám egy érdekes csavarral élve a történet ott kezdődik, ahol a bevett dramaturgiai szabályok szerint véget szokott érni. Hősünk, Kay Loren az apja halálos ágyánál megtudja, hogy teljes joggal használhatja a királyi többest. Ezután megfogadja, hogy tudása legjavával fogja szolgálni népét és testvéreivel, illetve hűséges, de nem túl okos testőrével, Griffith lovaggal együtt útnak indul Ascalia a legendák szerint tejjel-mézzel folyó földjére. Hamar kiderül azonban, hogy ha valaki felkínálna egy két hete lejárt salátakupont a városállamért, akkor az illetőt teljes joggal kivetnék maguk közül a spekulánsok. Elvégre, a nem hogy fénykorán túllévő, hanem drámaian lepukkant vidék láttán egy mérhetetlenül szerény célokat dédelgető hódító sereg generálisa is undorral köpne ki, hogy aztán inkább egy nem túl jól menő szatócsboltot, vagy egy közepesen frekventált sikátorban felállított nyilvános illemhelyet foglaljon el. Hősünk mosolya a kellemetlen felfedezést követően érthető módon nem kifejezetten őszinte. Ráadásul igazolva, hogy a baj sosem jár egyedül, kisvártatva megérkezik egy uzsorás és közli, hogy ha a férfi nem fizet, ő és bérmuszklijai lefoglalják ősei jussát. Emberünk arcára ugyan kiül, hogy ennek ő örülne a legjobban, hiszen nem nagy dicsőség egy olyan államot vezetni, amibe ha a határról átdobnak egy bádogbilit, akkor rakétaként lövell ki a GDP. Ám társai erőteljes ráhatására végül felveszi az elé dobott kesztyűt. Feladatunk adott: a romhalmaz fokozatos kipofozásával rendeznünk kell irtóztató adósságunkat.
Ahogy azt sejteni lehet, egy nem éppen drámai hangvételű műhöz van szerencsénk, sőt, ha véletlenül egy-két percig másodpercig poén nélkül maradunk, akkor hiányérzetünk támadhat. Beszédes, hogy az első öt percben megesszük szellemként kísértő nagyapánk hamvait, majd később öntudatos, munkástanácsot alakító parasztokkal, elhunytuk tényét egyedül halotti anyakönyvi kivonatuk bemutatása esetén elfogadó zombikkal, és hasonló figurákkal hoz minket össze a sors. A szamuráj-törpékről, agresszív elfekről, vagy vallási fanatikus napimádókról nem is beszélve. Ennek tükrében magától értetődik, hogy menet közben csatlakozó társaink sem hétköznapiak. Dühkezelési gondokkal küzdő, primitív barbár nő, magát önként megadó fodrász-vámpírúr, akinek fellépéséről mindent elmond, hogy eleinte nem hiszik el neki, hogy az éjszaka teremtményei közé tartozik, üzletét apjával együtt vezető, keménykezű fogadós-kislány, vagy páncélba zárt lelkű paplovag: megannyi, mókás-különc alakhoz lehet szerencsénk.
Az atmoszférára emiatt, ha szeretjük a viccesebb sztorikat, egy szavunk sem lehet és szerencsére a játékmenet is könnyedén magával ragadhat minket. A hitelcsapdából való kikecmergéshez vissza kell állítanunk birodalmunk egykori fényét, azaz bizonyos időintervallumonként el kell végeznünk pár úgynevezett királyság-küldetést. Ezeknél a listába szedett feladatoknál nincs szabott sorrend, úgy teljesítjük őket, ahogy jónak látjuk. Kellő anyagiak birtokában tárgyakat készíthetünk és építhetjük-szépíthetjük a bázisunkként szolgáló kastély körüli létesítményeket. Sőt, egy kattintgatós minijáték keretein belül horgászként is megcsillogtathatjuk a tudásunkat, hogy fegyverként hasznosítható vagy épp túlélési esélyeinket megnövelő halakat, esetleg értékes tárgyakkat szerezzünk, a négy nagy szomszédos birodalom más és más előnyökkel járó támogatásáról nem is beszélve.
