A boldogabb történelmi fejlődésű országokban DVD-n kiadott, nálunk viszont ki tudja milyen sátáni mesterkedések folyományaként mozikban játszott Szupercella 3 után minimum gyanakodva merészkedtem be a Rambo-franchise ötödik részének vetítésére. Hiszen Ray Breslin vesszőfutását megtekintve világos volt, hogy Stallone a lelke mélyén valahol érzi, hogy hiába tartja magát a korához képest fitten, eljárt felette az idő. Kevésbé finoman fogalmazva: alsó hangon kabarészámba megy, hogy a nyugdíjkorhatáron túl is kommandósként öldököl a vásznon.
Szerencsére az új alkotásra beülve egy kurta negyedóra elteltével örömmel konstatáltam, hogy ezt azt álláspontját fenntartja. Egyben az is világossá vált, hogy míg egy nyilvánvalóan nettó nyereségvágyból elkövetett hakninál nem voltak skrupulusai, szeretné, ha a nevével egybeforrt, világhírű karakter nem züllene harsány bohóctréfává. Emiatt a vietnami háborút fizikailag maga mögött hagyó, ám lélekben örökké a párás pokolban maradó veterán elvileg utolsó megmérettetése némiképp meghökkentőre sikerült.
Antihősünk egy arizonai ranch-on él, élettársnak is beillő házvezetőnőjével, és annak egyetemre készülő unokájával, Gabrielle-lel. Békéje törékeny: bár pontosan tudja, hogy igazi mestersége a gyilkolás, farmerként próbál boldogulni. De a viszonylagos idill szomorú véget ér, mikor az őt anno elhagyó apját kereső leányzó pártfogója kérésére fittyet hányva Mexikó felé veszi az irányt. Itt ugyanis belesétál egy kegyetlen kartell gondosan kitervelt kelepcéjébe, és mire észbe kaphatna, heroinnal teletömött, napi negyven-ötven kuncsaftot kiszolgáló prostituált-páriaként tengeti keserves napjait. Rambo természetesen eltökéli, hogy kiszabadítja fogadott lányát a haramiák karmai közül – ám a várakozásokkal szemben nem egy slendriánul tartott M60-assal indul frontális rohamra. Hiába fitt, megöregedett. Legfőbb fegyverei már nem a nyers erő és a parádés célzótudomány: inkább gátlástalan szadizmusára, valamint őselemi, fekete öves rohadékságára épít.
Nyoma sincs az első epizód zavart, de magát még ideiglenes tébolya során is vissza-visszafogó, hajlamai és kiképzése ellen küzdő izomkolosszusának. Hasonlóképpen, a későbbi felvonások sajátos, a hullákat konténerben mérő, a közel konstans mészárlás-folyamot legfeljebb frappáns egysorosok kedvéért megszakító atmoszférájának is búcsút inthetünk. A legendás zöldsapkás nem egy bukott ügy a Nagy Kaszás kaján csontpofájába vicsorgó bajnoka, csak egy dühös, elkeseredett, vén szemétláda – alig különb azoknál, akikre vadászik.
Keményvonalas fatalista: nem hisz abban, hogy az ember megváltozhat, és ha úgy alakul, a szó legszorosabb értelmében kicsontozza az útjába kerülő vétkeseket. Nem hullanak tonnaszámra a földre az üres hüvelyek, és egyetlen árva helikoptert sem szednek le íjjal. A tomboló specialista lesből, késsel vagy kalapáccsal támad – és betegebbnél betegebb csapdákkal kergeti az őrület szélére a nem is oly rég büszke-pikírt gazfickókat.
Don Alejo Garza Tamez balladája
Brutalitása megdöbbentő: a hentelés most nem stilizált-röhögtető bazári móka. Az éles pengék és hegyes szögek tépik-szaggatják a húst, a lövedékek öklömnyi lyukakat ütnek az áldozatokon, az élve felgyújtottak agonizáló segélykiáltása pedig az egekig hallatszik. Levágott fejek, csonkolt végtagok, betört koponyák: a bűnök zsoldja az ocsmány halál.
A direktori teendőket ellátó Adrian Grunberg, és a történetet Stallone aktív közreműködésével papírra vető Matthew Cirulnick ezért bizonyos szempontból joggal veregethetik meg egymás vállát. Elvégre a járványos méreteket öltő nosztalgiahullám gátlástalan kiszolgálása helyett egy megdöbbentően sötét és borongós hangulatú, hébe-hóba belezős-trancsírozós horrora hajazó résszel bővítették pentalógiává a szériát. Sajnos azonban a hagyományokra fittyet hányó, merész alapkoncepció dacára sem lehetünk maradéktalanul elégedettek munkájuk gyümölcsével. A legfőbb gond, hogy azon szándékuk, hogy drámai-lélektani elemekkel dúsítsák fel a nagy finálét, csúfosan elhasalt. A cselekmény egyszerűen nem elég kiforrott ahhoz, hogy feledtesse, hogy a zseniális végső leszámolás kivételével csupán egy eldurvuló vallatás és két, bántóan rövidke akciójelenet erejéig szabadulnak el az indulatok.
A karakterek vagy felejthetőek, vagy paródiába illő karikatúrák, és a dialógusok kilencvenöt százaléka az agyzsibbasztóan suta, illetve a gyenge közepes között ingadozik. Ráadásul bő tízpercenként belefutunk egy hajmeresztő marhaságba, vagy az atmoszférát a méltán rettegett mészárosnál is kegyetlenebbül kivégző, nettó képtelenségbe. Meredek logikai bakugrások, következetlenségek, és tömény, vegytiszta hülyeségek követik egymást monoton makacssággal: mintha a forgatókönyv végleges változata helyett az első, hellyel-közzel átolvasott verzió alapján dolgoztak volna. Azaz hiába a hangulat, szinte teljesen hiányzik a takarékra tett csihi-puhikat kompenzáló dramaturgiai többlet.
Így összességében a Rambo V – Utolsó vér méltó búcsú helyett egy érdekes, ám felemás próbálkozás lett. Ha akarjuk, bátran adhatunk neki egy esélyt, de ne várjunk jobbat egy abszolút fogyasztható, ám semmi szín alatt sem kiemelkedő bosszúsztorinál.