Természetesen, a kevésbé pacifista hajlamúak sem maradnak elfoglaltság nélkül, mert a környező régiók biztonságosabbá tételével gyarapíthatják dicső tetteik sorát. De a gondolkozást ők sem ússzák meg, mivel a Regalia számtalan érdekes ötlettel dobja fel a körökre osztott taktikai címek megszokott menetét. Egyrészt az egészen alap kunsztokat leszámítva a legtöbb praktikának kell pár kör, hogy feltöltődjön. Másrészt némileg meglepő módon a csihi-puhik alatt nincs gyógyítás, ami súlyos gond, mert bóklászásaink során csak kijelölt táborokban állíthatjuk talpra azokat, akiket kiütöttek. Viszont a lényegében extra életerőnek számító pajzs-értékünket különféle kunsztokkal feltölthetjük, növelve a túlélési esélyeinket. Harmadrészt, a fordulók kezdetén kapunk egy halmozódó, többféle módon elkölthető pontot. Ha akarjuk, valaki kétszer cselekedhet, ám ha tartalékoljuk a kincset érő erőforrást, akkor bevethetjük az általunk kiválasztott karakter legerősebb, úgynevezett Blitz-támadását, mellyel sok esetben a legreménytelenebb, megalázó vérfürdő kimenetelét is megfordíthatjuk. Végül, az esetek nem elhanyagolható részében nem csupán annyi a dolgunk, hogy cafatokra szedjük ellenlábasainkat, hanem egy komplexebb mellékfeladatokkal színesített célt teljesíthetünk. Így előfordulhat, hogy a gonosztevők likvidálása helyett pár kör túlélése a lényeg és ha akarunk egy kis extra pénzt, tárgyakat és építőanyagokat, akkor ügyelnünk kell arra, hogy ne mozogjunk sokat. Ezért megéri kiismerni az összes bajnokot, mivel egy gyorsaság-központú feladatnál meg vagyunk lőve, ha a tank-jellegű igazságosztókat állítjuk csatasorba. Szerencsére csapatunk tagjai egyszerre fejlődnek és ha valakit nem nagyon használunk, de hirtelen szükségünk van rá, pár kattintással őt is felhozhatjuk a többiek szintjére.
Alaposan fel van hát adva a lecke, ráadásul amúgy életünket még tovább nehezíti, hogy bár hasznos bónuszokat adó, két ütközet között lecserélhető perkekkel és felszerelésekkel erősíthetjük bajtársainkat, ezek eltörpülnek a barátság nyújtotta előnyök mellett. A képlet egyszerű. Akivel sok időt töltünk együtt, annak a támadási módozatai erősödnek, vagy alaposan megváltoznak, nagyban megnövelve a hatékonyságát és minél mélyebb a kapcsolat, annál komolyabb a fejlődés. Ergo, ha valakivel sűrűn vonulunk hadba, nem árt rászánnunk pár napot, vagy hetet arra, hogy haverokból valódi, elválaszthatatlan cimborákká kovácsolódjunk. Ez egyébiránt a kereskedőkre, mesteremberekre és hasonló, kenyerüket nem fegyverforgatással kereső koma-jelöltekre is igaz. Ha erős bájitalokat akarunk kikeverni, jobban meg kell ismernünk az alkimistát, és hasonlóképpen, a bolt kínálatának bővítéséhez ajánlott puszipajtási viszonyba keveredni a kalmárral. Lényeges azonban, hogy a program nem egy randi-szimulátor. Azaz, aki abban bízik, hogy a karakterek kapcsolatuk betetőzéseként évtizedekre elég muníciót szolgáltatnak a videojátékok pornográf mivoltát bizonygatóknak, az csalódni fog. Mint ahogy azok is lógatják majd az orrukat, akik az egyes labirintusok felderítése közben olvasható, szöveges kalandrészeknél nem veszik figyelembe kompániájuk éppen aktuális tagjainak habitusát, és az érintetteket elkedvtelenítő döntéseket hoznak, megtépázva a korábban remek viszonyt.
Hitelezőnk követelésének kielégítése így nem sétagalopp, mert ha nem tudjuk beosztani az időnket, garantáltan bukásra vagyunk ítélve, mivel kisebb-nagyobb mellékküldetésekkel is foglalkozhatunk és az sem ritka, hogy váratlanul egy új, legalább egy-két napot igénylő elfoglaltsággal bővül a kötelező tennivalók listája.
Az alkotás tehát alapvetően méltó a bizalmunkra és megannyi kellemes órát szerezhet a taktikai CRPG-k, illetve a pepecselős-menedzselős művek szerelmeseinek. Azonban értelemszerűen ezúttal sem beszélhetünk tökéletes próbálkozásról. Az, hogy az összes főbb párbeszédet szinkronizálták, és hőseink harc közben is hangot adnak örömüknek, vagy nemtetszésüknek, elsőre remek dolognak tűnhet, ám sajnálatos módon a szerény büdzséből nem hogy a mesterség nagyjaira, de még tisztes közepes művelőire is alig futotta. Le kell szögezni: az érintettek derekasan próbálkoznak, ám ettől függetlenül már rövidtávon is jobban járunk, ha lecsavarjuk a hangerőt, mert annak dacára, hogy messze nem olyan kínos a végeredmény, mint a sokak rémálmaiban a mai napig visszatérő Eisenhorn: Xenos-ban, a résztvevőknek kevés okuk van dicsekvésre.
Ez persze az alacsony költségvetés miatt még úgy-ahogy megbocsátható, de a véletlenszám-generátorra nincs magyarázat. Ez ugyanis esélyesen az unokaöccse az XCOM-játékokban használt programnak. Ezért el kell fogadnunk, hogy hiába van nyolcvan-nyolcvanöt, esetleg kilencven százalékunk egy támadásra, megeshet, hogy három-négy-nyolc körön keresztül luftot ütünk, vagy simán kitér az ellenfél. Visszafele ez megfigyeléseim szerint kevésbé igaz, ergo, egy rossz, mesterséges nehézség-pótlékkal állunk szemben. Hiszen az ütésváltások az esetek javában nem attól nehezek, mertnem látjuk át, hogy mit is kéne csinálnunk, hanem mert úgy lehetetlen haditervet készíteni, ha leányaink és legényeink a pajta szélesebbik oldalát sem találják el negyven centiről. Ez egy elvileg okos tervezésre építő mű esetében közel érthetetlen hiba, mivel hiába a változatosabbnál változatosabb karakterek, a megannyi csapatformáció és az érdekes ellenfelek, ha a játék időnként úgy dönt, hogy márpedig mi most akkor is újra fogjuk kezdeni ezt az ütközetet, ha Szun Ce velünk lektoráltatta az A háború művészetét. Hasonlóképpen, az is nehezen védhető, hogy nem menthetünk ott ahol akarunk, hanem csak egyes biztonságos helyeken, vagy a bázisunkon tárolhatjuk el játékunk aktuális állását.
Így, mindent összevetve, a Regalia: Of Men and Monarchs egy vitán felül szeretettel készült, ám távolról sem hibátlan alkotás. De mert még úgy is megéri a húsz eurós árát, hogy időnként a csapkodós-őrjöngős idegroham szélére sodor minket.Ha kedveljük az efféle címeket, ne sokat habozzunk a vásárlással – ám biztos ami biztos alapon inkább ne vegyük elő egy fárasztó munkanap végén. Vagy ha mégis, kerüljük a csatározásokat és kapcsolati hálónkat, vagy birodalmunkat építsük.
A játék eredetileg 2017-ben jelent meg PC-re. A PS4-re, Xbox One-ra és Nintendo Switch-re szánt verziókat 2018-ban adták ki.
